2014. augusztus 30., szombat

A Magyar Narancs és a Kogart



Egy ideje már azt várom, hogy valaki az úgynevezett szaksajtóból le merje irni, hogy vége, bezárt a bazár, aki eddig érdeklődött a művészet iránt, az ne tegye, nincs itt semmi érdekes. De a Műértő, amelyik a választás előtt minden számában erős kritikákat irt, azóta felhagyott velük, a Fotóművészet idén már meg sem jelent, csak júniusban, az Artmagazin folytatja feltáró munkáját, ami elég hiánypótló, de lényegében nem érint aktuális dolgokat, a Flash Art szintén nem jelenik meg már, az Újművészet pedig úgy tesz, mintha mi sem történt volna. Paff. Pont a Narancsban jelent meg kritika az amúgy vállalhatatlanul gyenge Nemzeti Galériás kiállitásról úgy, hogy azt a keveset, amit szakmailag elemezni lehetett, elemezték, a többit meg nem vették észre. Ez van.
Ha majd a történelemkönyvekben összegezik, talán a Bencsik Barnabás Ludwig igazgató menesztése (vagy újra nem választása) miatti botrány volt az utolsó esemény a honi művészetben. Pedig nehéz nem észrevenni, hogy a Műcsarnok elesett, most épp épitészeti tárlat van ott, a Szépművészetiben nincs semmi, a Ludwigban még mintha történne valami, arról legalább lehet beszélni, a Várban meg szintén érdekes dolgok zajlanak, bár a műtermi kisérletek kiállitás meglepően jó volt. És akkor most kéne észrevenni, hogy a Kogart kimaradt a listából, de észrevette valaki? Járt arra valaki? Megirta valaki?
A Kogarttal természetesen ugyanaz van, mint az összes többi hellyel, vagyis hogy nincs pénz. A művészet az már csak egy ilyen dolog: meg kell fizetni embereket, akik kitalálják a témát, összehordják a műveket, fizetni kell a katalógusért meg a világitásért meg a fűtésért, és a végén a látogatók meg nem hoznak annyi pénzt, amiből nullára ki lehet hozni a mókát. Ez van. Többek között ezért van állami pénzből finanszirozott múzeum, meg ezért van a kereskedelmi galéria, és a kettőt ne keverjük össze. És a Kogart melyik volt? Hát nyilván állami múzeum, csak az a baj, hogy mégsem állami, hanem egy bizonyos ember pénze megy oda. Aki egy ideje úgy döntött, hogy mégsem kell neki a saját pénzét beledobnia ebbe a k útba, ami elvileg rendben is van. Zárjon csak be. Node mégsem úgy van az, ha már kitalálta, hogy ezt csinálja, akkor csinálja, ne garasoskodjon most azon a pár száz millión, amibe kerül neki. Na jó, de ez mégiscsak sok pénz, nemde?
A helyzet az, hogy sajnos ez a dolog már korábban megbukott. Emlékszünk még a szépreményű Wam design centerre? 3 emeletnyi műterem, millió művész, nyilatkozatok, hogy ő nem a pénzért csinálja, majd egy év múlva, amikor látták, hogy a felkarolt festők árai nem mentek felfelé, becsukták a boltot. De akárhogy gondolkodom, nem birok olyan forgatókönyvet összehozni, amiben ez sikerült volna. Eleve itthon nagyon kevés a műgyűjtő. Műgyűjtőnek olyat hivok, aki mondjuk 1 millió ft-ot áldozna erre a művészeti mókára. Merthogy sok olyan fickó van, aki mondjuk ismer egy festőt, vesz tőle százezerért valamit, talán 150-ért, de inkább 50-ért, kirakja a nagyszobába és kész. Az életben többet nem vesz semmit. Olyan is van, aki sok képet összegyűjt, majd cserélgetni szeretné, aztán egyszercsak rájön, hogy senki sem ad félmilliót az akármilyen jó nevű festőjéért. Arról meg már ne is beszéljünk, hogy rengeteg a hamisitvány, "eredeti" Moholy-Nagy, Munkácsy, minősithetetlenül gyengék és igen jók is, de ezekért sem tudnak kifizetni túl sokat, ezért aztán kilóg a lóláb - miért is lehetne eredeti Moholy-Nagyot kapni félmillióért? Szóval van az a 20 ember, na jó, legyen mondjuk 100, akinek valóban van pénze vásárolni, ért is hozzá és szeretne is gyűjteni. A helyzet az, hogy ez a 100 ember tegnap is ugyanaz a száz ember volt meg tegnapelőtt is. És ők nem hülyék, pontosan tudják, hogy a festő karról kikerült emberek 99 %-a elhullik, fest pár képet, és utána elmegy autószerelőnek, titkárnőnek. Nem fog tehát ettől a 99 %-tól képet venni, ami azt illeti, félő hogy az 1 %-tól sem. És itt bezárult a kör, mert ott van 200 millió kép, 100 ezer éhező festő, és a kutyát sem érdekli, hogy mi lesz velük. Közülük csak az fog tudni megmaradni, aki vagy másból is él, vagy annyira fanatikus, hogy nem érdekli, és mindent feltesz erre.
De rendben, tegyük fel, hogy kiválasztom ezt az 1 %-ot, tőlük veszek képet. Hogy akkor mi van? Semmi. Ugyanis jövőre ugyanúgy nem tudom eladni ezeket a képeket sem, mintha a 99 %-tól vettem volna. Hiszen ki tudná megmondani most, hogy melyik az 1 %? Te az vagy? Reménykedsz, mi? Hiába a részvényekre mondják, hogy meg kell tartani sokáig, azért ez mégis más lépték. Veszel valamit, és 10 év múlva már lehet sejtésed, hogy jól választottál-e. De kell még újabb 10 év, hogy megbizonyodhass róla. És akkor lehet aratni, márha találsz olyan bolondot, aki azon az áron vásárol.
Node az igazi kérdés az, hogyha ez igy van, és ezt azért mélyen tisztelt Kovács Gábor Úr is tudta, akkor miért vágott bele? Nagyzolásból? Vagy elhitte, hogy ő egymagában megváltoztat mindent? Nem tudom. De az biztos, hogy az a mód, ahogy a rendszerváltás után a már bizonyitott, jó nevű festőket olcsón megvette, az egyszeri eset volt. Volt pénze, és ki tudott adni 2 milliót egy Paál László képre akkor, amikor annyiért Ford Mondeót adtak. És az a Paál László most 30 milliót ér, de lehet hogy 100-at. Csak épp nincs senki, aki ennyit tudna és akarna érte adni.
Mindebből persze az is következik, hogy ma ebben az országban nem lehet festőkarriert csinálni. Hiszen kirakhatod a befutott festődet x millióra, senki sem fogja megvenni. Elvileg annyit ér, egyébként meg... Ezért komoly emberek, amikor lehetőségük volt rá, félreraktak, és most abból élnek. Mondjuk a Várfok Galéria. Ők 10 éve ugyanazt csinálják, mégpedig hitelesen. Ha most nincs is vevő, majd 5 év múlva lesz. Na ezt kellene megtanulnia a percemberkéknek.

Nincsenek megjegyzések: