A Maeght alapitvány

Na ki hallott már róla? Az én történetem egyszerű, egy időben sokat jártam Párizsba galériázni, és egy megnyitón egy beszélgetés alkalmával egy csajszi megemlitette, mint igen kúúl helyet, amire persze bólogattam, aztán később elfelejtettem, újra eszembe jutott, és aztán tényleg megnéztem, hogy mi is ez. Hát kérem, egy gazdag házaspár hagyatékának kezelője, egyben egy kiállitóhely Nizzától nem messze. Gondoltam akkor ez biztos kongani fog az ürességtől, de annyira megtetszett a kiállitásuk témája – festészet és filozófia – hogy úgy gondoltam, megnézem. Augusztusban délután kettőkor felbaktattam a kocsival a hegyre, aztán elkezdett valami nem stimmelni. Egy körforgalom után az út egyik oldalán elkezdtek sorakozni az autók, mindenféle pakoló emberkékkel, és egyre több lett belőlük. Még mondtam is a Kittinek, hogy milyen vicces ez a sok autó, biztos van itt valami az alapitvány mellett...Persze ilyen felvezetéssel nem nagy poén elárulni, hogy azok az autók bizony mind oda álltak, de engem se kell félteni, megoldottam a parkolást a bejárat közelében, elvégre leleményesek vagyunk...

Aki járt már Barcelonában a Miró múzeumban, annak csak annyit kell mondjak, ez nagyon hasonló. Gyönyörű park, benne szobrokkal, lapos műtermek elszórva benne, kabócák, nyár, meleg. Szobrok a parkban. Izé, művészettörténet a parkban. Giacometti, Miró a parkban. Hát ezt én is elfogadnám, mellesleg. Kicsit utánaolvasva persze kiderül, hogy jóban voltak, hát persze, Miró például az egyik terembe gyönyörű kék üvegablak mozaikot készitett, sosem hallottam még róla. Na igen, Maeght-éknek nemigen kellett azon gondolkodniuk, hogy meg tudnak-e venni egy Giacometti szobrot, az egyszerűség kedvéért teleszórták az előteret velük. De azért izlésük is volt, az épület például őrületesen jó. Azért egyszer lemennék a raktárba, mert a kiállitáson csak úgy hemzsegnek olyan művek, amik bármelyikéért  sokan akár Ferrarit adnának (vagy 8000 Opelt, kinek milye van ugye). A kiállitás koncepciója egyébként érthető, nagyon is érthető, de részleteiben nézve már nem is olyan könnyen befogadható. Gondolkodni kell, no. Csak hát ez nem is olyan egyszerű. Itt vagyok gazdagéknál, meleg van, már egyfajta vallási áhitatba kerültem a sosem látott műkincsektől, és akkor elém tolnak meglehetős gonddal megirt fráncilus elmélkedéseket a filozófia és a művészet kapcsolatáról. Rögtön a kezdőmondatban kijelentik, hogy ez a két dolog természetesen ugyanarra a közös életérzésre vezethető vissza, s az, hogy filozofálunk rajta vagy festünk, már nem is olyan nagy különbség. Hát, a szöveg irójának biztosan nem. De persze igaza van, mert ha veszünk egy filozófiai problémát, aztán körbenézünk a falakon, akkor elég könnyen beláthatjuk, hogy nem kell citálnunk a bizonyitás pitagóraszi definicióját a közös alaphoz. Éppen csak a fantáziánk lódulhat meg olyankor, amikor mondjuk egy Rothko képre mint a rend és a határok elmosódására tett filozófiai kisérletként tekintünk. S ha ezt elfogadjuk, akkor hamarosan vég nélkül fognak röpködni a Dan Brown okosságok. Kezdjük ott, hogy az egész művészettörténet valójában csak félrevezetés. Kezdjük mondjuk Basquiat-nál. A keresztképe (igen, van egy ilyen nyilvánvalóan keresztet formáló képe, hol kellett volna látnom korábban?) egyértelmű utalás arra, hogy ő valójában vallási kérdéseken elmélkedett, és csupán az absztrakt expresszionista ügynökök tették el láb alól (hiszen nagyon korán meghalt, valóban). Kössük ezt össze Rothko-val, aki egész életében a pesszimizmus kontra dependentizmus kérdésében elmélkedett, mint az ezen a kiállitáson jól látható, és őt is hamar eltették láb alól, még szerencse, hogy ügynökeink megmentettek néhány képet, ami bizonyitja ezt.

Nem folytatom, meg mire idáig elértem, már el is fáradtam a csupa felkiáltójeltől (ne már, EZT nem festhette Alechinsky!), úgyhogy hagyjuk. Azért hadd emlékezzek meg e helyt Daniel Spoerri (tudod, ételinstallációk, fluxus, az artmagainban volt egy cikk a szoborparkjáról) utolsó vacsora képéről, amire szó szerint felragasztotta a tányérokat. Igen, a jóizű kacajom betöltötte a hegyoldalt, miközben ingattam a fejem a Foucault inga ütemére...