Art market részletesebben

Örvendetes, hogy elég sok külföldi galéria is eljött, ez fontos hivatkozási pont lehet a későbbiekben. Pl. most élőben lehet látni az egyik újság által felmagasztalt Plan B galériát, akik persze tényleg sikeresnek tűnnek, csak hát az újságirók a nagy szavakkal talán irreálisan magasra rakják kedvenceiket. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy gyenge anyagot hoztak el, szépen belesimultak a galériák tömegébe. Egyébként is nagyon kérdéses vagy még inkább törékeny a helyzet, mivel a megnyitón azért nem láttam gyűjtőtömegeket, akik elkapkodták volna a műveket, ami valahol természetes, hiszen még mindig válság van. Én csak azon aggódom, hogy a galériák egy kedves kirándulásnak tekintik a vásárt, vagy valóban eladni jöttek-e.

Érdekes volt, hogy az egyik külföldi galéria, ahol rákérdeztem a fotók technikájára, azzal válaszolt, hogy nem tudja. Ők már keretezve kapják a képeket, és nem kérdezték meg. Hát ez nem tűnik nagyon professzionálisnak. Legalábbis ha én gyűjtő vagyok, azért csak rákérdezek erre. Persze majd belejönnek gondolom. Az általános szinvonal inkább ennek az ellenkezője, a Ralf Dellert galéria Münchenből pl. lehetett volna akár Bázelben is. Kevés, látványos mű, amik mágnesként vonzzák a szemet. Teljesen elképedtem a török Guler Sanat galérián, mind a stand mérete, mind az elhozott „fal” vagy „falikárpit” elképesztő, pláne egy ilyen vásáron. El nem tudom képzelni, hogy ezt bárki megveszi, de hogy reprezentációnak tökéletes, az biztos.

Az itthoni galériák is előszedték a már befutott műveket. Örömmel láttam azokat a képeket, amiket máskor mondjuk a Ludwigban lehet látni. Nem fogom most felsorolni az összes kedvencemet, mert egyrészt lehet, hogy jövőre már nem azok tetszenének, másrészt abban egyetérthetünk, hogy annak ellenére, hogy lehetne sorolni a kimaradó festőket, azért igy is jócskán be lehetne vásárolni ebből a kinálatból. Összességében a standok kicsi mérete miatt azoknál érdekesebb a kinálat, ahol csak 1 művészt mutatnak be, persze ez nagyon nehéz döntés, amolyan dupla vagy semmi. Viszont örömmel láttam pl. a Mai Manónál, hogy nem akarták megmutatni a teljes kinálatot, ami amúgy se sikerült volna.

Ma este 10-ig van Art Market, érdemes kinézni.

Art market 2013 megnyitó

Bizony, még meg sem nyilt a kortárs művészeti vásár, de én már körbekuksiztam, hogy meglessem az újdonságokat nektek. Előljáróban annyit mondhatok, hogy idén ez korántsem egy szűk társaság magánügye, ellenkezőleg: aki kimarad, az lemarad. Ez pedig nagy szó, mert bizony még a Műcsarnoknál tartott art fairen is sokszor éreztem azt, hogy ugyan jó, hogy elmentem, de a szűk szakmán kivül aligha érdekli a tömegeket, ami ott történik. Na de idén! Először is kellemes meglepetés a külföldi galériák nagy száma, és az idei kedvenc képem is a müncheni Ralf Dellert galérián látható kép, K.R.H. Sonderborg festménye. A másik jó hir viszont az, hogy idén rengeteg az újdonság. Még nekem is, pedig én nagyjából igyekszem követni az eseményeket, el tudom képzelni, hogy aki nincs benne a közegben egyáltalán, annak szép kis sokk lesz a rengeteg stand, rengeteg galéria, és még több alkotó. És még a képek minősége is felfelé tendál. Örömmel fedeztem fel nem kevés olyan képet, amit legutóbb vagy múzeumban láttam, vagy magángyűjteményben.
Ezzel együtt egy ilyen vásár vagy a nagy kétségbeesés terepe, hogy úristen, mi ez a sokminden itt mindenfelé, vagy a nagy találkozásoké. Mivel a blog továbbra is szubjektiv, ezért bevallhatom, hogy rettentően élveztem, hogy mindenfelé ismerősök tűntek fel a standokon. És szerencsére nem csak azok, akiket sűrűn szoktam látni, hanem régebbről eltűnt emberek. Ettől aztán a megnyitó számomra olyan volt, mintha a kedvemért bérelték volna ki a Millenárist: egy óriási beszélgetésmaratonba fordult át az este, ahol a közösen felelevenitett történetek és röhögések közben még képek is lógtak a falon. Épp ezért elemzésbe most nem is bocsátkozom, vasárnap estig még lesz pár köröm.. Senki se tervezzen semmit a hétvégére, uff én szóltam!

Paris Photo

Kiküldött tudósitóm mindössze két sorral tért vissza Debrecenből a Modemből, ezért másik kiküldött tudósitómhoz fordultam, aki elvileg Párizsban van. Gyorsan kiderült, hogy rá sem számithatok. Közben mégis akadt valaki, aki legalább a párizsi portfolio review-ról beszámolt volna, de az meg nem annyira érdekes. Úgy értem, végignézve a jelentkezők fotóit, úgy érzem, hogy a legtöbb igazán gondos előkészités nélküli csattogtatás, már amennyire meg tudom állapitani innen - a Lensculture oldalán végignézhető a kinálat. Névai András vett részt ezen egyedüliként itthonról - róla viszont nagyon nehéz bármit mondani, mert a spiritualitás nála uralja a témát, a fotókat, emellett az egyik pillanatban úgy érzem, valami egészen jó történik, aztán a következő fotó egy olyan túristalövés, hogy arra még egy kamasz is fintorogna.
Maradjunk inkább a Paris Photo-n, ami az egyik legnagyobb fotóval foglalkozó szakvásár immár 8 millió éve, és minden évben olyan sor kigyózik, hogy a 2 óra várakozás a bejutásig extra gyorsnak számit. A metrómegállóból kijőve nem is kell tudni az irányt, a sor ott kezdődik. Ez kb. olyan, mintha a Szépművészetibe az Oktogonról állnának.
Teljesen értelmetlen felvetni azt is, hogy vajon jók-e a kirakott művek. Ugyanigy megkérdezhetnénk azt is, jó-e Munkácsy, vagy épp Picasso, vagy Hirst vagy Richter. Mivel a kinálat áttekinthetetlen, a befutott sztárok ugyanazok évek óta, a trendekkel pedig illő tisztában lenni, túl nagy meglepetés elvileg nem érheti az embert. A klasszikus szekcióban az ember egy ideig csodálkozik Brassai jelenlétén, aztán rájön, ő a francia kultúra része, mellette Diane Arbus is látható, megvehető, sajnos csak készpénzért, már ha a jól felszerelt autó áru fotó nem tántorit el a vásárlástól.
Valahogy a kiállitó galériák is ugyanazok, bár a vásár méretéből adódóan nehéz megállapitani, hogy mennyien törtek fel, de az igazán menőknek annyi pénz jut reklámra, amiből nálunk egy évtizedig elműködne a Műcsarnok...
Egyszer mindenkinek látnia kellene ezt.

Verebics Kati a Műút folyóiratban

Régóta olvasom a Műút-at, bár az is előfordul, hogy hűtlen vagyok hozzá. Bár mostanában már sokan csinálják, sokáig az És-en kivül nem sok lap volt, amelyik nem vizuális művészettel foglalkozott, mégis érdemben megmutatott festőket, grafikusokat. Verebics Kati mintha épp ehhez a műfajhoz passzolna a legjobban: képei nem illusztrációk a laphoz, hanem érdemben meghatározzák a lap vizualitását. Persze ebben az is benne van, hogy a nőiséget témaként behozó,  a kiszolgáltatottságot megjelenitő Kati reflektál a szövegekre, vagy talán épp forditva, a szövegek kapnak plusz értelmezési réteget a képektől. A kritikám csak annyi, hogy végre túlléphetnénk az irodalomban a megcsalt/elhagyott/semmisejó/úgyismindegy hangulaton, mert a lapot egyben végigolvasva vagy depressziós leszek, vagy megfogadom, hogy soha többé nem veszem meg ezt a lapot...

Allen Ginsberg a Ludwigban

A beat nemzedék számomra abszolút referenciapont. Nagyjából Kerouac olvasásától számolom azt az érzést, amikor azt mondtam egy könyvre, hogy ezt nekem irták. Ha úgy vesszük, minden addigi könyvet zárójelbe tett, de persze nem kellenek a nagy szavak. Helyette mondjuk azt, hogy az arra fogékonyaknak megmutatja, hogy nem kell megfelelned a társadalmi, családi elvárásoknak ha nem akarsz. Ajaj, máris közhelyesedek, de aki mondjuk látta a Holt költők társasága filmet, annak csak annyit kell mondanom, hogy Kerouac legalább akkora hatással volt rám, mint mondjuk az a film. És igen, iskolába járni nem azt jelenti, hogy szépen bemagoljuk a tananyagot és kész, mint ahogy az élet sem abból áll, hogy dolgozunk, aztán még otthon a vacsoránál is szépen kell ülni a széken. Ha úgy vesszük, én kötelezővé tenném a lázadást. Ott van pl. Csontváry, nem járt a Képzőre, nem volt tagja a kánonnak, de nem is kellett az életművéhez.

Térjünk vissza. Hogy kerülnek ők a Ludwigba, bármennyire is fontos vers is az üvöltés? Na ez egy jó kérdés, és speciel két rossz és egy jó válaszom van rá. Az egyik rossz az, hogy ezt a tárlatot a Centre Pompidou Metz-től vettük át. A másik: a beat nemzedéket fontos tanulmányozni, márcsak történelmi szempontból is. Ehhez képest a jó válasz az, hogy ezek az emberek nemcsak irtak, hanem a rajzban, festésben is aktivak voltak. Nagy kár, hogy ebből pont csak izelitőt látunk. A helyzet az, hogy ezzel együtt azért inog a léc, hogy nevezhetjük-e „rendes” kiállitásnak ezt. Egyrészt a terek elég nagy része le van zárva, vagyis jóval kisebb az alapterület, mint lehetne, másrészt kizárólag videókon keresztül követhetjük a beateket. Ha már videó, akkor viszont nagy vászonra vetitett, aláfeliratozott, jó minőségű, szóval dolgoztak rajta. Innentől az egyszerűség kedvéért mondjuk azt, hogy aki semmit sem tud a beat nemzedékről, az ne menjen el erre a tárlatra, mert semmit sem fog kapni. A videókon Ginsberg beszél főleg, néha feltűnnek a többiek is, interjúkat adnak, performanszot adnak elő, vagy csak felolvasnak, de természetesen nem láthatjuk őket, amint nem megtervezett videón szerepelnek, netán egy pubban ücsörögnek, vagy csak élik életüket, ami elég természetes is, hiszen ők még nem médiaszemélyiségek voltak, talán nem is engedték volna hogy valaki kövesse őket egy kamerával. Éppen ezért bennem pl. eleve fel sem merült, hogy készült róluk egyáltalán bármilyen videó, igy aztán hálásan vetettem rá magam a töredékekre. Azt viszont el tudom képzelni, hogy akinek semmit sem mond Burroughs neve, az ásitozva hagyja ott az egészet. Pedig ha nem is könnyen vagy gyorsan, szépen körvonalazódnak a főbb csomópontok, amik alapján meg lehet rajzolni a képet. Kerouac kézirata, ami egy 35 méter hosszú irógéptekercs, a Six galéria, a Columbia egyetem, egy kis Mexikó persze, a hegy ahol Kerouac tűzőrködött. Örömmel láttam, hogy a Dharma hobók, ami nekem is a kedvencem, többször is feltűnt, mintha az lenne a főműve, nem pedig a másik, ami most eredeti tekercs változatban is megjelent.

Mielőtt elérzékenyülnék, vagy mesedélutánba torkollna a bejegyzésem, még egy ajánlás. Ginsberg az egyik videón Párizsban jár és azokról a helyekről beszél, ahol számukra fontos dolgok történtek. Ez a videó kiváló arra, hogy egy kicsit kielégitse az egyébként csak elképzelhető helyszineket, kicsit közelebb hozza ezt az egészet. Mindenesetre számomra nagy élmény volt, azon kaptam magam, hogy a vezetéknélküli fülhallgatóval sétálok a videók között, és egyszerre hallgatom a francia interjút és olvasom a képaláirásokat, miközben a képek peregtek a szemem előtt. Azt hiszem este előveszem a Dharma Hobókat.

Az új Budapest Galéria a Bálnában

Igen, bár szinte teljesen üres, megnyilt a Bálna, és benne a Budapest Galéria új kiállitóhelye. Ez jó, de hol volt a régi és mit csinált? A kérdés jó, de nem fogom megválaszolni, merthogy az épületnek, a Bálnának van egy kis történelme, ami mellett nehezen mehetünk el. Vagyis inkább mégis: politika ez, röpködő tizmilliárdokkal, inkább hagyjuk. Különben is, a megközelités rossz.
Ez az új hely ugyanis az első megnyilvánulása annak, hogy a kormányzatnak mégis van ráhatása az eseményekre. Emlékezhetünk, a Szépművészetit nem bővitették ki, a várból nem jött le a Galéria, új épületek sem épültek a Városligetben, az Mma mellett (de a Vigadó sem készült el) alig történt valami. Ebben a kontextusban ez a majdnem 1000 nm új kiállitótér nem semmi.
Márcsak azért sem, mert az épület nagyon hangulatosra sikerült, csupa üveg, a kilátás fennséges, az egész trendi és el tudom képzelni, hogy hamarosan a közgázosok kirobbanthatatlan törzshelye lesz (nekem azért nem esik útba a kettes villamos). Jó érzékkel máris nyilt egy kocsma, kilátással a Dunára. A galéria tere szinte teljesen egybefüggő, tényleg sok lehetőséget ad, a világitás is jó, ez után a tér után bárki megnyalhatja a tiz ujját, gondolatban szinte adja magát néhány életműkiállitás.
Van azért egy kis probléma. Ezután 1000 ft-os belépőt kell fizetni, ami azt sugallja, hogy itt most egy múzeumot, legalábbis valami hasonlót látunk, hiszen egy galériában sosem kell belépőt fizetni. Ezzel viszont átcsúszott az intézmény egy másik mezőnybe, ahol a Ludwig és a Műcsarnok tanyázik, de talán leginkább az Ernst Múzeum adja magát, mint a tér nagysága, mind a belépő tekintetében. Csakhogy ez nem az Ernst Múzeum, és egyelőre nagyon keveset lehet tudni a galéria további programjairól. Annyira keveset, hogy pl. még honlapja sincs az új helynek, ami elég ciki (még a régi helyszin jön fel a honlapon). Sőt, a bálna weblapján sem tudunk meg semmit a galériáról, semmi nyitvatartás vagy bármi. Mindenesetre most úgy tűnik, hogy a hely a régi galéria művészeit viszi tovább és ily módon semmi érdemlegesre nem kell számitanunk.
A nyitókiállitás nyilván nem lehetett más, mint egy bemutatkozás, egy nagy helló, mi aztán sokan vagyunk és jó művészetet csinálunk..Vagy súgjak Fekete György füzetéből? Szalonkiállitás kérem, mindenki megmutathatja mit tud. Ez a gyakorlatban természetesen azt jelenti, hogy a legkülönfélébb művészek a legkülönfélébb szintekről, műfajból és bármiféle rendezőelv nélkül egyszerűen bedobálják a dolgaikat a térbe, aztán hajrá.
Ez persze nem segiti a nézőt, aki először azt gondolja, hogy itt Rákóczy Gizella a legfontosabb, aki ránézésre Mauer Dóra tanitványnak tűnik, úgy 20 év körülinek, bár a szinátmeneteinek profi kidolgozása némi kételyt ébreszt. A neten kellett utánaolvasnom, ki ő, nyilván műveleletlen vagyok, de ilyen rövid kiállitáslistát is ritkán látni. De mégsem róla szól a tárlat, felfedezem a Mauer Dóra képet is, aztán persze sorolhatnám az ismert neveket, de utána meg jöhetnének a nem ismertek is, úgyhogy csak óvatosan. Sajnos ezúttal is elmaradhatatlan néhány elég gyenge mű, sóhajtozhatnánk, de Koronczi Endre sóhajtozásgyűjteményét látva inkább nem teszem. Ő ugyanis egy kedves videóba gyűjtötte alanyai sóhajtozásait, amit remekül felhasználhatnék a kiállitás jellemzésére. De nem. Összességében nem rossz tárlat ez. Igaz, rengeteg mindenki kimaradt, akinek be kellett volna kerülnie, ha amúgy kortárs művészetről beszélünk, de ez lassan már fel sem tűnik. A legnagyobb baj szerintem az, hogy megint és újra, senki sem magyarázza el, hogy mi történik az egyes művek mögött. Vagyis ahol nem érthető azonnal a koncepció, és a látványból sem következtethetünk, ott bizony elsikkad ez, csak állok, aztán inkább továbblépek. Ha viszont annyira profi vagyok, hogy szemre meg tudom különböztetni mondjuk a már emlitett Mauer Dóra korszakait, akkor viszont elkezd zavarni a felszinesség. Ott van 1 festmény tőle, de miért nincs ott 10? Miért nem mutatják meg a fejlődést vagy a mondanivaló kidolgozására lehetőséget adó további képeket? Igy most az történik, hogy látom az ő képét, mondjuk elgondolkodom a formáin és a szinein, aztán jön egy szobor, ami kizökkent. Aztán meg egy fotó valakitől. Aztán meg valami más.
De nem birom nem idézni az egyik installáció szövegét: "Mély mondanivalóba könnyű belefulladni." Na ez legalább érthető, mint Szabolcska Mihály.

a hét eseményei

A hét végén nyitott a Ludwig új kiállitása, amire mindenképp el kell menni, de még nem voltam, úgyhogy nem irok róla. Szintén nem mentem Debrecenbe a Modem megnyitóra sem, viszont kiküldtem egy tudósitómat, remélem hoz anyagot is...A Szépművészetiben szintén nem néztem még meg a Caravaggio tárlatot, de a hét fotósorozata szerintem ez: Marcus Lyon: Exodus
Itt a link: https://www.lensculture.com/articles/marcus-lyon-exodus?utm_source=General+List&utm_campaign=d29aec8202-Newsletter+v6&utm_medium=email&utm_term=0_f1724e682d-d29aec8202-68120321#slide-1

Korunk nagy problémája a migráció kérdése, nem blablázok, most a képek többet mondanak mint bármennyi szöveg. Lehet, hogy mégis a túlnépesedés az igazi baj?
Egyébként vicces volt olvasni a Heti Válaszban, hogy azon szerencsétlenkednek, hogy a múzeumok raktáraiból előcsalják a kincseket, amiket a gonosz igazgatók eldugnának amúgy. Az Iparművészeti Múzeum volt megemlitve konkrétan, amelyik nem akarja Eszterházára kölcsönadni bizonyos bútorait. Amúgy is problémás sok helyen a szocializmus maradványa az államositással, ebbe most nem megyek bele. Néha én is elgondolkodom, hogy érdemes-e csak nekem fenntartani bizonyos helyeket, legalábbis bőven volt már olyan kiállitás, ahol a 3. látogató voltam közel 3 hét alatt. Na mindegy.
Csak kontraszként, a francia sajtó, egész pontosan az Art Actuel eközben azon dörmög, hogy a befektetők egyre nagyobb befolyást szereznek a múzeumokban, hiszen a szegény múzeumok egyre kevésbé tudják megfizetni mondjuk Gerhard Richter árait, és aki mondjuk a Tate-ben látta a Richter szobát, az láthatta az adományozó nevét is, diszkréten, mondjuk 36-os betűmérettel, csak kedvesen. Ráadásul nem átallanak ezek a gazdag emberek feltételeket is szabni, mondjuk azt, hogy az adományuk látható legyen x ideig..Persze Párizs messze van, de még mennyire hogy messze...

Verebics Ági a Godot-ban

Mielőtt megnéztem volna a kiállitást, azon gondolkodtam, hogy vajon az-e a tétje a tárlatnak, hogy bemozgassa Ágit a szűk klubba, ahol a leginkább ismert nevek tanyáznak. De a kiállitás megnézése után azon merengtem el, hogy nevezzem-e alibitárlatnak az eseményt.

De kezdjük máshonnan. Tulajdonképpen kijelenthető, hogy egy valamirevaló gyűjtemény aligha nélkülözheti a képeit. Egyszerre őrületesen progressziv, őrült, néha extrém, és nagyon pontos festészetet művel Ági. Ez eddig sem volt kérdés. Viszont néha úgy érzem, hogy az úgynevezett válságévek, amiből már mindenkinek nagyon elege van, teljesen bedöntötte a kortárs művészetet, ezek az évek egyszerűen kihullanak majd az évkönyvekből, és aki túléli, az később megerősödve jön ki ebből. Igen ám, de néha meg azt gondolom, hogy anyagi problémák ide vagy oda, azért mellényúl, aki nem fordit figyelmet a fejlődésre. Márpedig a Godot anyagot nézve nemcsak mondjuk az Apacukás tárlathoz képest érzek visszalépést, de még a Várfok utcaihoz képest is. Pedig ott már megjelentek az aluminiumra festett képek, torz figurák,  egy hód* (nem hód volt de hasonló) teljesen extrémen megjelenitve, ja igen, talán cica volt, de nem az a dorombolós forma, és ott is azt gondoltam, hogy jó, jó, az biztos, hogy a festeni tudás nagyon megvan, és rá lehet csodálkozni a felületek kidolgozottságára és szépségére, de valahogy sorozatként nem állt össze az egész. Nem segit az sem, hogy a Godot-ban nagyon kevés kép van, azok pont annyira szellősen, hogy hiányérzetem támadjon. Ami van, azok közül is a szinte egyetlenként vászonra festett creatura figura tetszik a legjobban, az aluminiumra festett képek még kegyetlenebbé teszik a megjelenő figurákat, ami pozitiv dolog a művészi kifejezést illetően, csak épp nem teszik szerethetővé a képeket.

Sajnos épp azt nem tudtam meg, amiért mentem, vagyis hogy merre tart Ági, mi foglalkoztatja, merre akar mozdulni a dolgaival. Azt kell mondjam, ez ma már kevés. Ott a nyelvemen az az a-val kezdődő szó...

3 könyv a könyvtárból

Nincs semmi. A hét végén nyilik a Ludwig Ginsberg kiállitása, a Kogartban már nyár óta megállt az élet, a Műcsarnokban semmi sem történik, az Ernst meg is szűnt, persze azért vannak galériák, majd irok is róluk. Addig azonban a saját kiállitásommal foglalkozom, tehát maximum a nagyszobáig jutok el. Nahát, hogy itt milyen jó könyvek vannak! Ráadásul ki sem kell mozdulnom..Jöjjön egy kis kedvcsináló.

1.       David Meisel – Terminal mirage

David Meisel-t nem sokan ismerik errefelé, pedig nagyon érdekes. Az Amerikában alkotó fotós helikopterről és kisrepülőről fényképez, és szinte első referenciaként szoktam megemliteni, ha azt kérdik, kire hasonlitanak a fotóim. Ma már persze eléggé eltávoldtam stilusban tőle, de azért még mindig az első forrás a „hú-ez-mit-ábrázol” csivitelésekhez.

2.       Fluxus

A Ludwig kiadványanem csak hogy érthető, hanem kifejezetten vicces. A fluxust mint művészeti irányzatot kevesen értik, még kevesebben voltak ott, amikor igazán fontos irányzattá vált. A lemaradóknak, többek közt nekem is két lehetőségem van: Tót Endre könyvét elolvasni a szubjektiv oldalról, vagy a fluxus ciműt, amiben nagyjából mindenki bent van, aki számit, és igazán remek történetek és visszaemlékezések sora árnyalja a jelenséget. Kezdőknek a szinházi előadásokat ajánlom. Vigyázat: a röhögés és jó szórakozás garantált!

3.       Brassai: beszélgetések Picassoval

Csak a 3. helyre raktam? Ez a könyv volt a legsokkolóbb számomra, amióta csak művészettel foglalkozom. Azt talán nem is kell már magyaráznom (dehogynem!), hogy az a művészettörténet, amiről mi tudunk, meg amiről a világ, az teljesen különböző. Mondd csak ki egy francia társaságban a leghiresebb magyar festő nevét (hmm, most veszélyes lenne konkrét nevet irnom), és nem fog történni semmi. Nem ismerik. Ellenben ismerik Riegl Juditot, akinek hál istennek, bár a Modemben Debrecenben, de legalább volt tárlata, Hantai Simonról mostanában irtam, Csernust is ismerik, de mondjuk Márffy-t nem. Namost. Brassai ugyebár Halász Gyula, aki Párizsban lett hires fotós, olyannyira, hogy barátja lett Picasso-nak (na hol olvastunk erről?). Brassai pedig naplószerűen rögzitette a találkozásait Párizsban, Picassoról is elég sokat irt. Ebből a történetből pedig egyrészt Picassóról tudunk meg nagyon sokat, másrészt Brassairól is, aki pedig igyekszik háttérbe húzódni, egyfajta jó értelemben vett szerénységből. Óriási könyv.