Martha Rosler kiállitása a prágai Robert Langhans galériában

Az emlitett hölgy jeles képviselője az amerikai klasszikus feminista mozgalomnak, és igy talán jogosan kérdezhetjük, mit is keres egy prágai galériában. Főleg úgy, hogy a hölgy nem a művészetéről, hanem a mozgalmi aktivitásáról hires. Netán szabadidejében fotózott, és művészi értéke folytán képei külön is kezelhetők az életműtől? Nem. A kiállitott képek rettenetesek, szinhibásak, nincs kompozició, életlen, borzasztó. De talán a hölgy ismert és hires emberekkel találkozott, és ezért figyelemre méltóak a képei? Nem (vagy csak az én műveltségem hiányos). Álltam úgy öt percet a képei előtt, hogy megfejtsem a nagy titkot, mitől olyan érdekesek, vagy legalábbis mitől találta bárki is kiállitásra méltónak a láthatóan szinhibás fotókat. Nem ment. Arra is gondoltam, hogy direkt rontotta el a képeket, de nem. Egyáltalán semmire sem jutottam. Kénytelen voltam belelapozni a katalógusba, és akkor megvilágosodtam. Egy olvasmányos, izgalmas történet kerekedett ki rögtön, tele fordulatokkal, és még csattanó is volt. Végigolvastam egyszuszra az egészet, és elégedetten csettintettem. Majd rögtön utána elfogott a kétely. A történetben egy szó sem esett fotókról.
Lassan tendenciává válik a történetfotózás. Ezt a szót most találtam ki, csupán arra vonatkozik, hogy nem a műtárgy az érdekes, hanem a mögötte lévő történet, ami nemhogy segiti a befogadót, hanem nélküle nincs műtárgy, az egész projekt nem értelmezhető. Ha lefotózok egy villamost, egy automata géppel, automata beállitásokkal, az csupán egy rossz fotó. De ha keritek mögé egy történetet, az mindjárt más!

Látogatás Ludwigéknál

Bizonyára rettentő fontos események történtek szombat délelőtt Pesten, mindenesetre a Ludwig múzeumban be lehetett kukkantani a szinfalak mögé, a raktárakba, a restaurálóműhelybe, amire összesen ketten jelentkeztünk, és a másik a feleségem volt. Pedig hogy izgultunk, hogy nem fogunk helyet kapni háromnegyedkor az egészkor kezdődő bejárásra! A programfüzetben óriásliftes utazást igértek, és azt meg is kaptuk, miután végigbandukoltunk a raktárakon, és kitárgyaltuk a műtárgyak tárolásának elveit. A restaurátor hölgy bemutatta, milyen az, amikor a művész szándékosan azt akarja, hogy műve elpusztuljon az évek alatt, egyfajta tiltakozásul a műtárgyakból meggazdagodóknak, és mit tehet a restaurátor, hogy szembeszálljon a botor művésszel. Aztán itt vannak a modern anyagok használatának kérdései. Mondjuk a művész egy ceruzaelemet épit be a műbe, ami világitást működtet. Tiz év elteltével már se izzót, se elemet nem lehet ugyanolyat kapni, az elemből pedig kifolyik a sav, hogy csak pár apróságot emlitsek. A kedvencem azonban a csokiból készült műtárgy. Igen, nem tévedés, ilyen is van, mivel az anyag jól formázható, és..a mű elkészitése közben is adódhatnak kellemes pillanatok...Igen ám, de hogyan kell restaurálni egy csokiból készült műtárgyat? No de semmi vész, a jelek szerint ez a téma egyelőre nem foglalkoztat tömegeket....

Street and studio kiállitás a Tate Modernben

A Tate Modern nem egy kiállitóhely hanem egy szimbólum. Egy elhagyott erőművet szereztek meg Londonban és alakitottak át művészeti központtá, ami sosem látott lehetőségeket adott a kortárs művészet követésére. Még véletlenül sem szeretném a múzeum szót használni, ugyanis a gyűjtemény abszolút naprakész és túlmutat egy "mezei" múzeumon. Először is az épület adottságai, hümm, finoman szólva is eszményiek. Egy hatemeletes gyárat képzeljetek el, melynek egyharmada egy óriási siló: tulajdonképpen légüres tér. Csakhogy ez a kb. 100 * 30 * 30 méteres tér teret tud adni olyan műalkotásoknak, melyek tudnak mit kezdeni a térrel. Például a szakadék cimű műnek, mely egy kb 100 méter hosszú és 30 cm mély (igen, mély) műalkotás, kizárólag ebben a térben tud létezni és érvényesülni. Vagy az 5 * 5 méteres graffitiknek, amelyet először a Tate nevezett művészetnek. Vagy a 3. emeleten látható installációknak, melyek a 70-es években próbálták bemutatni merre fog tartani a világ 50 év múlva (pl. lakópark). Egyszerűbben fogalmazva a Tate egy olyan gyűjtemény, ahol naprakészen igyekeznek követni a világ művészeti eseményeit, és ez nem kis vállalás. A földszint igen nagy részét a könyvesbolt foglalja el, amelynek méretét bármelyik itthoni megaplázában terpeszkedő könyvesbolt megirigyelhetné, pedig itt csak művészeti témájú könyvek kaphatók.
De térjünk vissza az aktuális kiállitásra. Street and studio, a cimnek megfelelően szembeállitja a műteremben gondosan igazgatott és beállitott esztétikumokat a való világ borzalmaival, gondolnánk naivan, de nem erről van szó. Ehelyett a kiállitás leszámol az esztétika illúziójával. Szembesülünk vele, hogy műteremben is lehet eltorzult, szenvedő alakokat ábrázolni, és az utcán is...A képek többsége dokumentarista, vagyis legtöbbször egy elnyomott és önmagát megvédeni képtelen csoportot követ, akár heteken keresztül, hiszen könnyűnek látszik egy elkapott pillanatképet rögziteni, de az alanyokon látszik, hogy megszokták és elfogadják a kamera jelenlétét, ami azt feltételezi, hogy a fotós sok időt töltött velük. S bár nehéz elfogadni, hogy pl. hajléktalanokat miért cipelt be a művész egy műterembe, hogy aztán túlvilágitsa és magányosnak mutassa őket, a nézőnek nem ezen kell gondolkodnia. A kurátor talán pesszimistább volt ezúttal a kelleténél, de egyúttal alapos is, és a kiállitás mély összefüggéseiben tárja fel nekünk, hogy miért élünk kiszolgáltatottan, és miért lehet akár minden percben rosszkedvünk a világ minden pontján dúló megaláztatottság miatt. Már akkor, ha hagyjuk magunkat, mert ezúttal ez a kiállitás nem egy vasárnap délutánra való könnyed képnézés.

Műtárgy-e a fotó?

Értékes kerekasztalbeszélgetést folytattak szombaton a Mai Manó házban a hazai fotóműtárgy piacról. Arról a piacról, amely elvileg nem is létezik, legalábbis a beszélgetőpartnerek szerint. Szerintük ugyanis nagyjából 10-15 ember van ma Mo-on, aki komolyabb értékben vásárol fotókat, akik a 3-4 kereskedelmi - ezt a szót erősen megnyomták - galériában vásárolnak. Valóban könnyű szidni a hazai közeget, az okokról és lehetőségekről azonban már nehezebb vitatkozni. A konferencián leginkább arra panaszkodtak, hogy kevés az igazán értő közeg, akinek pénz is csörög a zsebében. Valóban könnyű arra fogni, hogy az emberek nem tudják megkülönböztetni a Kis Pista által a digitális kamerájával készült fotókat mondjuk egy André Kertész képtől. Pedig meg tudják. Hogy mennyire egyszerű az egész, azt könnyű bizonyitani. A művészi fotót az alkotó műalkotásnak szánta, korlátozott darabszámban készitette el speciális, általában a szokásosnál nagyobb méretű alapanyagra, azt a művész aláirta. Ennyi.
Tehát Kis Pista és Brassai képei között nem elsősorban -habár dehogynem, az is!- az a különbség, hogy a művészi képen szebbek a szinek, a kompozició, a perspektiva, és más, az átlagembernek nehezen befogadható szakmai szempontok jobban érvényesülnek, tehát a kép "jobb", hiszen például André Kertész utolsó, polaroid technikával készült sorozata technikailag biztosan gyengébb, mint egy mai átlagos mondjuk 8 megapixeles géppel készitett felvétel (és muszáj leirnom, hogy a megapixel szám az egyik legkevésbé fontos mérőszám), hanem az, hogy azokat a képeket a művész elkészitette, kiválogatta, lenagyitotta, és felvállalja, mint műalkotást.
Szükségszerű, hogy egy tetszőleges művész által felvállalt képek darabszáma erősen korlátos. A jelenleg Párizsban kapható gyűjteményes Brassai életrajz nagyjából 1200 képről tud, s talán nem véletlen, hogy ebből ő nagyjából 100 nagyitást készitett el nagyobb méretben, műalkotásként. A többi képről úgy vallott, hogy azok nem érik el a legjobbak szinvonalát. Mivel Brassai már nem nagyithat több képet, ezért az általa nagyitott képek darabszáma állandó, és ugyanennyi lesz 50 év múlva is, ezért is válhatnak a képei műtárggyá. Bárki megveheti az albumát, és abból lenagyithat saját magának bármennyi képet, az sosem lesz igazi műtárgy, mivel nincs rajta a művész aláirása (és most ne beszéljünk a többi azonositóról, amik még bizonyitják a valódiságot).
Ezt a gondolatmenetet kiterjesztve, ha én bemegyek egy galériába, és ott veszek egy élő művésztől egy képet, akkor ugyanezek lesznek az elvárások - és most szándékosan nem beszélek művészeti teljesitményről, ismertségről, mélységélességről vagy bármiről, ami a művészről szól, és feltehetően szubjektiv elemet is tartalmaz.
Beszéljünk előbb arról, hogy fordulhat elő, hogy az egyik galériában egy már meghalt művész újranagyitott képeit árulják, 30 példányos sorozatban? Akik nem borzadtak el elsőre: egy meghalt művész újranagyitott képe sokkal kevesebbet ér, mint egy kortárs, vintage nagyitás, egész pontosan semmit. Az eredeti kép ugyanis elkészült, talán 1, de maximum 10 példányban, azt a művész hitelesitette, és ennyi. A 30 példány amúgy is arcátlanul sok, amikor legtöbbször maximum 10 példányos sorozatokról beszélünk. Másik példa. Egy az 1920-as években feltűnt fotósunk szinte összes hires képe amerikában van. Ez nem is csoda, mivel ott lett igazán ismert, hires, gyakorlatilag az összes ismert képe ott látható, egy-egy képe dollárszázezrekért kel el. Mit csinál az élelmes magyar? Az itthon felkutatható, az életműben jelentéktelen, egyáltalán nem ismert képekből rak össze anyagot, hogy a név úgyis elviszi, veszik majd az ismeretlen képeket is, hisz lám, a név amerikában sok-sok pénzért megy el.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az összes galériás simlis, sőt. Viszont amig nem ugyanarról beszélünk műalkotás cimszó alatt, addig hiába várjuk a vásároló tömegeket.
A fotó igenis lehet műtárgy, mint azt a számtalan külföldi példa bizonyitja. Talán csak itthon nem lehet az.