Van Gogh alive

Talán még nem is volt kiállitás, amihez nagyobb előitélettel közelitettem volna, mint ehhez. Van Gogh képek kivetitve? Micsoda marhaság ez? Másfelől meg talán nem is annyira. Ha az összes eredetit meg akarjuk nézni, akkor igencsak nyakunkba vehetjük a világot: Amsterdamtól New York-ig, Párizstól Tokyo-ig sétálhatunk, nem beszélve arról, hogy a múzeumokban a lábunkra lépnek, öreg nénik állnak elénk hajhálóban, hogy semmit se lássunk, és arról még nem is beszéltünk, hogy sok kép igencsak apró, sok időt kéne eltölteni a kép előtt, ami sok helyen lehetetlen – próbálta már valaki megnézni a Louvre-ban a Mona Lisát? Szóval az ötlet elképzelhető, hogy jó, de a gyakorlati megvalósitásnál igencsak sok kérdés merül fel. No de ne elmélkedjünk tovább, lépjünk be a kiállitásra!

Hű, itt aztán tényleg nagy projektorok vannak, jut eszembe először. Ahogy belépek, balra van egy kisebb terem, de jobbra kell menni, ott vár az oszlopokkal tagolt csarnok, és a tér nagyjából ennyi is. No nem mintha kevesellném a helyet, főleg úgy, hogy belépésemkor alig vagyunk páran, simán elveszünk a hodályban. Épp levelezést mutatnak, ami igazán meglepő viszont, hogy a terem teljes szélességét kihasználják, sőt még a padlóra is vetitenek, úgyhogy nem egy képet látunk, hanem egyszerre ötöt, plusz a padlón is megy valami. A képek pedig egyenként kb. 5 *3 méteresek, igazán impozánsak, és még jó minőségűek is. Elégedetten csettintek amikor megjelennek az első valódi festmények. A képek minősége tényleg rendben van még ekkora felbontásban is, a szinek élénkek, és úgy általában átjön az, miért is kellene Van Gogh képeket néznem vasárnap.

A képek tematikus válogatásban jönnek, és általában nincs arra idő, hogy végignézzem az összes képet magam körül, elszédülni sem szeretnék, ezért legtöbbször a jobb oldali falon menő képeket nézem, mert ott teljes képeket mutatnak. Középen sajnos túl sokszor nagyitanak bele a festményekbe, ami egyrészt nem tetszik, másrészt ekkor a kép már tényleg elveszti minden értékét: szemcsés lesz, életlen, kicsit szintelen, egyszóval nem igazán éri meg egy 5 méteres életlen maszatot nézegetni, mikor jobb oldalon ott van az egész kép, azon is épp eléggé látszanak a részletek. Azazhogy látszanának, mert a dj egy kicsit gyorsan keveri a képeket, vagyis többször előfordul, hogy én még néznék egy képet, de már másikat tesznek fel.

Igen, erre az egészre van egy jó szakszó, a diaporáma. Ez zenés diavetitést jelent, és pontosan ez történik itt is, csak nagyban és több képernyőn. Nagyjából 30 perces egy teljes vetités, lényegében folyamatosan változik a kép, bárhol be lehet csatlakozni. Kicsit idegesitő, hogy az alákevert zene túl hangos, vagy csak mi vagyunk kevesen a teremben. A vetitett képek.. Hm, azt találták ki, hogy korszakokra bontva és helyszinekhez kötve mutatják a képeket, amikről semmi egyéb infót nem tudhatunk meg. Vagyis lényegében egy Amsterdam-Párizs-Arles útvonalat járunk be, ami szerintem nem túl szerencsés, és főleg feltűnő, mennyire alulreprezentáltak a főművek. Bár 5 különböző képet látunk egyszerre, mégis hiányoznak olyan képek, amik miatt szeretni lehet Van Gogh-ot. És természetesen Van Gogh esetében szerintem jobb kategorizálást is ki lehet találni, hogy finom legyek..Aztán korszakokon belül már ők is együtt vetitik a virágos képeket meg az életképeket. Egyébként ügyesen kitaláltak néhány animációt, ahogy pl. a vonat végigmegy a teljes falon, az látványos, csakúgy, mint egyes rajzok kiszakitva a háttérből önálló életre kelnek, de még a jó izlés határain belül. A fő kérdés nem is ez, hanem a műfaj maga. A vetitett képek szerintem látványosak, de a megvalósitás kicsit a köznép hűha érzésére apellál. Vagyis azokra, akik még sohasem láttak egy képet sem tőle, nem voltak a Szépművészeti Múzeumban pár éve, és úgy alapvetően semmit sem várnak el, csak a szép képeket nézve abban a tudatban vannak, hogy művelődnek. Mindenki másnak lesznek jogos ellenérzései, ugyanakkor az is igaz, hogy ezt az élményt valóban nem lehet otthon reprodukálni, habár ha valakinek van egy kivetitője...Összességében: nem igazán éri meg elmenni, de jó lenne, ha időnként a múzeumok tanulnának ebből a látványból...

Könyvajánló: Pablo Helguera: Stilus a kortárs képzőművészetben

Ez a könyv nagyon kellett már, egy friss hegyi patak a belváros dzsungelében! Én magam is sokszor beleesek abba a hibába, hogy megfontoltan fogalmazok, nem teszek teljesen egyértelművé dolgokat, sokszor kijelentem, hogy a művészvilágban nincsenek egyértelmű dolgok, de ennek vége. Ez a könyv egyszerűen és érthetően ad választ minden felmerülő művészvilággal kapcsolatos kérdésre. Művészként lefeküdjünk-e egy galériatulajdonossal a karrier érdekében? Hogyan szidhatunk egy másik művészt anélkül, hogy az rossz fényt vetne ránk? Felnevethet-e egy gyűjtő egy nyilvánvalóan szánalmas kiállitáson? Végig kell-e nézni borzalmas és véget nem érő videókat?

A londoni Tate-ben árulnak olyan könyveket, amik bár szánalmasan vékonyak, és ahhoz képest pofátlanul drágák, mégis ajánlhatóak őszinteségük és fanyar humoruk miatt. Csak egy példa: legyek-e művész? 12 fontért 100 oldalon olvashatjuk a választ: ha erre a könyvre van szükséged ahhoz, hogy eldöntsd, akkor nem. És a most ajánlott könyvben hasonló módon kapjuk az arcunkba az igazságot, csak annyi különbséggel, hogy a kérdések, amikről szó van, nagyon is valósak és nem is találkoztam még senkivel aki ne tette volna fel. Csak egy példa: sokszor találkozunk olyan videó munkákkal, amik egyrészt nem érthetőek, nem illeszkednek semmibe, nem poénosak, és mégis ott vannak a galériákban. Végig kell-e őket nézni? A könyv válaszát nemigen találnánk ki: azt mondja, hogy igen, udvariasságól valóban az lenne a követendő, hogy végignézzük ezeket, de a videómunkák eléggé szürke területük a képzőművészetnek, igy ha valakit nem fog meg ez az egész, az ne érezze rosszul magát, mindenki igy van vele. Viszont senki se lássa, hogy éppen a videó felénél felállunk és elmegyünk...

Ha valakinek még lennének emlékei tündérmesékről, miszerint a jó győz, a gonosz meg nem, az ne olvassa el a hogyan működik fejezetet. Már rég nem arról van szó ugyanis, hogy a művész elvonul magányába, megalkotja felejthetetlen műalkotását, aztán a jólelkű galériás ezt látva ellátja pénzzel a művészt, és igy mindenki boldogan él, amig..Ehelyett van a pénzzel teli gyűjtő, akit abszolút nem érdekel ez az egész lila köd dolog, csupán azt nézi, hogy a befektetése megtérüljön, lehetőleg minél hamarabb, és lehetőleg úgy, hogy azt el tudja mesélni baráti társaságban. Ehhez pedig annyit kell tennie, hogy meggyőzze a nagy múzeumok vezetőit, hogy pont az a művész a legjobb, akinek a műveit ő épp felvásárolta...

Szóval a kicsit bulváros leirás ellenére tényleg azt gondolom, hogy szinte kihagyhatatlan ez a könyv, dacára annak, hogy elég vékony és ahhoz képest nem is a legolcsóbb...Kérjétek kölcsön, mondjuk tőlem...

Rozsda Endre a Várfok galériában

Lassan azért beindul a galériaszezon, a gyűjtők is visszatérnek Baliról, a galériák már a Wiennafair-re gondolnak (októberben lesz), a művészek reménykednek, a hozzám hasonló fickók meg egyszerűen örülnek, hogy ismét van téma, hogy nem a régi albumokat kell levenni a polcról, ha művészeti élményre vágyom.Elkezdődtek ismét a megnyitók, a Várfok Galéria mindig is jó nevű helynek számitott, mi baj lehet itt? Rozsda Endrébe amúgy sem lehet belekötni, ő is párizsi magyar, bár 56 előtt azért az Európai Iskola tagja, természetesen szürreális képekkel, ami akkor szinte kötelező volt egy gondolkodó elmének. Nyilván nem érdemes felmondani az életrajzát, néha az embernek van egy olyan érzése, hogy az a magyar festő, aki nem élt Párizsban nem is fontos, ami persze túlzás és amúgy is sarkitás.Hm, azért Vasarely se lett volna az, ami Pesten, de lépjünk tovább. Ezúttal a grafikák vannak túlsúlyban, amik szintén nagyszerűek, csak inkább a Nemzeti Galériában lenne a helyük egy életműkiállitáson. Tényleg, valaki elmondaná nekem, hogy miért nem tudjuk pl. elhozni Simon Hantai kiállitását Párizsból? No de vissza Rozsdára..A kevés képen villámgyorsan átfutok, igazán szépek csak kevés...A grafikákhoz meg nincs elsőre türelmem, már fogalmazgatok magamban szövegeket, de helyette elolvasom a hosszú idézetet, ami az utcai teremben várakozik. - Na ez már valami – hümmögök, mert bár hasonló szövegekkel tele a padlás, mégis közelebb hoz az alkotóhoz. Kicsit megnyugszom, lelassitok, most már odaléphetek a grafikákhoz ismét. Na igy már más. Intimek, kedvesek, ötletesek. Talán ez a tárlat egyfajta minimuma annak, amit meg kell mutatni a festőtől, bár ne kezdjük sorolni a távol lévő képeket, de mégis, meg lehet sejteni, hogy mi az eszenciája a Rozsda képeknek. Persze ez ettől még csak egy előétel, amitől csak még éhesebbek leszünk..

Könyvajánló: György Péter: múzeum a tanulóház

Igazi szenzáció György Péter új könyve, amely ráadásul elsöprően újszerű könyvalakban illegeti magát a vásárlóknak. Már kézbe venni is gyönyörűség, rég nem láttam ennyire igényes és mégis újszerű könyvet, a papir is elsőrangú. Könnyen lehet, hogy az a törekvés mozgatta a kiadót, hogy a könyvespolcok diszhelyét foglalja majd el a kiadvány. Igazán nem túl sok könyv született ebben a témában, de számomra eddig Ébli Gábor Múzeum, műgyűjtők, mecenatúra könyve az etalon, amihez minden mást mérek. György Péter könyvébe belelapozva elsőre igéretesnek tűnik a szöveg: személyes élményeken keresztül mesél múzeumi élményeiről. Lehet, hogy új etalonnal állunk szemben?

Még a 2000-es években volt szerencsém a szerző vibráló esztétikai előadásait végigröhögni, ahol szinte izzott a levegő a komoly témák egészen vidám megközelitéseitől. Máig fel tudok idézni néhány sziporkát, de az biztos, hogy legtöbbször a megközelités módja legalább annyira érdekes volt, mint a mondanivaló. Mindezt azért kell előre bocsátanom, mert tavaly már egy másik kiadást láttam ugyanabból az emberből a Documenta kapcsán: még mindig szellemes, még mindig érdekes, de már inkább az emberi értékek iránt érdeklődő beszédet hallhattam. A könyv ezen megközelitésben pedig kész tragédia: az irott szövegben szinte sehol sincs a korábbi irónia, szellemesség, van ellenben történelem, gonosz emberek, elrabolt műkincsek, mintha az elmúlt század összes nyavajája az ő vállán nyugodna, és láthatólag meg-megremeg e teher kapcsán.

Akkor ez egy rossz könyv? Nos, nem segit túl sokat az, hogy a szerző megpróbálja a nulláról kezdeni a múzeumok feladatait, ráadásul annyira tudományos stilusban, hogy az elalvó fejem koppanása késztet lapozásra, bár az is lehet, hogy csak nem értem még meg rá. De a meglátásai még mindig jók, a gondolatmenet általában követhető, csak a téma kezd szétfolyni, mondjuk az Athénben felépitett új múzeum kapcsán nincs is  szó már másról, csak épitészetről és visszaszerzésről, és a későbbiekben is túlságosan sokat mozog ezen a területen. Hmm, a pr hőskorában olvastam egészen nyakatekert ajánlásokat olyan dolgokról, amiket nem lehet ajánlani, most ennek a stilusában ezt a könyvet azoknak az épitészetkedvelő  múzeumfanatikusoknak ajánlom, akiket nem riaszt vissza a könnyedség teljes hiánya, és bármit elolvasnak a témában. Na, nekik ez tényleg alapmű.

A Maeght alapitvány

Na ki hallott már róla? Az én történetem egyszerű, egy időben sokat jártam Párizsba galériázni, és egy megnyitón egy beszélgetés alkalmával egy csajszi megemlitette, mint igen kúúl helyet, amire persze bólogattam, aztán később elfelejtettem, újra eszembe jutott, és aztán tényleg megnéztem, hogy mi is ez. Hát kérem, egy gazdag házaspár hagyatékának kezelője, egyben egy kiállitóhely Nizzától nem messze. Gondoltam akkor ez biztos kongani fog az ürességtől, de annyira megtetszett a kiállitásuk témája – festészet és filozófia – hogy úgy gondoltam, megnézem. Augusztusban délután kettőkor felbaktattam a kocsival a hegyre, aztán elkezdett valami nem stimmelni. Egy körforgalom után az út egyik oldalán elkezdtek sorakozni az autók, mindenféle pakoló emberkékkel, és egyre több lett belőlük. Még mondtam is a Kittinek, hogy milyen vicces ez a sok autó, biztos van itt valami az alapitvány mellett...Persze ilyen felvezetéssel nem nagy poén elárulni, hogy azok az autók bizony mind oda álltak, de engem se kell félteni, megoldottam a parkolást a bejárat közelében, elvégre leleményesek vagyunk...

Aki járt már Barcelonában a Miró múzeumban, annak csak annyit kell mondjak, ez nagyon hasonló. Gyönyörű park, benne szobrokkal, lapos műtermek elszórva benne, kabócák, nyár, meleg. Szobrok a parkban. Izé, művészettörténet a parkban. Giacometti, Miró a parkban. Hát ezt én is elfogadnám, mellesleg. Kicsit utánaolvasva persze kiderül, hogy jóban voltak, hát persze, Miró például az egyik terembe gyönyörű kék üvegablak mozaikot készitett, sosem hallottam még róla. Na igen, Maeght-éknek nemigen kellett azon gondolkodniuk, hogy meg tudnak-e venni egy Giacometti szobrot, az egyszerűség kedvéért teleszórták az előteret velük. De azért izlésük is volt, az épület például őrületesen jó. Azért egyszer lemennék a raktárba, mert a kiállitáson csak úgy hemzsegnek olyan művek, amik bármelyikéért  sokan akár Ferrarit adnának (vagy 8000 Opelt, kinek milye van ugye). A kiállitás koncepciója egyébként érthető, nagyon is érthető, de részleteiben nézve már nem is olyan könnyen befogadható. Gondolkodni kell, no. Csak hát ez nem is olyan egyszerű. Itt vagyok gazdagéknál, meleg van, már egyfajta vallási áhitatba kerültem a sosem látott műkincsektől, és akkor elém tolnak meglehetős gonddal megirt fráncilus elmélkedéseket a filozófia és a művészet kapcsolatáról. Rögtön a kezdőmondatban kijelentik, hogy ez a két dolog természetesen ugyanarra a közös életérzésre vezethető vissza, s az, hogy filozofálunk rajta vagy festünk, már nem is olyan nagy különbség. Hát, a szöveg irójának biztosan nem. De persze igaza van, mert ha veszünk egy filozófiai problémát, aztán körbenézünk a falakon, akkor elég könnyen beláthatjuk, hogy nem kell citálnunk a bizonyitás pitagóraszi definicióját a közös alaphoz. Éppen csak a fantáziánk lódulhat meg olyankor, amikor mondjuk egy Rothko képre mint a rend és a határok elmosódására tett filozófiai kisérletként tekintünk. S ha ezt elfogadjuk, akkor hamarosan vég nélkül fognak röpködni a Dan Brown okosságok. Kezdjük ott, hogy az egész művészettörténet valójában csak félrevezetés. Kezdjük mondjuk Basquiat-nál. A keresztképe (igen, van egy ilyen nyilvánvalóan keresztet formáló képe, hol kellett volna látnom korábban?) egyértelmű utalás arra, hogy ő valójában vallási kérdéseken elmélkedett, és csupán az absztrakt expresszionista ügynökök tették el láb alól (hiszen nagyon korán meghalt, valóban). Kössük ezt össze Rothko-val, aki egész életében a pesszimizmus kontra dependentizmus kérdésében elmélkedett, mint az ezen a kiállitáson jól látható, és őt is hamar eltették láb alól, még szerencse, hogy ügynökeink megmentettek néhány képet, ami bizonyitja ezt.

Nem folytatom, meg mire idáig elértem, már el is fáradtam a csupa felkiáltójeltől (ne már, EZT nem festhette Alechinsky!), úgyhogy hagyjuk. Azért hadd emlékezzek meg e helyt Daniel Spoerri (tudod, ételinstallációk, fluxus, az artmagainban volt egy cikk a szoborparkjáról) utolsó vacsora képéről, amire szó szerint felragasztotta a tányérokat. Igen, a jóizű kacajom betöltötte a hegyoldalt, miközben ingattam a fejem a Foucault inga ütemére...