Kogart grafikai műfajok kiállitás és Ludwig könyv: helyszini szemle

Régebben szinte hozzá voltam szokva ahhoz, hogy egy nap több fontos esemény is történik, és vagy ingázni kell, vagy nem kell mindenhol jelen lenni. Most viszont csodálkozva láttam az egyezést, aztán úgy döntöttem, kocsival mindkettő megjárható. A Kogartba érkeztem először, ahol mostanában elég sokszor futottam lukra, kevésbé finoman fogalmazva érdektelen kiállitások egész sorozata vonult fel előttem, és sajnos ez a mostani is ezt a sort gyarapitja. A meghivó szerint grafikai műfajok és határterületeikről fogok művelődni, de a kiállitótérben lépkedve csak elrajzolt skicceket látok.Persze lépjünk túl az esztétikán, hiszen az egyik falon egy aggasztóan rosszul rajzolt, ám gondolatiságában nagyon is izgalmas képregényt látok, és ezért már megérte elmennem. Másik felfedezettem Holló Anna, ő azt a fajta nagyon finom, igazán részletes rajzot viszi tovább, amit pl. Dürernél is láthatunk vagy K. B-nél, aki amúgy fel is tűnik ezen a kiállitáson is. K. B. amúgy Kondor Béla, csak már annyiszor irjuk le a nevét, hogy lassan semmit sem jelent már. Igen, ott voltam a Kogartos kiállitásán, és nagy élmény volt, itt viszont úgy éreztem, hogy nagyzolásból került be. Van ám nekünk ilyenünk is, pupákok! Hát az jó, csak az a baj, hogy egy rendes kurátor kellett volna. Ha már azt mondják, hogy Nádler a grafika határterülete, ami mondjuk elég röhejes felvetés, akkor tessék még 30 hasonló műfajú képet odarakni, hogy érezzük, a gesztus a grafikában is létezik. Itt nem ezt látjuk, hanem hogy teljes összevisszaságban odahánytak elénk x művet, aztán mindenki legyen boldog ezzel.
A Ludwigban ezzel szemben, vagyishogy egy frászt, pont ugyanigy a pénzhiányból próbáltak erényt kovácsolni. Le kelllett ugyanis mondaniuk egy külföldi alkotó tárlatát, és a keletkező helyre gyorsan beraktak egy kurátor nélküli múzeumértelmező összegzést. A Ludwig persze sokszor mutatott már gyöngyszemeket a gyűjteményéből, ennek a kiállitásnak viszont a farvizén rendeztek néhány előadást is, majd ezekből az előadásokból jelent most meg egy elég vastag könyv. A különbség az, hogy itt egy alaposan átgondolt, jó szerzőkkel kigondolt egységes témavonulatról van szó, ahol ráadásul még azt is meg merik tenni, hogy idézőjelbe teszik a saját maguk fontosságát. A cimlapra ugyanis a new york-i Moma ellen tiltakozó művészek kerültek, ezzel áttételesen arra is utalva, hogy a Ludwig is csak egy múzeum, vajon szükség van-e rá? A felvetéssel csak az a gond, hogy lehet hogy választ is adnak rá, ez pedig mostanában nem lenne túl kedvező..De tényleg, én unom a legjobban, hogy pl. a Lumen zöldségesprojektje, amikor kortárs kiállitást szerveztek egy zöldségesbe megbukott, ma már csak a tv látható, kikapcsolva, a Kogart már tavaly sem jelentette meg az azévi új szerzeményeit taglaló katalógust, a Ludwig pedig immár egyetlen kiállitást visz egy időben, és azt is rétestésztává nyújtja, nehogy valaki odamenjen.
Ilyen körülmények között én speciel a könyvre szavazok, ami már csak azért is szimpatikus, mert bizonyitja, hogy Ébli Gábor nélkül is lehet múzeumos könyvet irni, akit egyébként szeretek olvasni, csak ez egy új szin. Minderről pedig a könyvbemutatón jelenlévő 20 emberen kivül is illene tudni. Lehet hogy több példányt is kellett volna vennem és osztogatnom?

Szász Lilla: Zsolti mama mennybe megy

A Liget galéria nem is létezik, na jó, legalábbis egyszer már elsirattuk, aztán valahogy fű alatt mégis létezik valahogy. Ezzel együtt most Lilláról lesz szó. Irtam már róla pár éve, amikor kijutott kiállitónak a Fotoespanára, ami nagyon nagy dolog, sőt, el se tudjuk képzelni mennyire az. Ehhez kellett egy kicsit a téma is, Lilla úgymond elveszett embereket fotóz a perifériáról, de olcsó dolog lenne erre fogni a sikerét: kemény munka van mögötte. Nem tudom ki ment még el egy éven keresztül szinte minden héten fotózni öreg néniket, de nem sokan lehetnek. Pedig nem elég kocafotósnak lenni, ehhez a melóhoz türelem is kell. No de beszéljünk most már a kiállitásról is. Maga a történet jól elmesélhető, átélhető, és ilyen értelemben a fotók illusztrációk csak ehhez a történethez. Viszont a dokumentálás nélkül az egész csak egy blikk egysoros lenne, ezért javasolt a kettőt együtt kezelni. Másfelől meg maradjunk abban, hogy a prostituáltak nem igazán engedik magukat fotózni, pláne ha mint itt - még egyéb tényezők is közrejátszanak. Képzelhetjük tehát a fotós teljesitményt, amit most emberi teljesitménynek fogok hivni, amivel kiérdemelte a jelenlévő rögzitő szerepét. Ezért aztán a magamfajta szemlélő nem is foglalkozik a fotós szempontokkal, a kiváncsiság győz.
Egy biztos: Lillára nagyon oda kell figyelni. Mi lesz a következő téma?

Manuel Álvarez Bravo

Na gyorsan vissza a londoni Tate Modernbe. Manuel barátunkat szerényen a legnagyobb latin amerikai fotósnak szokták tartani, és Mexikóban egész kultusza alakult ki, kb úgy ahogy nálunk Moholy-Nagyé (alakulhatott volna..) Ettől függetlenül bár itt-ott megemlitik, könyve nagyon kevés helyen kapható, vagy legalábbis én kevéssel találkoztam (itt most nem a sarki könyvesboltra gondolok). Hiszen emlékezhetünk, hogy a Mexikói Tekercs 8 millió ft-ért :) (200eur) árult gyönyörűséges Capa könyve nemcsak a múzeumok legféltettebb polcaira repült fel azonnal, hanem pl. Párizsban jóformán nem lehetett olyan könyvesboltot találni, ahol nem rakták volna ki a kirakatba. Bravo ezzel szemben benne van ugyan a fotótörténetben, de azt sajnos az amerikaiak irták, tehát egy mexikói ne ugráljon.
A Tate-ben látható képek kicsit rá is erősitenek erre, hiszen a legváltozatosabb témákban egy szűk térbe beszuszakolt képek nagyon hiányolják a referenciákat. Természetesen látunk néhány aktot az elején, mosolygunk az akkori fényképezési divaton, aztán kész. A portrék..igen, embereket ábrázolnak, kitűnő, szóval leginkább az a helyzet, hogy ennyire gyorsan nem lehet ugrálni a stilusok között. A geometriai formáknál pl. komolyan elgondolkodtam, hogy a már emlitett Moholy-Nagy mekkora inspirációt jelentett neki. Nem, nem utánzás, csak hasonló gondolkodás. Ebből a katyvaszból viszont nem igazán érthető meg, hogy miért is ő került a halhattatlanság polcára. A válaszért csak két emeletet kell lefelé menni, a könyvesboltban ugyanis részletes és kimeritő sorozatokat bámulhatunk.
Azt gondolom különben, hogy sokkal több időt kellene eltölteni a képeivel, mert jelenleg csak egy társaságban bármilyen fotós témánál bevethető figura számomra, holott valószinüleg többről van szó.

Adjátok vissza a Flash Art hegyeimet -

Gondoltam, legyen olyan cim, ahol a saját, kultúrpolitikailag magasztalt iróval hozom párhuzamba a problémát. Valójában csak annyi történt, hogy nem jelent meg a Flash Art új száma. Most demagóg szöveg lenne azt irnom, hogy aki nem olvasta ezt az újságot, az nem informált művészeti kérdésekben, de az tény, hogy a lap nemzetközi szellemiségével, itthoni művészek külföldi kiállitásainak követésével egy nagyon hiányzó szellemiséget fedett le, jelesül azoknak szólt, akik már legalább a 90-es években gondolkodnak, de semmiképpen sem előtte. Külön pluszpont járt nálam pl. azért, hogy Fehér László, akit nagyon tisztelek, de tényleg minden itthoni kiállitáson szerepelt százezerszer, a lapban csak fél oldalt kapott. Benne volt, lehetett tudni róla, de a lap a fiatalokra koncentrált, és nem lennék meglepve,ha néhány gyűjtő elkezdte volna felhivogatni az újságban szereplő emberkéket.
A kiadó a Műcsarnok vezetője, aki éppen lemondott, ez tehát egy könnyen érthető ok a meg nem jelenésre, de. Egy kis intelligenciával - amit pl. a Heti Válasz friss interjújából is hiányolok - könnyen lehetne egyezéseket találni a fiatal magyar művészek szerepeltetése és az országimázs között, mondjuk.Ehhez csak annyi kellene, hogy ne ajnározásban mérjük a sikert, hanem korrekt szakmai publikációkban.
Borzasztó, hogy már megint ilyen témákról kell irni..

Tate Modern London: Structure and clarity

Először is tisztázzuk: a Tate Modern-ről irni közhely: ez egyike a legfontosabb kiállitóhelyeknek a világon. Ha valakinek el akarunk dicsekedni a művészeti ismeretünkkel, ne ezt emlitsük. Ott van a Saatchi, ott vannak az YBA galériák, vagy bármi, mondjuk a Gagosian. Viszont nem tudni mi történik a Tate-ben megintcsak nem jó dolog. Hát ezért mentem inkább oda nagyon kevés szabadidőmben, és nem inkább máshova. A Pompidou központhoz hasonló a hely hangulata: délelőtt 11-kor tömött sorok, iskoláscsoportok, millió ember és 4 szintnyi borzalom. Igen, borzalom, mert egy magamfajta, főleg ha először jár ott, azzal kezdi, hogy megkeresi az állát a földön. Nini, ott egy Kléé stilusú kép, ott meg egy Giacometti utánérzés, ezt hosszan lehet folytatni, aztán az első tábla elolvasásakor leesik a tantusz: ezek eredetiek. A Kléé utánérzés azért tűnt annak, mert a festő olyan korszakából származik, amit az itthon kapható könyvek meg sem emlitenek, tehát lehet a kasszához fáradni a katalógusért, és ugyanez a helyzet mindenkivel. Apropó könyvesbolt: egyre inkább az az érzésem, hogy szűkül a kinálat. Na nem mintha nem lenne elég könyv, csak éppen mondjuk egy öt éve látott és akkor meg nem vett könyvet már nem találok meg, és nem csak ott, sehol. Hova lettek a régebbi katalógusok?
Visszatérve a kiállitásra, az első sokkos látogatás után az ember nagyobb tisztelettel közelit, ekkor jön a másik sokk, hogy úristen, mennyi képet és művészt nem ismerek! Ez meg azért van, mert a korszakolásoknál országonként eltérő, hogy kit tekintenek a fősodornak és kitől raknak be azért képet akkor is, ha a minősége talán megkérdőjelezhető.
A sokadik látogatásnál aztán már előjön a kritikai én. Jó ez az angol fotós, de azért Brassai jobb, és hasonlók, aztán az ember csak felszedi a fontosabb emberek műveit, megtanulgatja őket, és akkor már zavarni kezd Giacometti mert Zadkine nincs ott pedig ott lehetne. Aztán ez a korszak is lezárul, és ekkor jönnek az áttekintő elemzések. Strukturalisták- 45-60 között, hümm, ez nem rossz, de még jobb lenne, ha a kubizmusból is hoznának valamit és akkor még ott van Léger...Na én most ebben a korszakomban vagyok. A Tate 2. emeletén a két háború közötti ismert nevek várnak, a 3. emelet pedig 45-től indul. Először is szögezzük le, hogy mindkét anyag kiváló, csupa nagyon nagy név, és érezhetően törekedtek arra, hogy azoknak is mutassanak újat, akik már ismerik a dörgést. Viszont ez nem jelenti azt, hogy bármelyik anyag is teljességre törekedne akármilyen szempontból is, és ettől kicsit tét nélküli a meccs, hiszen el tudom képzelni, hogy a raktárból fel tudták hozni ezeket a műveket, meg még ilyenebbeket is, csak az egész lóg a levegőben. Másfelől meg maradjak csendben, mert az erőszakos narráció rossz irányba vinné el az iskolásokat, meg aztán nem is könnyű ilyen tág témáknál valami konkrétat mondani.
Akkor mi legyen? Talán csak nézzük, ahogy egy iskolás csoportnak lehoznak pár képet amit körülülnek és beszélgetnek róla? Talán. De először is azt tanuljuk meg, hogy nem kell mindent feltétlenül értékelni, vagy beskatulyázni gyorsan. Sétálgassunk anélkül, hogy az órára kellene néznünk. Na ez nekem még sosem sikerült.

Műtermi kisérletek -Magyar Nemzeti Galéria

Hát ezt is megértük. Immár a cimben szereplő intézmény is felsorakozott azok közé, ahol egyedüli látogatóként tudtam végignézni egy kiállitást. Igaz, amikor 11 után elmentem, jött pár ember de amikor megérkeztem, a jöttömre rebbentek fel a teremőrök a kényelmes traccspartijukról...Vajon milyen kritikát irjak igy? Szombat délelőtt és egyedül...Pedig azt kell mondjam, ez egy szimpatikus tárlat. A legfelső emeletből csiptek le egy részt ennek az időszakos anyagnak, a nemzetihez képest kicsiny, de mindenhol máshol tágnak számitó területen. Én igazából még néztem volna. Kondor Bélával nyit a kiállitás, végülis ő már van akkora sztár, akiért eljönnek az emberek.. Már úgy értem, az a 100 ember, aki ismeri őt, biztosan elment már a Kogartba is, ahol egy elég bő anyagot lehetett látni, de itt most ő csak felütés, annak viszont remek. Egyébként a kiállitás témája annyira jó, hogy én az egész 3 emeletet odaadtam volna erre. A művészek műterme az átlagembernek megközelithetetlen, furcsa hely, és annyiból tényleg "szent" hely, hogy ott dől el minden, manapság kevesen mennek el egy rétre piknikező társaságot festeni, tehát tényleg ez az a hely, ahol létrejön az életmű. Kondornál maradva biztos nem véletlen, hogy a repülőmodelljei ennyire átszivárogtak a képeire, én speciel a képei alapján nem tudtam, hogy gyűjti őket, de ezzel a tudással megértettem pár képet.
Tulajdonképpen mondhatnám azt is, hogy a műteremlátogatás igazán képbe tud hozni egy életművet, a kiállitás alapfeltevése pedig az, hogy a műterem önmagában is inspiráció, hiszen a művész egyáltalán nem tudja magát függetleniteni a helytől, ahol dolgozik. Ilyen szempontból Gulácsy képein az elmegyógyintézet nagyon is nyomott hagyott, mint ahogy Márffy képei sem véletlenül ennyire harmónikusak az alsó svábhegyről szemlélve a világot. Na persze vigyázzunk arra, nehogy egy oltári nagy axiómát hirdessünk fennhangon, és Gaugain-re hivatkozzunk, meg az ő Tahiti bennszülöttjeire, de azért Monet és Normandia kapcsolata is elég világos.
Próbáljunk meg visszaugrani Pestszentlőrincre, ami korántsem lesz könnyű falat, de az én szubjektumom szerint eléggé három részre oszlik a tárlat. Az első folyosó Kondor Béláé, nem mondom hogy nem érdemli meg, a második a 70-es évek hasonló kezdeményezéseié, a fekete-fehér életlen konceptfotóké, amik mögött persze komoly munka van, a harmadik fal meg az egészen friss művészeké. Szabó Dezső emlitése e helyt már akkora közhely, hogy talán az átlaglátogató is egyáltalán észreveszi, hogy ő ott van, és a többiek is zömmel bevált nevek, lehetett velük találkozni itt-ott. Számomra ezért a második szekció volt a legérdekesebb - Kondorról már eleget beszéltem- ott találkoztam olyan művekkel, amiket máshol még nem láttam.
Minden vicc nélkül tudom ajánlani a kiállitást, ahol egy egész műteremre elegendő témával szerelkezhetünk fel, csak tessék, csak tessék!