Major Lajos betűtervező

Magyarokkal Bécsben nem különösebben nehéz összefutni. A fotókönyv fesztiválon is kint volt a Nessim, a Faur Zsófi galéria, a Mome, elnézést ha valakit kihagytam volna. No de találkozni egy magyarral, aki amúgy Izlandon él és Sanghai-ban tanit, na az már izgalmasabb. Az úriember méghozzá egy könyvvel érkezett, melynek cime s = eee. Ez egy fotográfiai projekt, ami valójában különféle betűket fotóz a legkülönfélébb módon. Van itt hajból font verzió, megfelelően fűnyirózott rész, faág, öntözőkanna, bármi, ami betűt formáz és jól néz ki. Van néhány kreált dolog is, fűzött dolgok, kartonlapra ragasztott másik karton, egyszóval bármi, amiből betű lehet.
A könyv kialakitása csodálatos. Kapunk egy gumival átfűzött plakátot és egy keménytáblás könyvet, ami sorszámozott, és épp elég kicsi ahhoz, hogy kezelhető legyen a mérete. Ha sokkal nagyobb lenne, akkor a képek már túlságosan uralkodnának, pedig itt nem az a lényeg. A fotó tulajdonképpen csak indok, de pont ezért izgalmas is, nem könnyű megállni, hogy végig ne lapozza a könyvet az olvasó.
Apró kritika legfeljebb az lehet, hogy lehetne némi magyarázat a projektről, meg a tagok bemutatása, de láthatóan itt most nem ez volt a lényeg. Talán jobb is igy, ez a könyv úgyis csak azokhoz kerül, akik már tudják miről van szó. De hát ez mindig is igy volt a művészettel...

Bánki Ákos a Missionart galériában

Egyszerre nagyszerű és furcsa ez a kiállitás. A Missionart eddig főleg a nagybányai festők újrafelfedezéséről lett elismert, csendéletek tájképek és portrék tűntek fel a falakon. Most meg úgy néz ki a galéria, mintha Keith Haring vagy akár Pollock járt volna erre. Nem emlékszem, hogy valaha a galéria története során láttam volna igy lefestett falakat, pedig hatásosak. A képek szintén nonfigurativak, talán inkább a Ludwigban lenne a helyük. Addig is, amig oda kerülnek, élvezzük ki a látványt.

A nonfigurativ teljesen más szabályok között működik, mint az akademista megközelités, és azt tudni kell, hogy manapság az abszolút kiszámitott és hűvösen kivitelezett művek számitanak trendinek. A legtöbb ilyen képen nemhogy ecsetvonást, de a művész semmi jelét nem láthatjuk a papiron. Ehhez képest itt végre valaki elengedte magát, és gyerekes örömmel fröcskölte szét a festéket. Már ezért jár a jópont. Hanem azért ennél egy kicsivel többről van szó. A képeknek itt tétjük van. Az a tét, hogy a festmények jórészét teljesen kitöltő szinfolt átveszi-e az uralmat a kép egésze felett, vagy nem. Vagyis van egy felületünk, ami valamilyen szinű, és a kép többi része ezt ellensúlyozza, mindenféle más szinekkel és alakzatokkal. Bánkira nyilvánvalóan hatottak a barcelonai festők, mondjuk Karel Stoop, de felsorolhatom a teljes Macba (barcelonai kortárs művészeti központ) kiállitó gárdáját, akik lazábban viszonyulnak a tökéletesség kereséséhez, és ez jól is áll nekik ott a déli melegben, a kérdés az, ebből mi hozható át poros városkánkba?

Sajnos a Missionart egyúttal a legkisebb galériatér cimre is pályázhat, ezért a válasz maximum a nem tudjuk. A katalógusban elég sok igéretes kép látható, de ezeket a falakon nem látjuk – nem fértek el. Amiket meg látunk, azok nem állnak össze harmóniává, pedig a nonfigurativ sokszor eléri ezt a hatást. De. A kirakott képek igy is sejtetnek egy hangulatot, ez pedig igen soknak tűnik ezen a kis területen. Valaki szóljon a Ludwigba, és nézzük meg ott is, mi jön ki ott ezekből a képekből..

Koudelka mint a fotókönyv fesztivál sztárja

Szóval Josef Koudelka a Magnum fotósa, a Capa központban is látható pár képe, és valójában elég jó nevű fotósokkal szokták egyszerre emliteni. Ő egy kicsit olyan, mint Capa lehetett volna,ha megéri. Évekig készültek sorozatai, a megélhetéssel mit sem törődve (bár persze aztán már mégis) bóklászott olyan helyszineken, ami nekünk eszünkbe sem jut, és olyan történetekkel, amikről mi csak álmodunk. Mint minden nagy művész, ő is végtelenül szerény, bárkivel, még velem is leáll beszélgetni egy jót mondjuk a Róma sorozatáról. Mostanában megjelent egy apró kihajtható könyvecskéje is, melynek kapcsán érkezett a fesztiválra, de szerencsére közvetlensége mindenkit elvarázsolt.
Előadást tartani jött, de előtte körbesétált, mert elég sokan hoztak tőle albumokat, köztük olyanokat is, amikre szerintem nem is emlékezett, de örült ennek is, mert mostanság mindenki a Gypsys albumról kérdezgeti. Elég hamar tömeg gyűlt körülötte, de azért érdeklődött az új dolgok iránt is, és mindenkit kérés nélkül árasztott el történeteivel. Kétség sem fér hozzá, hogy ha valahogy meg kell öregedni, akkor igy kell...

Fényfestés a múzeumok éjszakáján

A Múzeumok éjszakáját szerintem azért találták ki, hogy a rossz vagy amúgy kimaradt kiállitásokat is bűntudat nélkül meg lehessen nézni, ráadásul focivébé helyett, szóval direkt jó, igy most ezekről kéne irnom, de közben meg durrantottak egy nagyot a Gellért hegy oldalán, ezért ez jön most (amúgy meg jópár témám van, pl. találkoztam Koudelkával. Igen, ő is egy hires fotós akit nem ismersz).
Szóval programfüzetben ugyan nem láttam, de külön szóltak, hogy lesz ilyen, ezért aztán izzitottam is az autómat. Jó szimattal leparkoltam a Szabadság hidhoz a pesti alsó rakparton, aztán csodálkoztam, hogy állhatok arrébb, viszont az Erzsébet hidnál persze nincs parkoló, igy aztán köröztem egyet. De nem ez a lényeg, minek autózok ilyenkor. A vetités nagyszabású, ötletes és még aranyos is volt - már amit láttam belőle. Én azt hittem, hogy a Matáv/T-akármi székháznál időnként megszervezett állókép lesz, jópofa szinekkel, kicsit nem is értettem, hogy hova fognak vetiteni, mert egy házfalnál elég evidens, de egy hegynél ez nem ilyen egyszerű..De a látvány egészen más volt, mozgókép volt, kicsit olyan érzés volt, mintha egy ingyenmozit dobtak volna fel, viszont továbbra sem értem, hogy a fák és az egyéb összevissza dolgok mellett hogyan lehetett ilyen jó minőségű a vetités. Tényleg már csak Bud Spencer hiányzott a teljes mozihangulathoz. Jár a gratuláció, a fiúknak innen üzenem, hogy lehet jönni hozzánk is, még kitalálom melyik francia művészfilmet kellene ide a fák közé vetiteni...

Thomas Vanden Driessche: Hogyan legyünk fotósok négy lépésben?

Emlékszik még rajtam kivül valaki Pablo Helguera könyvére (visszakeresni is ér)? Csak azért kérdezem, mert akkor nem kellene mindent a legelejéről mesélnem. Merthogy itt mostan hosszú magyarázatot fogok irni egy egyértelmű és egyszerű dologról, mégpedig arról, hogy ne vegyük mindig komolyan magunkat. Ez a mondat jól hangzik, de nagyon nehéz kortárs művészként megvalósitani - és nem csak nálunk. Egyrészről ugye ott van az, hogy a művészet csupa nagybetűvel a komoly gondolatok hirdetője, komoly galériák komoly művészei komoly műveket hoznak létre, általában persze arról, hogy milyen rossz az élet, milyen rossz mindenkinek, a kisebbségeknek meg aztán főleg, és szép lassan, ha már elég kiállitást láttunk, rájöhetünk, hogy mindenki kisebbség valahogyan, szóval a fotós odamegy a nyomorba, jól lefotózza, megrágja, felöklendezi a nézőknek, akik egyetértve bólogatnak, hogy igen, az élet nehéz. A galériák a profitra hajtanak, az aukciósházak nemkülönben, a nonprofit programokra meg rámegy az élet. Ez a művészet, tessék megtanulni.
De szerencsére mégsem. Ha már mindenki depressziós is, vannak még olyan művészek, mint akiről most szó lesz. Ő csak annyit csinál, hogy szembesit minket azzal a sok marhasággal, amit művészetként odakenünk a népeknek.
Vegyük is az első példáját, a könyve 2. oldalán ezt olvassuk: Hogyan legyél kortárs fotóművész. 1. lecke: vedd meg a leglepukkantabb kamerát amit csak birsz. 2. Fotózz lejárt filmre és a legunalmasabb helyeket fotózd le. És persze legyél nagyon komoly...
Mi is van emögött? Mindannyian láttunk már olyan képeket, amiken nyilvánvaló volt, hogy a fenti szabályokat tartották szem előtt, miközben nagyon komolyan a szemünkbe mondták, hogy ez a művészet... Hogy nekünk komolyan kell vennünk azokat, akik üres, unalmas képeket lőnek és ezt komoly művészetnek hivják..Hát nem! Szerezzük vissza az önbecsülésünket, és mondjuk ki, hogy ami béna, az béna akkor is, ha 8 *10 -es sikfilmre fotózták 3 hónap gondolkodás után..Igenis mondjuk ki, hogy ami érthetetlen, az nem művészi, még akkor se, ha egy komoly művész vagy galériás állitja. Ezek után nem meglepő, miért nevettem annyit ezzel az emberrel Bécsben a sok komoly művész között...

Fotókönyvfesztivál a bécsi Anzenberger galériában

Miközben nálunk a pórázról elengedett mma épitészeti szalont szervezett a Műcsarnokba, Bécsben komoly munka zajlik. Úgy tűnik, sikerült nekik az, hogy a régió országaiból összetrombitált művészek és galériások beszélgessenek egy jót és megismerjék a körülöttük zajló dolgokat. Bár névleg 4 galéria szervezte az eseményt, azért mi tudjuk, hogy Regina Anzenberger nélkül semmi sem lenne. Ő az, aki már évek óta szorgalmazza az együttműködést, workshopokat, kiállitásokat szervez mindenféle kelet-európai jöttmentnek, akár olyanoknak is, mint én (de ez a blog nem rólam szól).
Bécs éveken keresztül, vagy talán mindig is bevehetetlen bástya volt a magyaroknak, hiszen ők inkább a németek felé figyeltek, figyelnek, és fontos megemlitenünk, hogy szintén Bécs a legtávolabbi pont, ahova még egy kultúrember kiállitást elvisz. Most éppen David Lachapelle tette tiszteletét az Ostlicht galériában, ami mily véletlen, épp egy emelettel Anzenberger felett található. Akkor most mi történt? Nyitnak az osztrákok? Nem igazán, inkább csak az emlitett hölgy, akinek a nevét többször már nem irom le.
Meglehetősen sokszinű banda jött össze a fesztiválra. Akadt Rotterdamban élő izlandi, németeknél lakó horvát, és persze a régi ismerősök, pl. a kedvenc lengyel hölgyeményem, Katarzina Majek, éssatöbbi, éssatöbbi. Névsorolvasás helyett fontosabb volt, hogy mindenki beszédes kedvében volt, igy aztán tényleg mindenki mindenkivel trécselt, tárgyalt, képeket mutatott. Itt kell megemlitenem a Nessim galéria szakmai sikerét - sokan nézték végig Kerekes Gábor printjeit, és hosszú és mély beszélgetések alakultak ki náluk. A Faur Zsófi galériával kicsit kitoltak, talán a legrosszabb helyet kapták, de azért igyekeztek, Kudász Gábor személyesen is körbejárt, ismerkedett. Bemutatkoztak a Mome hallgatói, bár végiglapozva könyveik minőségét, hmm, még lenne tennivaló. Amúgy alapvetően kétféle irányzat hóditotta fesztiválon. Az első szerint mindegy hogyan, a legrosszabb anyagokból, de ki kell hozni egy fotókönyvet, akár házilag tűzötten is, ócska papirra, a lényeg, hogy legyen. A másik irányzat szerint minél mivesebb anyagokból, kihajtható oldalakkal, gyűjtői dobozban, kis példányszámban kell könyvcsodákat létrehozni, mert ez lesz érték később. Volt, aki eredeti polaroid képet adott a könyvéhez, és sorszámozott nagyitások is kilógtak albumokból.
Zárszóként egyetlen apró kép: egy francia könyvessel és egy szervezővel percekig röhögtünk és ez nem egyedi eset volt..

a Magnum fotóügynökség képei a Capa központban

Nehéz lenne nem a valami beindult szófordulattal élni, amikor végre megjelent a Flash Art és a Fotóművészet idei első!!! száma, mondhatjuk, hogy ez elképesztő, vagy csak segitettek egy kicsit spórolni az újságköltségeinken, talán ez van mögötte. De ezen felül ott van Riegl Judit és Hantai, bármennyire közhely, ezt kell megnézni, és semmi mást. No jó, de azért itt van ez a Capa központ is, mégiscsak a Magnum ügynökség képei, sőt állitólag még a ki nem választott képeket is meg lehet skubizni, és csakugyan. Ha eltekintünk attól a kérdéstől, hogy a kiállitott fotók mennyire tekinthetők művészinek, és tekintsünk el, hogy ne kelljen kinos pillanatokat megélni, akkor vegyük észre, hogy a tárlat igenis nézhető, jó. Leginkább a képszerkesztésre tanit: egy-egy hiresebb kép mellett ott vannak a ki nem választott képek is, ezzel is mutatva, hogy a fotós is ember, tud ő rossz képet is lőni. No de valójában nem erről szól ez a móka, sokkal inkább arról, hogy egy tudatos fotós hogyan épiti fel a képriportját: legyen benne távoli, arcokra koncentráló, többemberes, minél több szemszögből, minél jobban koncentrálva a kifejező érzelmekre. Mert azért tegyük hozzá, hogy a szerkesztő persze hogy azt a képet választja, amin Párizsban 68-ban a tüntető győzedelmesen felfelé dobja a karjait, hiába van ott mellette a helyzetet jobban bemutató kép is. Ez ellen ágálni teljesen felesleges.
A kiállitás legnagyobb erénye ezzel együtt az, hogy két órát simán eltölthet bárki ilyen és hasonló gondolatok megvitatásával, és minket általában nem kényeztetnek a saját történelmünk megirásával.

Kerekes Gábor újra

Nyakunkon az Art Bázel, már csak 3 hét, eközben a Nessim galéria 3 napos beszélgetéssorozatot kezdeményezett Kerekes Gáborról, akiről már irtam itt, többször is, aki meg egy kicsit benne an a fotóban, legalább névről ismeri, Nessimesek személyesen is. A Kálvin térnél tartott beszélgetésekben barátai és kollégái fognak róla beszélgetni, kétségkivül van miről. Azért múltidézés mellett ez egy jó alkalom arra is, hogy új ismereteket szedjünk fel róla, aki valószinüleg mindenkinek tud újat mutatni, életműve eléggé nagy és mellesleg monográfiáért kiált, és persze tekerjük vissza az órát azokra az időkre, amikor az Arles fesztiválon sétált a képeiből összeállitott mappájával...