Winkler Nóra: Csillagtúra

Bajban vagyok, mert a könyv nem jó. Amikor elkezdtem a blogot, azt mondtam magamnak, hogy nem irok a negativ dolgokról, nem húzok le senkit, mert egyrészt nem erre szeretném pazarolni az energiáimat, másrészt annyi értékes dolog történik, hogy az is bőven megtölti a blogot. Sokszor éppen azzal, hogy nem irtam valamiről, mondtam leginkább véleményt. Hiszen mi másról kellett volna irnom, mint az Artfolio könyvről, ami magyar művészek külföldi sikereit mutatja be? Mégsem került be, mert sajnos egy rosszizű reklámkiadvány. Ugyanigy elveszhettem volna az új fotográfiai múzeum terveiben, de az meg politikai ügy, abból is a rondábbik fajta. Hagyjuk.
Az utóbbi időben egyáltalán nem irtam itthoni kiállitásokról, ami nem azt jelenti, hogy mindegyikről rossz a véleményem, csak azt, hogy számomra nem voltak átütő erejűek. Vagy tompitsuk azzal, hogy nem vágtak a profilba, mint pl. a Bizottságról szóló. Vagy az is valószinű, hogy kevés helyen voltam, és amúgy is műveletlen vagyok. Ez mind rendben van, de Winkler Nórával úgy voltam, hogy elég sok helyen feltűnik ahhoz, hogy érdekeljen a könyve. Sajnos senki sem mondta meg neki, hogy ne engedje ki ezt a kezéből. Egy barátom kedvéért irom le: csajok csivitelve csacsognak. Erről van szó: Nóra elmeséli a gyerekkorát, hogy mit főz, milyen volt mexikói nyaralásán, és közben olyan bombasztikus dolgokat tudhatunk meg tőle, hogy a képeket szineik alapján is rendezhetjük. Persze igazságtalan az előző mondat, de én is voltam Barcelonában a Miró múzeumban, ne onnan kezdje, hogy egyébként milyen a város, és a dombon az épület, és legfőképpen ne azt állapitsa meg, hogy milyen belsőséges a kiállitás. De még ezzel együtt is tudom ajánlani a könyvet: csajoknak, egy barátnővel való találkozás előttre.