A Magyar Narancs és a Kogart

Egy ideje már azt várom, hogy valaki az úgynevezett szaksajtóból le merje irni, hogy vége, bezárt a bazár, aki eddig érdeklődött a művészet iránt, az ne tegye, nincs itt semmi érdekes. De a Műértő, amelyik a választás előtt minden számában erős kritikákat irt, azóta felhagyott velük, a Fotóművészet idén már meg sem jelent, csak júniusban, az Artmagazin folytatja feltáró munkáját, ami elég hiánypótló, de lényegében nem érint aktuális dolgokat, a Flash Art szintén nem jelenik meg már, az Újművészet pedig úgy tesz, mintha mi sem történt volna. Paff. Pont a Narancsban jelent meg kritika az amúgy vállalhatatlanul gyenge Nemzeti Galériás kiállitásról úgy, hogy azt a keveset, amit szakmailag elemezni lehetett, elemezték, a többit meg nem vették észre. Ez van.
Ha majd a történelemkönyvekben összegezik, talán a Bencsik Barnabás Ludwig igazgató menesztése (vagy újra nem választása) miatti botrány volt az utolsó esemény a honi művészetben. Pedig nehéz nem észrevenni, hogy a Műcsarnok elesett, most épp épitészeti tárlat van ott, a Szépművészetiben nincs semmi, a Ludwigban még mintha történne valami, arról legalább lehet beszélni, a Várban meg szintén érdekes dolgok zajlanak, bár a műtermi kisérletek kiállitás meglepően jó volt. És akkor most kéne észrevenni, hogy a Kogart kimaradt a listából, de észrevette valaki? Járt arra valaki? Megirta valaki?
A Kogarttal természetesen ugyanaz van, mint az összes többi hellyel, vagyis hogy nincs pénz. A művészet az már csak egy ilyen dolog: meg kell fizetni embereket, akik kitalálják a témát, összehordják a műveket, fizetni kell a katalógusért meg a világitásért meg a fűtésért, és a végén a látogatók meg nem hoznak annyi pénzt, amiből nullára ki lehet hozni a mókát. Ez van. Többek között ezért van állami pénzből finanszirozott múzeum, meg ezért van a kereskedelmi galéria, és a kettőt ne keverjük össze. És a Kogart melyik volt? Hát nyilván állami múzeum, csak az a baj, hogy mégsem állami, hanem egy bizonyos ember pénze megy oda. Aki egy ideje úgy döntött, hogy mégsem kell neki a saját pénzét beledobnia ebbe a k útba, ami elvileg rendben is van. Zárjon csak be. Node mégsem úgy van az, ha már kitalálta, hogy ezt csinálja, akkor csinálja, ne garasoskodjon most azon a pár száz millión, amibe kerül neki. Na jó, de ez mégiscsak sok pénz, nemde?
A helyzet az, hogy sajnos ez a dolog már korábban megbukott. Emlékszünk még a szépreményű Wam design centerre? 3 emeletnyi műterem, millió művész, nyilatkozatok, hogy ő nem a pénzért csinálja, majd egy év múlva, amikor látták, hogy a felkarolt festők árai nem mentek felfelé, becsukták a boltot. De akárhogy gondolkodom, nem birok olyan forgatókönyvet összehozni, amiben ez sikerült volna. Eleve itthon nagyon kevés a műgyűjtő. Műgyűjtőnek olyat hivok, aki mondjuk 1 millió ft-ot áldozna erre a művészeti mókára. Merthogy sok olyan fickó van, aki mondjuk ismer egy festőt, vesz tőle százezerért valamit, talán 150-ért, de inkább 50-ért, kirakja a nagyszobába és kész. Az életben többet nem vesz semmit. Olyan is van, aki sok képet összegyűjt, majd cserélgetni szeretné, aztán egyszercsak rájön, hogy senki sem ad félmilliót az akármilyen jó nevű festőjéért. Arról meg már ne is beszéljünk, hogy rengeteg a hamisitvány, "eredeti" Moholy-Nagy, Munkácsy, minősithetetlenül gyengék és igen jók is, de ezekért sem tudnak kifizetni túl sokat, ezért aztán kilóg a lóláb - miért is lehetne eredeti Moholy-Nagyot kapni félmillióért? Szóval van az a 20 ember, na jó, legyen mondjuk 100, akinek valóban van pénze vásárolni, ért is hozzá és szeretne is gyűjteni. A helyzet az, hogy ez a 100 ember tegnap is ugyanaz a száz ember volt meg tegnapelőtt is. És ők nem hülyék, pontosan tudják, hogy a festő karról kikerült emberek 99 %-a elhullik, fest pár képet, és utána elmegy autószerelőnek, titkárnőnek. Nem fog tehát ettől a 99 %-tól képet venni, ami azt illeti, félő hogy az 1 %-tól sem. És itt bezárult a kör, mert ott van 200 millió kép, 100 ezer éhező festő, és a kutyát sem érdekli, hogy mi lesz velük. Közülük csak az fog tudni megmaradni, aki vagy másból is él, vagy annyira fanatikus, hogy nem érdekli, és mindent feltesz erre.
De rendben, tegyük fel, hogy kiválasztom ezt az 1 %-ot, tőlük veszek képet. Hogy akkor mi van? Semmi. Ugyanis jövőre ugyanúgy nem tudom eladni ezeket a képeket sem, mintha a 99 %-tól vettem volna. Hiszen ki tudná megmondani most, hogy melyik az 1 %? Te az vagy? Reménykedsz, mi? Hiába a részvényekre mondják, hogy meg kell tartani sokáig, azért ez mégis más lépték. Veszel valamit, és 10 év múlva már lehet sejtésed, hogy jól választottál-e. De kell még újabb 10 év, hogy megbizonyodhass róla. És akkor lehet aratni, márha találsz olyan bolondot, aki azon az áron vásárol.
Node az igazi kérdés az, hogyha ez igy van, és ezt azért mélyen tisztelt Kovács Gábor Úr is tudta, akkor miért vágott bele? Nagyzolásból? Vagy elhitte, hogy ő egymagában megváltoztat mindent? Nem tudom. De az biztos, hogy az a mód, ahogy a rendszerváltás után a már bizonyitott, jó nevű festőket olcsón megvette, az egyszeri eset volt. Volt pénze, és ki tudott adni 2 milliót egy Paál László képre akkor, amikor annyiért Ford Mondeót adtak. És az a Paál László most 30 milliót ér, de lehet hogy 100-at. Csak épp nincs senki, aki ennyit tudna és akarna érte adni.
Mindebből persze az is következik, hogy ma ebben az országban nem lehet festőkarriert csinálni. Hiszen kirakhatod a befutott festődet x millióra, senki sem fogja megvenni. Elvileg annyit ér, egyébként meg... Ezért komoly emberek, amikor lehetőségük volt rá, félreraktak, és most abból élnek. Mondjuk a Várfok Galéria. Ők 10 éve ugyanazt csinálják, mégpedig hitelesen. Ha most nincs is vevő, majd 5 év múlva lesz. Na ezt kellene megtanulnia a percemberkéknek.

Alexander Gronsky: Moscow suburbs

Jelentem, a terv, amit kicsit feljebb határoztak el, miszerint nekünk nincs szükségünk művészetre, múzeumokra, kiállitásokra, remekül sikerült. Olvasom a Heti Válaszban a szabadság téri új, fel nem avatott emlékmű alkotójával készült interjút, az mma egyes embereinek nyilatkozásait, és tulajdonképpen ugyanaz a szöveg jön le, csak különböző emberek mondják. Össze kellett beszélniük, annyira nagy az összhang, de persze ennél egyszerűbb a képlet. Most bármi is történik, azt kell mondani, hogy a szociliberális fújemberek gonoszak voltak, de bezzeg most visszaadjuk a magyarságát és a hitét a dolgoknak. Ez remek, csak már százszor is leirtam, hogy a művészet nem igy működik, egyszerűen nem tekintélyalapú és még véletlenül sem a nemzetek alapján azonositja magát, nagyon ritka kivételektől eltekintve.

Ha ugyanis az "újbeszél" gondolatmenetét követjük, akkor Alexander barátunk igencsak öngólt lőtt, sőt ő az orosz nép ellensége, ugyanis moszkvai külvárosokról mutat be finoman szólva nem túl hizelgő képet. Persze megkapjuk a szokásos sablonokat is, panelházrengeteget, kutyákat, illegális viadalt, szomorú embereket, akár depressziósak is lehetünk rögtön tőle. Vagy mondhatjuk azt, hogy de jó, hogy nem oda születtem. De egész biztosan nem fognak tömött repülőkkel turisták érkezni, megnézni Szása falfirkáit vagy egy markolóval kilapátolt medenceszerűséget nézzék. De. Ez a könyv egy hiradás, egy tudósitás, tessék, itt van ez a világ is, lehet szörnyülködni vagy röhögni. Vagy figyelni.

Will Steacy szerkesztőségi irodáról

Egy ideje várom már azt a fotósorozatot, ahol valaki végre kitalálja, hogy a multiknál folyó, amúgy meglehetősen érdektelen gombnyomkodást hogyan lehet mégis érdekesen megjeleniteni. Mondjuk valaki megnyom egy gombot, mire 200 fuvarosnak nem lesz munkája, na ezt kéne valahogy ábrázolni..Addig is van ez az újságszerkesztőségről szóló anyag, ami egészen megközeliti a témánkat, mivel újságirók asztalait fotózta le, még az időpont is fontos. Nem rossz. Természetesen a papirhalom ellepi az összes asztalt, egy pici részen pedig görnyed a dolgozó, tulajdonképpen semmi érdekes. De ezzel együtt is megvan a bekukkantás érzése, az, hogy meg lehet tudni valamit tökismeretlen emberekről. Két perces kattintgatást megér a dolog.
https://www.lensculture.com/articles/will-steacy-deadline-death-of-the-newsroom

Némi elmélkedés nyaralás kapcsán

Néha olyan érzésem van, hogy feltétlenül kell irjak a reptéri újságosokról, azon belül is a művészeti újságok elérhetőségéről, de eddig még mindig felülemelkedett a józan ész. Hiszen ilyen alapon irhatnék Keith Haring vetkőzéseiről is, és utána nincs megállás. Persze ott van a Ludwig új kiállitása, amiről viszont nem vagyok hajlandó irni. Maradjunk a nyárnál, és ha nyár, akkor utazás. Ha utazás, akkor tengerpart, csajok, dübörgő zene, a művészet menjen csak szabadságra - el is ment... Igen ám, de mi van akkor, ha valaki szeretne a nyaralása alatt is teletömködnie a szemét ilyen látnivalókkal?

A kézenfekvő válasz a ne tegye. Nyáron bejutni a Louvre-ba önmagában is művészet, sorbanállás és türelem kérdése. A legjobb galériák zárva, a new york-i Moma mondjuk nyitva, de aki 40 fokban szivesen sétál a felhőkarcolók között, hogy aztán megfázzon a túlhúzott légkondiban, nos, az meg is érdemli. Állapitsuk meg gyorsan, hogy a nagy múzeumok a nagyvárosokban vannak, ott meg nyáron, khmm, meleg van. A nyaralóhelyeken meg furcsa módon nem hemzsegnek a kortárs galériák, a giccs annál inkább. Ugyanakkor fel kell tennünk azt a kérdést, hogy valóban feltétlenül szükségünk van-e kortárs művészetre nyaraláskor. Miért nem inkább úszunk, biciklizünk, satöbbizünk nyugodtan, hiszen a dolgok úgyis megvárnak?

Aki mégsem bir nyugton maradni, annak néhány ötlet azért kinálkozik. Firenze és Róma között pl. ott van Daniel Spoerri kertje, ami egyrészt meseszép tájon van, másrészt a bronzból kiöntött szobáját nagy élmény megnézni, és persze még 40 másik szobrot is minimum. De azért ezzel együtt is kicsit unatkozni fog, aki nem ismeri legalább egy picit Spoerrit. Akkor talán menjünk át a franciákhoz, St Paul falucska Nizza felett már önmagában is festői, nem kevésbé a legkülönfélébb szinvonalú galériái. Az igazi móka azért a Foundacion Maeght, ami a Maeght házaspár jópár évi gyűjtését mutatja be kortárs emberkékkel. Nem is érdemes belekezdeni a felsorolásba, az udvaron a Mirók úgy állnak szerteszét, mint nálunk a gaz.. Franciahonban amúgy is lépten-nyomon beleütközünk valamilyen művészeti megmozdulásba, mert ott nem csak Párizsban lehet élni egy művésznek...Ez azt jelenti, ha mondjuk valaki Paál László képeitől ihletet kapott a Fontainbeau környéki erdők megtekintésére, és véletlenül épp Barbizonban kezdi az utazást, ami mint tudjuk, maga is hires festőtelep volt, akkor csodálkozás nélkül veheti szemügyre a millió emléket vagy nyomot, ami a festők jelenlétére utal...

...

Fuji velvia

Ki ne emlékezne erre a csodás szinvisszaadásáról hires diára? De miért is kerül ebbe a cikkbe? Csupán azért, mert nem kapható. Mármint világszerte kapható, még gyártják, csak épp itthon nem. Végülis ki foglalkozik diával ma már? Pedig kellene, mert egy komolyabb fotós projektben a dia használata előnyösebb lehet, mint a digitális. Nem azért, mert nagyobb a felbontása vagy szebbek a szinei, hanem mert azt mutatja, hogy a készitő nem a túl könnyű digitális technikával dolgozik. De nem ez a lényeg. Hanem hogy napestig sorolhatnám azokat a dolgokat, amiket itthon már nem lehet beszerezni. Beszéljünk mondjuk az olajfestésről. Festéket csak kapni, ezt bárki láthatja. Na igen, de milyeneket? A nagyméretű tubusokból gyakorlatilag egyféle van, ha van, néha kettő. Vászonból, kartonból minden rendelésre.
Mostanság egyre többen panaszkodnak arra, hogy beszerezhetetlenek itthon a komolyabb felszerelések. Persze mondjuk egy canon 5d-t adnak, de mondjuk Lukas festéket már nem. Diát egyáltalán nem. Fotópapirokból a kisebbeket, meg ami raktáron maradt. Ez pedig nagy baj, mert igy két dolog történhet: 1. elfogadva a rossz minőségű vagy kis méretű anyagokat az emberek ezekre dolgoznak. Ami kicsit ciki, amikor mondjuk Bécsben az ember meglátja a 3 * 4 méteres képeket, és nem csak Georg Baselitz szintű alkotóknál. Ott ez valahogy alap. A második lehetőség, hogy az ember fogja magát és kimegy Bécsbe. Csak hát lassan mindenért Bécsbe kell kimenni, mondjuk egy David Lachapelle kiállitásért, mondjuk. Festékért. Diáért. Papirért. Hát ez igy nem annyira jó. Ja persze, hallom közben, hogy Párizsba kell születni, hát erre nem gondoltam..

Art Bázel katalógus - year 44

 Ma már jó napom van, megjött az Art Bázel katalógusom, ami a maga 800 oldalával egy kis könnyed olvasmány lesz..Amúgy az Art Bázelről lehet mondani, hogy sznob hely, hogy pénzes manusok gyűjtőhelye, vagy akár bármi mást is, de nem ismerni ezzel együtt ciki. Pedig a katalógus 800 oldalából aligha találnék bárkit itthon, aki ismerné a neveket. Egyszerűen az egy másik világ. Jellemző, hogy az Art Bázel katalógust láttam már Párizsban, New York-ban, de Pesten valahogy még sosem csillant meg egy kirakatban sem. Mondjuk a kurátori ajánlásoktól biztosan félrenyelne az mma: egyetlen táblakép sincs köztük, annál inkább van installáció, szobor, videó. Na ja, a világ már nem Baconnál meg Twomblynél tart, csak szólok. Ja hogy ki az a Francis Bacon?

Maradjunk annyiban, hogy 800 oldalon nagyjából megkapjuk a ki kicsoda a művészeti életben felsorolást, persze kicsit torzitva, de azért reálisan. Évről évre egyre inkább feltűnő, hogy az új generáció immár nem akar semmit mondani, vagy éppen ábrázolni, a műtárgy maga csak egy szükséges rossz, a lényeg az ötlet, vagy még inkább a referencia. Ha én egy jónevű londoni galériában állitok ki, akkor megveheted a művemet, mert az olyan lesz, mint az arany, értékálló. Csak azért ne akard eladni egy ideig...

A magamfajta művészetkedvelőnek persze egy ilyen katalógus maga a sztori aranybánya. Tudtad, hogy Keith Haring lefestett egy autót és az most Miami-ben van? És azt hallottad, hogy....sztorizás következik..