Szilágyi Sándor könyvét, a neoavantgárd tendenciák a magyar
fotóművészetben könyvét legszivesebben receptre irnám fel minden magát
kreativnak gondoló embernek. Ha azt gondolod, eredeti vagy, lapozz bele a
könyvbe, és rájössz, hogy nem. Csak egy példa: korábban gondolkodtam olyan
képen, ami valójában kis képekből áll össze, úgy értem, hogy látunk mondjuk egy
10 emeletes panelházat, csakhogy úgy lefotózva, hogy minden lakás rajta külön
negativkockán legyen. Annak idején ezt a szétszabdalt képet meg is próbáltam
megcsinálni, de nem sikerült elég jól, elmásztak az illesztések, nem nézett ki
jól. Pedig Hámos Gusztáv már 1977-ben majdnem tökéletesen uralta a műfajt,
csakúgy, mint Timár Péter.
Mindez a hosszú bevezető csak azért kell, hogy ne ájuljunk
el Thomas munkáin. Fogott egy alapvetően banális témát, egy gyárat, különböző
látképeket, és apró részleteket fotózva negativra újra összerakta azokat. Tehát
1 kép helyett ellőtt vagy 50-et, és a látvány majdnem ugyanaz. Csakhogy a
majdnemon van a hangsúly. Nem tudom nem azt gondolni, hogy Hámos Gusztávéknak
szerencséjük volt a fekete-fehér technikával, szinesben nagyon kevés dolog néz
ki igazán jól, ha a fotószerűség fontos. Itt is ezt látjuk, a szinek nem jók,
harsányak de semmitmondók, és az illesztések valahogy nem elég jók. De a
lényeg, hogy az egésznek nincs tétje. Látunk egy gyárat, na és akkor mi van?
Timár Péteréknél nagyon komplex mondandót sikerült beelrakni az alakokba, a
képek egymás közötti viszonyába, hiszen van olyan kép, ahonnan egy szereplő
átmutat egy másik képre, igy szinte beszélgetnek ezek a szereplők.
Most jól lehúztam Thomast, pedig nem ez volt a célom. A
sorozata jó és a tucatképek dömpingje után azonnal felcsigáz, muszáj
érdeklődnöm iránta. Csak hosszabb gondolkodás után jönnek elő kiforrottlanságai...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése