Ismét műgyűjtők éjszakája

volt a Falk Miksa utcában, a magyar galériautcában, az itthoni Rue de Buciban, a hazai Sohoban, a pesti 23. utcában, vagyis az egyik legfontosabb helyen, ahol érdemes végigsétálni a kirakatokat nézve. Persze ez nem ugyanaz a ragyogás, most nincs reneszánsz firenzei mű a Nagyháziban, eladták a Csontváryt Virág Juditék, akik ráadásul kiállitás nélkül tárták szét a karukat, és a Kieselbach sem erőltette meg magát. Nem baj, voltak mások, akik odatették magukat. Az est legnagyobb meglepetése számomra a Missionart. Azt hittem volna, hogy már nem lehet több bőrt lehúzni Kondor Béláról, hiszen már tényleg csak a blikkben nem foglalkoztak vele (bár igazából nem olvasom, nem tudom), ehhez képest 50 rézkarcot nyomólemezestül lehozni a padlásról nem kevés munka lehetett (vagy a megfelelő személyt kellett ismerni). De az mindenképpen szenzáció, hogy lehet Kondor Bélát venni, gyanitom nem sokáig áll fent ez az állapot. Most kell rohanni a galériába, én szóltam. Makláry-nál Major Kamill képei vezetnek át a 3. dimenzióba, kár hogy ennyire kicsi a tér, igazán megkaphatták volna ők a Műcsarnokot, vagy ha már itt tartunk, én létesitenék egy emigrált magyarok múzeumot, Moholy-Nagy, Brassai, Capa és a teljes Makláry anyaggal együtt (Gerendás Péter játszhatna a megnyitón). Szóval én ezt ikszelném be a látnivalók közé.
Amit viszont nagyon nem, és muszáj róla szólnom, az Timár Péter. Ő egyébként a Fotóművészet lap főszerkesztője, ezért is érthetetlen, hogyan gondolja azt kiirni, hogy a képei "art printek". Érdekes, hogy baloldalon még tudja, hogy Durst lambda print, aztán kicsit később már csak art print, ami nem létezik. Nincs. Szerintem gicléet akart irni, vagy hát nem tudom. Ez olyan, mintha azt irnám, számitógépes irás a blog helyett. És még a képek is szörnyűek.
Sétáljunk is át a B55-be, ahol az ismeretlen Seres László képeivel találkozunk. Nem csak én mondom, hogy nincs benne a köztudatba, a tárlat rendezői is ezzel az infóval inditották a kiállitást. A képek, hmm, nonfigurativak, az én izlésemhez egy kicsit kevesek, néha eléggé tapéta jellegűek, máshol viszont érdekesek. Az biztos, hogy mindenféle látható szerkesztés nélküliek, ami nekem zavaró. Ezzel együtt valami van bennük, főleg a fekete-fehér képekben, amik immár jó 30 évesek.
Továbbmenve a..középszerűség, vagyis most igazságtalanul általánositok, szóval nem jártam mindenhol, ezért nem is mondom azt, hogy máshol nincs jó, viszont én ennyit tartok emlitésre méltónak. Akik kimaradtak, azok nem véletlenül - pl. az általuk képviselt stilust nem szeretem...Ilyen ez a blog, szubjektiv, mint egy barátis csevely a galériák utcájában.

Photofusion Londonban

Végtelenül szimpatikus, amikor egy kiállitótér nem pusztán a pénzt akarja bezsebelni a néptől, bár ha a szakmai program kiemelkedő, az sem baj, de vannak olyan helyek, amik többek egyszerű galériánál. A Photofusion egyszerre galéria, oktatóközpont, társalgási tér és közösség, fényképlabor és sapka végén pamutbojt. Tényleg egy elhivatott hely. De az út a galériáig nem egyszerű. Brixton udvariasan fogalmazva igen szines hely, a metróból kilépve egyből 10-en támadnak rám, az egyik Jézust árulja, a másik borotvát, és a bőrszinemmel úgy kilógok a tömegből, mint itthon egy bambarai (afrikai). Koszos mellékutcába kell belépni, és a hely még csak nem is a földszinten van, ezért aztán gyakorlatilag láthatatlan, mint nálunk mondjuk az Inda galéria.
Isabelle Pateer az aktuális kiállitó, a témája a magány, az elidegenedés, láttunk már nem egy ilyet, sőt. Másfelől meg nem kell hihetetlenül nagy sztárnak, mondjuk David Drebinnek lenni ahhoz, hogy jó képeket készitsen. A helyszinek jók, a fények jó, a kevés szereplő jó, minden jó, csak az egész valahogy mégsem felkavaró, inkább csak szomorú. A labormunka is szép, az sem kiemelkedő, de a barit papir látszik, a képek egy picit aprók az én izlésemnek, de a tér még kisebb, vagyis nagyobb képek már túlzásként hatnának.
A kiállitás persze csak ürügy egy beszélgetéshez, egyfajta vizuális segédeszköz. Isabelle természetesen beszél, nincsenek allűrjei, mondjuk az ellenkezője lenne furcsa, csak mégis meg kell emliteni. Csapongunk a témák között, hiszen ő sem tudja elsőre belőni, hogy honnan is jövök, illetve mit is csinálok egész pontosan - a dokumentarizmustól messze esik, az biztos. De aztán pár perc elteltével már benne vagyunk a sűrűjében, röpködnek a nevek, helyszinek, kalandok, és újra kiderül, hogy a fotó mennyire jó beszédtéma is tud lenni.

Nudes and dunes - Michael Hoppen Gallery

Mindenkinek vannak kedvenc galériái, és tulajdonképpen a műkereskedelem is arra épit, hogy ha valaki kialakit egy jó kapcsolatot valakivel, akkor nem fog arrébb sétálni, hátha a szomszéd helyen finomabb a szőlő. Mindezt azért kell bevezetőnek irnom, mert időről időre visszatérek ehhez a galériához, noha biztosan vannak szebb és jobb helyek is a városban.
Ezúttal egy jópofa ötletet mutatnak be, női aktok és a dűnék egymás mellé helyezésével hmm..gondolkodtatnak? Talán túlzás ez a szó ide, bár a csajok természetesen viz alatt, kicsit sejtelmesen látszódnak, tehát nem fülledt erotikáról szól az egész, mint ahogy a dűnék láttán sem fog el a vonzódás. De igy együtt, egymás mellé helyezve őket nem birom nem összehasonlitani a vonalakat és a formákat.Azt hiszem nem is ragozom tovább, az biztos, hogy kicsit megváltozott a dűnékhez való viszonyom e tárlat után...

New New York a bécsi Essl-ben

Nem is olyan rég irtam már a Bécs külvárosában felhúzott vadiúj művészeti központról Georg Baselitz kapcsán, és arra jutottam, hogy Bécs már bizony erősen nyugat, abban az értelemben, hogy pazar körülmények közé kerülnek a műalkotások, fantasztikus a világitás, a katalógusok, egyszóval minden, ami elsőre feltűnik. A terek csodálatosak, a kávézóban finom itókákat adnak, a könyvesboltban meg vaskos könyveket. Persze ez utóbbit nem kilóra mérjük, és bizony jobban elmélyülve a sorok között bizony kiderül, hogy még az Irók Boltjának is nagyobb kinálata van e téren, mint az Essl-nek. Aztán kiderül, hogy nem lehet Artforumot kapni, se Photo magazint, amiért bizony egy hangos brrr.. jár.És bármennyire is furcsa, a New York kiállitás kapcsán ugyanigy érzek.
A koncepció az, hogy fiatal amerikaiakat mutatnak itt be nekünk, olyanokat, akik már biztosan látták a bécsi múzeumot, mert elég sok a gyanúsan helyspecifikus installáció. Persze az is lehet, hogy a derék amcsik éppen akkorára készitették a műveiket, ami pont megfelelő volt oda. Az erőfeszitések mégse érnek semmit. Valahogy túl trendi az egész, amikor az első teremben magnóról madárcsicsergést játszanak nekünk, és közben egy kis kunyhót nézegetünk, nos, nem nehéz kitalálni az üzenetet. A nagymama lekvárjának megfelelő csomagolásba csurgatott gyanúsan olajszerű lé is könnyen értelmezhető. Látunk még dekorációs céllal félbevágott könyveket, az alkotó valahogy nem gondolta tovább ezt a motivumot, és egyszerűen összerakta egy tablóvá az egészet, lemondva ezzel a hatás egy részéről. Vagy csak én vagyok túl szigorú? Hiszen vegyük a másik oldalról az egészet: annak ellenére, hogy szinte csak installációt látunk, eléggé könnyen befogadható a tárlat, ami jó.
A tanulság az, hogy nem könnyű olyan tárlatot összehozni, ami mindenkinek tetszik. A másik, hogy senki se higgyen a kritikusoknak, és nézzen meg mindent a saját szemével!

A Fotovisura blog

Nem igazán szeretem a fotóblogokat olvasni, mert vagy belevesznek az alkotó apró-cseprő dolgainak ismertetésébe, ami nem igazán érdekel, vagy olyan témákról ad háttérinfókat, amiket amúgy sem néznék meg, szóval nem könnyű eltalálni az igazán fontos dolgokat. És persze túl sok van belőlük, és pont azok nem irnak ilyet, akiket olvasnék. A Fotovisura más, mint a többi blog: két szerkesztő dolgozik, és a tartalom deklaráltan havonta frissül, mintha egy rendes magazin lenne. A szerkesztés fontosságát nem tudom eleget hangsúlyozni: csodálatos, hogy a lap dolgozói úgy gondolják, a kevesebb több, és egy témáról jól szerkesztett, viszonylag rövid fotósorozatokat adnak közre. Egy új számba 8-10 új anyag kerül bele, és noha bárki küldhet nekik anyagot, és ettől azok sokfélék, keszekuszák és stilustalanok lesznek, ugyanakkor mégis érezhető a válogatás.
http://www.visuramagazine.com/
Ha kiválasztunk egy fotóst, az első oldalon mindig találunk egy rövid leirást a témáról, és utána jönnek a fotók. A szerkesztők elismerése, hogy nagyjából meg tudom mondani milyen anyagokat fogok látni. A Fotovisura mindig a kisebbségi, alulról jövő vagy éppen láthatatlan rétegekről szól, akár az Usa-Mexikó határfalat mutatja be, akár egy kemoterápián átesett nőt fotóz. Az új számban van egy gyerekfotó sorozat, amely tulajdonképpen nem "érdekes" olyan szempontból, hogy nem sérülnek a gyerekjogok, senki sem akar tőlük semmit, mégis érezhető, hogy az az elképesztő tanácstalanság, amivel a kamerába néznek, azt is jelenti, hogy nem igazán tudnak mit kezdeni magukkal, és a környezet nem is ad válaszokat nekik erre. Mindez még is finom, nem szájbarágós modorban előadva hatásos tud lenni, ahogy a kemoterápiás nő is, aki magát fotózta. Erős idegzet kell hozzá, pedig a fotók igyekeznek semlegesek maradni. Aztán néhány fiatal lóg vonatokon, Kerouac jut eszembe, csakhogy valami nem stimmel, vagy ha mégis, nem igy képzelem ezt a műfajt.
A képriportok minősége persze vegyes, ezt nem is érdemes számonkérni. A blog legerősebb vonása, hogy jelenlétet mutat olyan helyeken, ahol bizony éppen akkor nem szeretnénk jelen lenni.

Asztalos Zsolt a velencei beinnálén

Kaptam egy helyreigazitási kérelmet. Na erre se számitottam, ráadásul egy olyan bejegyzéssel kapcsolatban, amit újraolvasva nem is érzek bántónak. Az analóg fotózásnak vége, az idő múlik, ezt vitatni meglehetősen felesleges, ráadásul amikor arról irok, hogy a szüleim generációjának nem lehet könnyű lépést tartani a fejlődéssel, akkor azt nem lesajnálásnak, hanem együttérzésnek szerettem volna láttatni. Hiszen még nekem is frusztráló az, hogy pl. a canon eos 5d-ből immár mark III. (3. generáció) van, nem is folytatom. Ha úgy tetszik, akkor ez a helyreigazitás volt.
Van viszont egy valódi tényközlés, amit frissitenem kell. Nem is olyan rég hiányoltam a Flash Art magazint, aztán egyszercsak március végén megjelent a januári szám, benne Asztalos Zsolt-tal, akit kiválasztottak, hogy képviselje hazánkat a Velencei Biennálén.
Jó, de ki ez az ember? Szemét inditás, mert speciel én ugyanezt kérdeztem Andreas Fogarasi-ról, aki aztán elhozta a fődijat, de azért Asztalos Zsolt valóban kevés helyen szerepelt. Az életrajzát olvasva kicsit meglepődtem, 60 éves embereknél szoktam olyat olvasni, hogy valakinek ennyire ne legyen semmilyen külföldi szereplése. Ernst múzeum, Modem, sőt Kieselbach galéria, csupa vezető hely, de 0 külföld (nem, a párizsi magyar intézet nem számit külföldnek, még kevésbé kiállitóhelynek). Jó, a Viltin galéria elvitte pár nemzetközi vásárra, ez jó. Nemzeti Galéria? Hogy került oda? Családi háttér? Hát ez gonosz felvetés volt, de ez a referencialista szinte teljesen szembemegy a jelennel, ahol a fiatalok minél előbb megpróbálnak egy nemzetközi galériához bekerülni, de olyanról még nem hallottam, hogy valakinek az első kiállitása a Kieselbach galériában legyen (a Magyar Földtani Intézetet nem számitom referenciának)!
Nézzük inkább az anyagot. A biennálén fel nem robbant bombákat fogunk látni, statikusan, de mégis videón rögzitve.Idézek: "..milyen érdekes szituáció: van egy bomba, amit ledobtak 60-70 évvel ezelőtt, itt volt közöttünk évtizedekig, bármikor felrobbanhatott volna, de nem robbant fel. ..Vannak olyan komplikált konfliktusok, amelyek nem robbannak ki, életben tartva minket. Ez egy kegyelmi helyzet. De vajon tényleg az-e?...Tekinthetünk ezekre a bombákra úgy, mint az életünk megmentőjére vagy a folyamatos feszültség fenntartójára.."
Nem is rossz. Igazából nem tudom, mit gondoljak róla, mert Velence más, mint bármilyen más esemény, másrészt túl könnyű labda azon elmélkedni, hogy miért ő, és miért nem más. Vagy mások. Azt is el tudom képzelni, hogy a szerencsétlen akadémia is valahogy. Szóval nem tudom, a legtöbb amit tehetek, hogy sok sikert kivánok, aztán meglátjuk.Nos, igy már azt hiszem adtam alapot helyreigazitásra!