Ross King a meglepően jól sikerült Brunelleschi kupolája
könyvével lopta be magát az olvasó emberek kegyeibe, amit a Michelangelo könyve
még fent is tartott, hogy aztán a szánalmasan gyenge Párisz itélete lehúzzon. A
Párizsról szóló könyve ott siklott félre, amikor mindenáron a politikai
vonatkozásokat erőltette noha a könyve a művészetről szólt volna alapvetően.
Nem vettem észre az első könyvében hogy ennyire érdekelte volna a politika, bár
most nem olvastam vissza csak ezért a kötetet. Alapvetően ez az új könyvére is
rányomja a bélyegét.
Gyorsan essünk túl a legnagyobb dilemmán: adott egy
művészeti téma, ezúttal épp Leonardó falképe, csak a kérdés az, hogy az olvasó
miért is veszi meg a könyvet: művészettörténetet akar vagy csak egy jópofa
történetet? Vagy elmélyedne a korban, csak nem ismeri a szakkönyveket? Azt
hiszem sokan szivesen merülnénk el a korban, ha a szakkönyvek nyelvezete miatt
nem koppanna a fejünk a horkolástól 10 oldal után, igy kiváncsian vártam mit
hoz a sikeriró a képbe. Hamar kiderült, hogy nem sokat. Eleve nagyon nehéz
erről a korról nem ezer oldalas szakdolgozatot irni, és a pont, ahol
belecsúszunk a történetbe, teljesen esetleges és a szereplők a légüres térben
lógnak. Jó, nem könnyű erről a korról irni, túl sok a szereplő, mindenki mindenkivel
hadakozik de öt perc múlva már szövetségben van, a pápai állam egyszer bevonul
Firenzébe győztesen, aztán meg a franciák elfoglalják őket két perc alatt,
szóval nem egyszerű a helyzet. Sajnos ez a facebook előtti kor, igy nem sok
részletet tudunk Leonardo életéről sem, és amit tudunk nagyrészt az is vagy
közvetett vagy nyilvánvalóan elfogult. Ide aztán lehet költeni vagy kitalálni,
és ez óhatatlanul meg is történik, noha a rengeteg jegyzettel az iró célja
lehetett akár egy szakkönyv megirása is.
Ross King egyértelműen nem szakértő a művészettörténetben,
igy a meglátásai és elemzései nem alapszanak sem a korszak, sem a
művészettörténeti irányokhoz. Ebből aztán az is következik, hogy hosszú
eszmefuttatásban latolgatja, hogy Leonardo vajon vallásos volt-e és hogy a
freskóján az egyik alak vallásos mozdulatot tesz-e. Pedig kár 21. századi
emberként bemutatni Leonardót: abban az időben, pláne egy kolostor festőjének,
de a kor akármelyik névtelenjének is nem igazán lehetett kérdés isten léte,
egyszerűen akkor mindenki vallásos volt. Az már más kérdés, és nagyon érdekes
is, hogy pont a reneszánsz hoz friss levegőt az addig uralkodó, mondjuk ki rettenetesen
unalmas ábrázolásba, de erről nem esik sok szó a könyvben.
Viszont ne tagadjuk el, hogy amellett, hogy a
művészettörténeti vonal gyenge, azért aki nem szakértőként olvas, kedvét
lelheti abban, hogy mindig történik valami a könyvben. Nem veszünk el teológiai
értelmezésekben, mint a korabeli irások, de nem is esünk át Vasari képtelen
hihetetlen történeteibe. Az olvasmányosság igen nagy erénye a könyvnek, és
mivel a szerző érdeklődése végig a politika szemüvege felől közelit, ezért sok
olyan kérdést nem vet fel, amit amúgy se tudna megválaszolni. Sok helyen
szerencsés módon irja is, hogy hiányosak az információi, de nem magyarázkodik.
Az viszont képtelenül vicces, amikor egy helyen a Da Vinci kóddal és Dan
Brown-al vitatkozik.. Aki mint tudjuk, egy regényt irt, nem történelmileg hű
szakmunkát, de Rossnak ez úgy látszik nem esett le..Az is furcsa, hogy annyira
sokszor emlegeti Leonardó homoszexuális barátját, kizökkentve a történetet
minden alkalommal...
Összességében ez egy amerikai képe a középkori, akkor még nem
létező Olaszországról (ja igen, többször is tévesen emliti mint egységes
országot), néhány felületes vonallal felrajzolva. Mégis ajánlható azoknak, akik
nem hajlandóak olvasni vagy eddig nem érdekelte őket a téma, mert a szöveg
végigolvasásával azért mégiscsak kapunk egyfajta képet, és ha tényleg
megszerettük a témát a könyv hatására, akkor jöhetnek a komolyabb könyvek is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése