American Photo magazin az esküvőkről

készitett különszámot. Szinte nincs is olyan fotós, akit fel ne kérnének, hogy esküvőn is mutassa meg tudását, ha mások nem, a barátok, családtagok mindenképp. Ilyenkor nehéz elmagyarázni, ha esetleg az érdeklődésünk más irányokba vonz. Érdekes volt látnom, hogy mig nálunk egyre kevésbé és egyre olcsóbban biznak meg fotósokat, hiszen úgyis mindenki hoz gépet, meg aztán "nehogymár kifizess ennyit", addig máshol egyre inkább előretör az igényesség a fotós kiválasztásában, az ár pedig kevésbé fontos. A lap 10 idézőjelben sztárfotóst, vagyis a szakmájukban jó fotóst mutat be. A képeken gyönyörűen látszik, hogy a különböző művészeti irányultságok hogy jelennek meg az esküvői képeken. Akad, aki halszemobjektivvel hoz létre érdekes perspektivát, ami biztosan nem mindegyik megrendelőnek tetszik, egy másik tájképet készit, gyönyörű szinekkel, melyben a főszereplők apró hangulati elemek csupán.
Kell is a változatosság, mert a legtöbb esküvői fotó, amit mostanság láttam, kiábránditóan ötlettelen volt. A pár jobbról, a pár balról, egy fa, egy autó, borzasztó. Az esküvői fotóról amúgy minden fotóskönyvben megemlitik, hogy a legkomplexebb, legnehezebb műfaj, mert sokféle stilus keveredik: a riport, ráadásul megismételhetetlen pillanatokkal, portré, és azon túl is minden. A fotós nem mondhatja, hogy bocsi, lemaradtam a gyertyagyújtásról, mert akkumulátort kellett cserélnem..Túl a technikai dolgokon, számomra az egyik legnehezebb feladat az, hogy tudom átmenteni a saját stilusomat a képekre? Hiszen vegyünk egy átlagos szertartást: tulajdonképpen tizből tiz fotós majdnem ugyanúgy fotózná le. Persze másik oldalról az se jó, ha túlzottan és céltalanul egyénieskedő képek készülnek. Ki örülne, ha minden esküvői képe egy 200 mm-es telével készülne? Vagy halszemmel? A legjobb az lenne, ha a pár megértené, hogy fotózásra legalább 2-3 óra kell, és és kevés, de karakteres kép fog készülni. Ez nem egyszerű..

A kötelezőt nem

irom meg, arra ott vannak a nagy médiumok. A múltkor kérdezte valaki, hogy miért nem irok a nagy, hogy úgy mondjam, szinte kötelező tárlatokról, amikre a művészetre éhes megfáradt olvasó elmenne, ha nem felejtené el. A helyzet az, hogy őszintén szólva nem igazán érdekelnek ezek a kiállitások. Persze kötelező darabok, és nem is állitom, hogy minden fontos művésznek jártam a kiállitásán, de előbb-utóbb mindenkinek kialakul az izlése, és akkor már pontosan tudja, hogy mit keres, és kit miért becsül a művészettörténetben. De akárhogy vesszük, ez a múlt. Lehet vitatkozni azon, hogy Derkovits vagy Kondor a nagyobb művész, csak minek. Az olyan lenne, mint a Canon-Nikon párhuzam. Mindig is arra törekedtem, hogy az eseményeket nemzetközi kitekintésben vizsgáljam, egyszerűen azért, mert ez nekem fontos, és az itthoni élet meglehetősen belterjes. Ha irok, hmm, kiről is?, mondjuk egy feltörekvő tehetségről, akkor rögtön 50 levelet fogok kapni, hogy miért nem x-ről meg z-ről irtam. De ez a kisebb gond. A helyzet az, hogy a világ nem körülöttünk forog. Elég elmenni Párizsba, Londonba, Shanghaiba, bárhová, és látni fogjuk, mi a dörgés. Néha, mondjuk a századelőn, az 1910-es években együtt mozogtunk Párizs legmodernebb irányzataival, de annak az időnek vége. Ettől még elmentem az Egry Józsefre a Kogartba, a gyűjtők bemutatkozására a Műcsarnokba, Munkácsyra a várba, vagy akár a Várfokba most a 20 év gyűjtését átfogó tárlatra, és ezekről van is véleményem, de nem akarok belesüppedni az oly régóta beragadt virtusba, miszerint itt zsenik élnek, csak hát a világ nem ért meg minket, és a lehetőségek..meg a körülmények...és akkor irnom kellene Petrányi Zsoltról, és az már politika, márpedig attól igyekszem távol tartani magam.
Mindezek miatt nem irok most a Mai Manóról sem. Akit érdekel, feliratkozhat a heti hirlevélre, és megismerheti az aktuális kiállitásokat. Csak azt tudom mondani, bár többen lennénk akik eljárunk ilyen helyekre. Ennyit erről.

No de mi a helyzet a galériákkal?

kiálthatnánk fel, hiszen nemcsak itthon, de tőlünk nyugatabbra sem alakult mostanában túl sok galéria, és akik vannak se tűnnek ki semmivel - legalábbis az én szememmel nézve. Mert mit is láttunk? Jött a válság, és hirtelen senki sem vett műtárgyat. Erre a galériák kevesebb ételt hozattak a megnyitókra, és nem festették át a falakat két kiállitás között. Aztán eltelt fél év, és rájöttek, hogy ez nemhogy nem elég, hanem elképzelhető, hogy a sokkal drasztikusabb lépések is kevésnek bizonyulnak. Ekkor törölték az összes hirdetésüket, abbahagyták a nemzetközi szerepléseiket, és alaposan szűkitették a művészeik körét is. Persze nekem, aki bennmaradt a körben, ez akár kellemes is lehet, sőt többen nyilatkozták, hogy jót tett a válság, azért nincs ok az örömre. Ez a válság úgy tűnik, hogy egy alattomos négyes metró: sosem jutunk túl rajta. A galériák egyre hatékonyabbak, csak a művész hal éhen.
Érdekes trendeket látok a nemzetközi vonalon. A galériások, miután rájöttek, hogy az eladásoknak lőttek, de legalábbis hiába várják a korábbi szintet, ráadásul ez az állapot hosszabb ideig tart, akkor elkezdtek végre egyéniesedni. A galériás rájött, hogy mindegy, hogy mit csinál, és akkor már miért ne kövesse az álmait? Nagyon érdekes projektek jöttek létre a galériás személyes érdeklődése által vezetve - de ezek annak a kiválasztottaknak szólnak, akik szorosabban követik a galéria működését.
Egyre kevésbé lehetséges az, hogy valaki igazán hasznos információkhoz jut pusztán azáltal, hogy évente párszor benéz egy galériába. A tulajdonosok szorosabbra vették a kötődést, és exkluziv kedvezményeket kinálnak, de csak azoknak, akik valóban kötődnek egy galériához, és legalább havonta meg is látogatják. Számukra exkluziv vacsorák, műterem látogatások, extra 5 % kedvezmény jár, mindamellett, hogy a galériás más területeken is próbál kedvére tenni. Aki viszont nem tartozik egyetlen körhöz sem, az nem jut információhoz.
Egy másik trend a múzeumok előretörése. Ma már jóformán egy jobbfajta galéria kinálatát nyújtják, s mivel nincsenek a megtérüléshez kötve, sokszor nagyobb felhajtást tudnak csinálni. A francia Arts magazine sikertörténetekről beszél, és megállapitja, hogy egyre keskenyebb a különbség egy galéria és egy múzeum között. Valójában persze a múzeumot a látogatottságon mérik, ezért jól hangzó összeállitásokat találnak ki, és nem riadnak vissza attól sem, ha el kell csábitani egy művészt egy galériától. A célközönség viszont egész más, mert a múzeum közönsége sokkal szélesebb, és kevésbé koncentrált látogatókból áll, akik legtöbbször nem is értik a kirakott tárgyakat, mig egy galériában még mindig nagyon fontos az eszmeiség.
A jövő megint csak a nemzetköziesedés irányába vezet. A legtöbb galéria vevőköre által rá is van kényszeritve a nyitásra, és ez csak gyorsulni fog. A válság ebből a szempontból mégiscsak jót tett, de azért jöhetne már az a metró az alagút végéről...

Fotókönyv aukció

a Swann galériában New Yorkban. És akkor most felteszem a kérdést, hogy ki tudja, melyek a legfontosabb fotóskönyvek mondjuk 1850-től máig. Hümm. Na ilyet nem tanitanak sehol, pedig egy ritkább Avedon katalógus kikiáltási ára is 1000 dollár, persze olyat aligha fogunk találni a szekrény tetején...
Azt azért érdemes megjegyezni, hogy a ritkább, különlegesebb könyveknek külön árfolyama van, és sokszor egészen extrém magasságokba is katapultálhat - annak a 100 embernek, aki világszinten ezeknek a gyűjtésével foglalkozik. Persze könnyen mondhatnánk, hogy ha a nagymamám mondjuk 1920-ban New Yorkban járva vett volna egy Alfred Stiglitz albumot akkor 20 dollárért, akkor ma 25000 dollárt kaszirozhatnánk, feltéve hogy jó állapotban maradt meg és nem lopták el azóta...
Érdekesség, hogy mig nálunk már eredeti műtárgyat sem vesz senki, addig máshol nemcsak a műtárgy, hanem számos, a maga idejében szinte értéktelen tárgy is lehet gyűjtők célpontja. Nikon kezelési utasitások, dobozok, és gyakorlatilag bármi, aminek köze van a fotózáshoz. Ez persze nem azt jelenti, hogy ma el kell rakni ezeket a dobozokat, hiszen ez az akkori csúcsmodellekre, és azokon belül is egy hierarchia szerint értékelődik. Visszatérve a könyvekre, ha befektetési céllal néznénk ma könyvet, akkor nem csak azt kellene tudni biztositani, hogy a következő 100 évben senki sem nyúl hozzájuk, hanem azt is jól kellene kiválasztani, hogy kiből lesz az igazán értékes művész. Stieglitz példájával élve, a 25000 dolcsiról könnyen 1100 pénzre csökkenhet a vagyonunk, ha Jacob Riis könyvet őrizgetünk.
Innen nézve úri passziónak tűnik az egész, de érdemes átnézni a listát, egy teljes fotótörténet órával ér fel.

Könyvajánló: Andrea Bellini

A könyv cime: minden, amit mindig is tudni akartál a galeristákról, de féltél megkérdezni (Everything you always wanted to know about gallerists but were afraid to ask)
Nyilván a cime miatt vettem le a polcról Párizsban, a Centre Pompidou-ban, és ha nem is mondom azt, hogy a cim a legérdekesebb része a könyvnek, azért vannak fenntartásaim. Az első rögtön a szemlélet. Én, mint alkotó, azt kérdezném a galeristától, hogyan választ, mit néz meg jelentkezőkön, a könyv szerzője viszont a műgyűjtők felől közelit, és szinte minden interjúban kimondatja ugyanazt a közhelycsokrot, vagyis: ne vásárolj azonnal, ismerd meg a piacot, csak olyat vegyél ami tetszik, próbálj meg egy galériával hosszabb távon együttműködni, tehát csupa olyan dolgot, amit egy valamirevaló gyűjtő már rég tud, viszont nem szól, vagy ő sem meri megkérdezni azokat a kényes kérdéseket, amik foglalkoztatnak. Végső soron minden interjúalany nagyon udvariasan elmeséli a dolgait, és persze végül ez történetmesélésbe csap át, ami persze nem érdektelen, csak hihetetlen (pl. hogy hogyan lettek galériatulajdonosok). Ami viszont a legnagyobb erénye a könyvnek, hogy egy kicsit közelebb hozza a galériásokat, megtudunk néhány apróságot, amiről meg lehet őket jegyezni és ez nem kevés, tekintve, hogy hány galéria is van a világon.
Van azért aggasztó dolog is. Mindenki tudja, hogy az olaszok a futottak még kategóriában vannak kortárs művészetben. Ennek ellenére Andrea barátnőnk összeszedett annyi olasz galériát, amennyi nincs is, és végeláthatatlan csevelyt folytat az olasz művészet nagyságáról. Értem én, hogy minden szentnek.., de itt kifejezetten kilóg a lóláb. Aztán bele lehetne kötni még a galériák listájába is, de gondolom, ismerősi alapon ment ez, és azért annyira nem rossz a lista. Egyébként ha még valami kételyünk lenne, hogy mi alapján választanak a galériások művészeket, akkor most elszállnak: gyakorlatilag mindenki azt nyilatkozta, hogy gyerekkori barát, kivéve azt a 20 embert, akit minden galériás felvenne a portfóliójába.
Okosabbak lettünk a könyvtől? Mindenképpen, noha egy újszülöttnek minden közhely új...

Csiszér Zsuzsi

Egy blog szükségképpen szubjektiv, ezért megengedhetem magamnak, hogy "csak úgy" dicsérjem egy kicsit Csiszér Zsuzsit. Legújabb önálló kiállitása a Várfok galériában már önmagában jelzi, hogy befutott, hiszen..no de mindenki ismeri a Várfok galériát, az biztos, hogy meglehetősen elit hely, már ha a kiállitott képek áraira gondolok. Csiszér Zsuzsiban az tetszik, hogy láthatóan másmilyen, megkülönböztethető festészete van. Ez pedig manapság nem kis szó. Már tavaly is, egy csoportos kiállitáson bemutatott két kollázsánál is azt mondtam magamban, hogy ő kifejezetten valamilyen, mondhatnám merész, és ez nagyon tetszik. Új anyaga szintén az összerakott képekre épit, de ezúttal minden festés, gondolom rájött, hogy az elit közönség fanyalog az újságpapirra, és más hasonlóan olcsó anyagokra, mégha azok kifejezőek is. Semmi gond, a mesterségbeli tudás ezúttal is segitett, és cserébe a képfelület is egyenletesebb lett, ami merőben szokatlan a kollázstól. Nekem hiányzik is a különböző anyagok által keltett karcosság, felületi hatás, hogy úgy mondjam, egyfajta ki nem dolgozottság, ami mondjuk Vajdánál még külön izgalmas az ábrázolás mellett. Viszont a jó hirem az, hogy a képek immár végtelenül profik, szemtelenek, maiak, simán beleillenek a modern világképünkbe, de mégsem teljesen elégitik ki, vagyis megmaradtak műalkotásnak. Üvegfalú otthonokba szinte kötelező darabok, és a célközönség nem fog visszarettenni az ártól sem, végülis több méteres képekről van szó. Nekünk, aköznek meg marad az elismerő fütty.

A mexikói bőrönd - helyett

Az Icp-ben (New York) Robert Capa mexikói bőröndjéből mutatnak be egy csokornyit, de nem erről fogok irni, mert a képek eléggé közepesek, vagy gyengébbek, kb. olyanok, mint amikor Hendrix vagy bárki más ki nem adott számait hallgatom: van benne valami morzsa, ötlet, de igazából érdektelen. Nem várhatjuk el azt a zsenialitást, mint amit a főműveitől, a sietősen komponált, életlen, vagy téma nélküli képeket meg miért méltassam, mégha ez gonoszság is tőlem. Van viszont egy másik kiállitás, Wang Qingsongé, amibe viszont beleszerettem. A képeiben a monumentalitást imádom. Még azt is el tudom képzelni, hogy Kinában centiméterben mérik a művészek munkáit, mert ilyen méretű ábrázolásokat ritkán látni. Amikor méretről beszélek, nem arra gondolok, hogy maga a nagyitás óriási: persze az, több méteres, de ezt ma már tudja mindenki - mondjuk elég Andreas Gursky 99 cent képére gondolnom, ami 2,5 * 4 méteres. Inkább a kézműves munka mennyisége döbbent meg. A tanár a táblánál magyaráz képénél például a krétával apró betűkkel felrajzolt terület úgy érzésre 8*4 méteres. Eldolgozgatott pár napig-hétig a művész, mielőtt a fényképezőhöz nyúlt. Vagy ott van a plakátos kép, már eleve 10-nél több szereplője van, akik mégis aprók, mint a hangyák. Plakátokat próbálnak leszedni a falról, ami legalább 20 méter magas, nagyjából egy sportcsarnoknyi méretű sarok, amibe nyilván le kellett gyártatni a plakátokat, aztán felrakni...brr. Mennyi munka. Persze nem csak ettől lesz jó a kép, de ez egy olyan sajátosság, amireemlékezni lehet...

Hová tűnt a Wam design center?

Már amikor elindult, akkor is ingattam a fejem, hogy mi lesz ebből. A beharangozó szerint legalábbis a legnagyobb, legfontosabb, legakármilyenebb kortárs művészközpont jött létre, műtermekkel, kiállitásokkal, garantált vásárlásokkal, több száz millió ft bedobásával. Ezek a dolgok nálunk legtöbbször kétféleképpen folytatódnak: az egyik lehetőség, hogy kiderül, kamu az egész, a másik, hogy egy éven belül az egész eltűnik, s a nagy beharangozásból szintén nem lesz semmi, mire elemezni lehetne. Most megnéztem, 2007-ben indult a Wam, és nem is tudom, mikor fulladt ki az egész, a honlapon mindenesetre tavalyi az utolsó bejegyzés. Legyinthetnénk, hogy törvényszerű ez, de engem inkább az érdekelne, hogy miért rak bárki is ennyi pénzt kortárs művészetbe, az interjúkban persze 20 év megtérülést nyilatkozik, ha aztán pár év múlva, amikor látja, hogy nyilvánvalóan semmi sem fog megtérülni a pénzéből, gyorsan kiszálljon. Minek vágott akkor bele? Azt gondolta, hogy majd ő szembemegy a trenddel? Vagy csak túl könnyen szerzett pénzét legalizálja? Mégha elismerem a jó szándékot, akkor sem világos számomra, hogy hogyan gondolja, hogy tömegével futtat be művészeket, ráadásul itthon. Nem véletlen, hogy pl. a Kogart is erőteljesen a klasszikusok felé mozdult.
Persze aki a Saatchi felé mutogat, hogy bezzeg nekik megy a dolog, az hasonlitsa össze a mi Art fair-ünket a Frieze-el, vagy Damian Hirst-öt bárkivel. Ettől függetlenül az ötlet jó, vagy legalábbis jól hangzik, csak éppen szinte beláthatatlan pénzt kéne beleölni, és nem 3, hanem 30 év alatt jönne vissza bármi is. Van jelentkező?