Photofusion Londonban

Végtelenül szimpatikus, amikor egy kiállitótér nem pusztán a pénzt akarja bezsebelni a néptől, bár ha a szakmai program kiemelkedő, az sem baj, de vannak olyan helyek, amik többek egyszerű galériánál. A Photofusion egyszerre galéria, oktatóközpont, társalgási tér és közösség, fényképlabor és sapka végén pamutbojt. Tényleg egy elhivatott hely. De az út a galériáig nem egyszerű. Brixton udvariasan fogalmazva igen szines hely, a metróból kilépve egyből 10-en támadnak rám, az egyik Jézust árulja, a másik borotvát, és a bőrszinemmel úgy kilógok a tömegből, mint itthon egy bambarai (afrikai). Koszos mellékutcába kell belépni, és a hely még csak nem is a földszinten van, ezért aztán gyakorlatilag láthatatlan, mint nálunk mondjuk az Inda galéria.
Isabelle Pateer az aktuális kiállitó, a témája a magány, az elidegenedés, láttunk már nem egy ilyet, sőt. Másfelől meg nem kell hihetetlenül nagy sztárnak, mondjuk David Drebinnek lenni ahhoz, hogy jó képeket készitsen. A helyszinek jók, a fények jó, a kevés szereplő jó, minden jó, csak az egész valahogy mégsem felkavaró, inkább csak szomorú. A labormunka is szép, az sem kiemelkedő, de a barit papir látszik, a képek egy picit aprók az én izlésemnek, de a tér még kisebb, vagyis nagyobb képek már túlzásként hatnának.
A kiállitás persze csak ürügy egy beszélgetéshez, egyfajta vizuális segédeszköz. Isabelle természetesen beszél, nincsenek allűrjei, mondjuk az ellenkezője lenne furcsa, csak mégis meg kell emliteni. Csapongunk a témák között, hiszen ő sem tudja elsőre belőni, hogy honnan is jövök, illetve mit is csinálok egész pontosan - a dokumentarizmustól messze esik, az biztos. De aztán pár perc elteltével már benne vagyunk a sűrűjében, röpködnek a nevek, helyszinek, kalandok, és újra kiderül, hogy a fotó mennyire jó beszédtéma is tud lenni.