Nehéz lenne nem a valami beindult szófordulattal élni, amikor végre megjelent a Flash Art és a Fotóművészet idei első!!! száma, mondhatjuk, hogy ez elképesztő, vagy csak segitettek egy kicsit spórolni az újságköltségeinken, talán ez van mögötte. De ezen felül ott van Riegl Judit és Hantai, bármennyire közhely, ezt kell megnézni, és semmi mást. No jó, de azért itt van ez a Capa központ is, mégiscsak a Magnum ügynökség képei, sőt állitólag még a ki nem választott képeket is meg lehet skubizni, és csakugyan. Ha eltekintünk attól a kérdéstől, hogy a kiállitott fotók mennyire tekinthetők művészinek, és tekintsünk el, hogy ne kelljen kinos pillanatokat megélni, akkor vegyük észre, hogy a tárlat igenis nézhető, jó. Leginkább a képszerkesztésre tanit: egy-egy hiresebb kép mellett ott vannak a ki nem választott képek is, ezzel is mutatva, hogy a fotós is ember, tud ő rossz képet is lőni. No de valójában nem erről szól ez a móka, sokkal inkább arról, hogy egy tudatos fotós hogyan épiti fel a képriportját: legyen benne távoli, arcokra koncentráló, többemberes, minél több szemszögből, minél jobban koncentrálva a kifejező érzelmekre. Mert azért tegyük hozzá, hogy a szerkesztő persze hogy azt a képet választja, amin Párizsban 68-ban a tüntető győzedelmesen felfelé dobja a karjait, hiába van ott mellette a helyzetet jobban bemutató kép is. Ez ellen ágálni teljesen felesleges.
A kiállitás legnagyobb erénye ezzel együtt az, hogy két órát simán eltölthet bárki ilyen és hasonló gondolatok megvitatásával, és minket általában nem kényeztetnek a saját történelmünk megirásával.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése