Hová tart a fotó?

Teszi fel a kérdést a francia Réponses Photo magazin, és azt hiszem, maga sem tudja a választ. Természetesen végigköveti a tendenciákat, amiket itt most csak megemlitenék: blog, videóriportok, a riport mint műfaj visszaszorulása, a photoshop miatt megrendült bizalom a fotó, mint médium igazmondásában, az installáció előretörése és a fotó létjogosultsága a galériáknál és a művészeti vásárokon. Ezek közül bármelyikről lehetne értekezni. Ami viszont jobban érdekel, az inkább az a tendencia, hogy visszaszorulóban van a nagyotmondások, blöffök, hirtelen ötletek korszaka. Ismét előtérbe került pl. Georges Rousse, aki tavaly a párizsi Mep-ben mutatta be az épitészettel szoros viszonyban lévő, több évig készülő fotóit, melyhez gyakran átalakitja, de legalábbis átfesti a teret vagy más struktúrát ad neki. A művei amúgy szerintem abszolút vitathatók, hiszen a hatások, amiket létrehoz, pár perc alatt "photoshoppolhatók", de talán éppen ezért becsülik meg. Ime, itt egy művész, aki éveket tölt azzal, hogy hiteles legyen, jól meggondolja mibe vág bele.
Természetesen újra -ha a jelző egyáltalán elképzelhető itt - népszerű a fekete-fehér, persze kizárólag nagy denzitású anyagra, mondjuk Ilfordra, kizárólag analóg géppel, lehetőleg kicsit életlenül.
Akárhogy is, számomra úgy tűnik, hogy lassan kialakult egyfajta elvárás a fotótól, mint médiumtól: bár továbbra is rendkivül sokszinű a paletta, bizonyos tipusképből valahogy többet látok. Bár nem ezt a gondolatmenetet követve, de az újságirók is elgondolkodtak, hogy vajon véletlen-e, hogy minden naplementén vagy városábrázoláson maximumra van húzva a telitettség, tényleg minden annyira éles-e...
Van itt más is. Csak a C betüs gyártó idén 3 millió eos tükörreflexes kamerát adott el, gyanithatóan nem igazán művészeknek, bár ezek az emberek nyilván nem teljesen amatőrök, ha már ilyen kamerát vesznek. Akkor viszont mi történik ezekkel az emberekkel és képekkel? Merthogy bizonyára fotóznak rendületlen. Nem lehet, hogy valahogy a közizlés egy kicsit arra megy, amerre ezek a műkedvelők is követni tudják az eseményeket? Ott van egy riport, tele világtásügyi közhelyekkel, de az egyszerű ember is megmondhatja, hogy igen, elment oda, fotózott, rászánta az időt, mig ha ugyanezt mondjuk egy térábrázolással mutatjuk be, akkor csak legyintenek?
Egy biztos. Már nem is létezik olyan, hogy "fotó". Csak tájkép van, fekete-fehér, művészi, kerek, kocka, mogyorós...

Digitális képkeretek

Bevallom, néha egyensúlyozni kényszerülök a friss és a konzervativ szerepek között. Például ami a szüleim korosztályának teljességgel elfogadhatatlan művészileg, mondjuk Warhol vagy Rothko, az számomra nemcsak hogy alapvető, de egy kissé avitt is. Basszus, Warhol a hatvanas évek művésze, azóta hol van már a pop art?
Mindezt azért vezettem elő, mert a digitális képkeretekkel kapcsolatban én is ultrakonzervativ álláspontot vettem fel, miközben lehet, hogy csak egy begyöpösödött vénember vagyok. És mégis: valaki árulja már el, mire jó ez? A kezdők kedvéért egy rövid bemutató: egy normál képkeretet kell elképzelni, amiből vagy kijön egy madzag, mert 220 voltról megy, vagy tartóselemről megy, és akkor nincs drót. Egy usb dróton tölthetünk fel képeket, amit beállitástól függően időközönként váltogat. Ha kedvünk tartja, akár percenként más kép néz ránk. Ez idáig remek. Csakhogy az élet nem abból áll, hogy képeket nézegetünk folyton. Este elalvás előtt fogtam, és kikapcsoltam a készüléket. Majd másnap reggel szembenézett velem egy fekete képkeret. Bekapcsoltam, aztán visszaraktam. Elmentem munkába, és előtte elfelejtettem kikapcsolni, tehát egész nap ment. Hazaértem, nem foglalkoztam vele. Két nap múlva eszembe jutott, hogy még mindig megy. Ez éjszaka történt, akkor kikapcsoltam, és azóta sem kapcsoltam be, mert elfelejtettem. Valahogy mindig akadt fontosabb. Aztán egy idő múlva megszoktam a fekete keretet is, lusta voltam bekapcsolni, majd elfeledkezni róla. Azóta elővettem egy másik képet is, hogy legalább ne csak a fekete legyen, viszont ezzel végképp elrontottam a játékot. Tehát a képet elraktam, és bekapcsoltam a kütyüt. Ismét megfeledkeztem róla, csakhogy egyik nap megint fekete kép fogadott. Már reflexszerűen kapcsoltam be, de már be volt kapcsolva. Lemerült az elem!
A történetből az alábbi tanulságok vonhatók le: 1. milyen ember az, aki nem nézi folyamatosan a képkeretét, és nem kapcsolgatja ki-be, sőt nem tölti az elemét? 2. Miért is nem volt jó nekünk a hagyományos kép?

Johannes Itten: A szinek művészete

Talán kezdjük onnan, hogy a világon kb. hárommilliárd különböző szin van, ebből a számitástechnikusok azt mondják, hogy pár millió változatot tudunk megkülönböztetni, mert a videókártyáik ennyire képesek, azért én erősen kételkedek. Vannak olyan szinek, amelyeket egész életemben egyszer láttam csak, és pontosan emlékszem az árnyalatra. Egy szin teljesen máshogy mutat egy fán, pulóveren, autón, az égen, bárhol. Néha azzal szórakozom, hogy egyszerűnek tűnő szineket, mondjuk a Combino sárgáját elkezdem elemezni. Ha megfigyeljük, van abban minden: a nap okkerré melegiti, az este szürkéssé, zöldbe hajlik, egy kis lilával...Akárhogy is, nekem bizony nem elegendő az, hogy egy tárgy sárga! Aki ismer, tudja, hogy az egész művészetem a szinek egymásrahatásán alapszik, és amit megpróbálok átadni, az sokszor az, hogy milyen szineket látok én ott, ahol más legyint, és azt mondja: zöld!
És itt jön be a könyv a képbe, ugyanis egész eddig azt gondoltam, hogy az én szinlátásom nem fér össze semmilyen szinskálával, hiszen amit ott látunk, az csupán séma, mintha egy kockára azt mondanánk, ház, holott egy épitész tudja, hogy esetleg a bejárat háromszöget formáz, kinyúló csúcsokkal stb..Itten viszont azt mondja, hogy mindenkinek egyedi szinskálája van, és mivel ezzel inditja a könyvet, egyből szimpatikus is lesz. Pláne, hogy utána folytatja.
Amúgy is méltatlanul kevés könyv van a szinekről, igy ez egy kötelező darab, egyetlen ellenjavallata az ára, ezzel együtt is klasszikus.

a padlássöprés

Van abban valami szomorú, amikor egy hiresség halála után előveszik azokat a dolgait, amiket ő maga sosem vállalt volna, de az örökösök bebizonyitják, hogy mindenből pénzt lehet csinálni. Nemrégiben új Jimi Hendrix album jelent meg, bevallottan a kidobott stúdiófelvételeiből, hogy csak egy példát mondjak, de sajnos a művészeti életben is ritka, amikor meg tudják türtőztetni magukat a pénz csábitásától. Emlékezhetünk, hogy Brassai műtermének szinte minden szögét kiárulták, méghozzá kirobbanó sikerrel, hiszen több millió euró gyűlt össze - és mellesleg a Fotográfiai Múzeum Kecskeméten jópár levelét őrzi, miközben az intézmény szinte haldoklik a pénzhiánytól. Node vissza Párizsba, ahol Serge Sanchez feltétlen szükségét érezte, hogy újabb Brassai könyvet irjon, és ehhez a fotóhónap keretében kiállitóteret is talált, a Galerie Nathelie Béreaul "személyében". A Trocadero tér melletti utcában lévő galéria finoman szólva kiesik a fő áramlatból, hiszen a 3. kerülethez vagy St. Germain-hez szokott látogatóknak a 16. kerület szinte Kőbánya, ezért ha valaki mégis meglátogatja a kiállitást, akkor azt biztosan a név miatt teszi. Szinte zárójelben jegyzem meg, hogy Brassaitól, dacára a többszöri padlássöprésnek, még mindig van mit összeszedni, elég csak a Beszélgetések Picassoval könyvére utalnom - ez a jóformán beszerezhetetlen és ismeretlen könyv új mélységeket nyit meg az életműben. És mégis: a kiállitás ezúttal mégsem kegyeletsértés. Sokkal inkább kortársak és pályatársak emlékei, néhány teljesen jelentéktelen, de szeretetteli pillanat megidézése.

Emellett tegye fel a kezét, aki tudta, hogy Brassai idős korában szobrászkodással is bibelődött. Úgy látszik, talán mégis vannak életművek, amikkel érdemes még egy kicsit foglalkozni, felidézni, mielőtt a poros könyvüket újra visszarakjuk a polcra...

Kerekes Gábor a Paris Photo-n

Mindig is tudtuk, hogy az emlitett úr az egyik legkomolyabb nemzetközi elismertségű fotós, ennek újabb lenyűgöző állomását figyelhetjük meg most. A Galerie Esther Wordehoff prezentálja őt a Paris Photo-n, ami nem kevesebbet jelent, minthogy úgy értékelik, hogy helye van a legfontosabb fotósok között. Mindezt pedig úgy, hogy Gábor itt él Pesten, össze lehet vele futni. Nem semmi!

Artbázis a fotójogokról

tartott beszélgetést annak az apropóján, hogy egy fotós oldal régi, ismeretlen szerzőktől származó fotókat rakott fel egy weblapra, és mára több tizezren látogatják az oldalt, hogy elidőzzenek a régi fényképeket bámulva a világ változásain. Való igaz, hogy amióta a fotózás bárki számára elérhető, gyakorlatilag mindenki gyártja a képeket, amikből később az idő meg a merevlemezek tönkremenetele szelektál, tehát ha nem is művészi igénnyel, de mindenkiben felmerül a megörökités igénye. Az is tagadhatatlan, hogy egyfajta nosztalgia csap meg minden alkalommal, amikor régi fényképeket nézegetek, hiszen én még készitettem fekete-fehér képeket, megörökitettem az Örs Vezér teret a bevásárlóközpont nélkül, és ezek a képek emlékeztetnek a múló időre.
Az előadáson elhangzott egy érdekes számadat: évente kb 30 millió fénykép készül papirkép formájában csak itthon, 30 millió darab fényérzékeny papir, amit begyűrünk a fiókba vagy albumba tesszük, őrületes szám.
Az előadás témája, a fotójogok persze egészen más tészta, de arról majd máskor.

Art Market Budapest

Először is szögezzük le, hogy nagyon kellett már egy másik művészeti vásár Pestnek. A "rendes" vásár se nem reprezentativ, vagyis fontos galériák kimaradnak a magas helypénz miatt, se nem tájékozódási pont, mivel mindig ugyanaz a néhány ember beszélget ugyanazzal a néhány emberrel. Tavalyelőtt megpróbáltak nyitni ugyan a kortárs irányába, a Műcsarnok adottságai miatt a sátorral, de a standot bérlő galériáknak ráfizetés volt megjelenni, miközben semmilyen megbecsültség-növekedést nem könyvelhettek el azáltal, hogy kint voltak. Nem is mentek többé. Igy tehát két lehetőség van: tényleg ugyanaz a 20 ember érdeklődik a művészet iránt és ők meg is tudják venni a műveket, vagy az Art Fair koncepciója rossz. Sokan az utóbbiban látják a lényeget, pedig az első pont is sarkallatos. Mondjuk ki, hogy igenis kevés ember képzeli el a gyűjteményébe mondjuk Siegmund Ákos képét 850000 Ft-ért, főleg azért, mert 1. nem hallott róla 2. mennyiért? 3. a festő mindent megtett, hogy a képét ne lehessen szeretni. És valahol itt van a kutya elásva. Mert tegyük fel, megtetszik mondjuk egy 50*85 centis fotó az egyik standról. Megkérdezzük az árát, és a hallott 350000 ft hallatán mégegyszer elolvassuk a készitő nevét. Ez se segit, az illetőről még nem hallottunk. Az a baj ezzel, hogy ennyi pénzért befutott művészek munkáit lehet megvenni. Vagy vegyük az egyik festőnő egy méteres vásznát, amiért 480000 ft-ot kérnek. Nem egy Csontváry ár, de nem is rohanok bespájzolni belőle. Utálom, amikor hülyének néznek. Teljesen friss, sosem hallott alkotók képei ne kerüljenek ennyibe, mert sikoltozva rohanok tovább. Ennek megfelelően egy-két eladott kép jelezte csak, hogy vásárlók is léteznek még. Kár, hogy ezúttal a vásáron kell felárat fizetni, gyanitom a vásár után rögtön visszatérnek a kicsit előbb még normálisnak ható árak.
A másik bajom, hogy a kiállitott képek 98 %-a ultraalternativ kategóriába sorolható, ami számomra azt jelenti, hogy készitőjük mindent megtett, hogy esztétikailag ronda képet adjon ki a kezeiből. Persze értem én, meg túllendültünk már az esztétikai kategórián, de miért rakjak ki beteg, groteszk testeket a lakásomba? Üditő kivételt jelentettek Szabó Klára Petra akvarelljei, csak sajnos annyira picik, hogy szinte elvesztek a térben.
Apropó tér. Egy rossz szavam se lehet a kivitelezésre, szép, tágas, értékes terek fogadták a látogatókat, külön pluszpont az ingyenességért. A katalógus megléte is örvendetes, vékonysága már kevésbé, de legalább megfizethető.
Összességében elmondható, hogy nagyon kellett már egy vetélytárs a Műcsarnokbeli Art Fair-nek. Minden megmozdulás kivánatos, ami a kortárs művészetet népszerűsiti. Már csak a kortárs művészetet gyűjtőket kellene valahogy megtalálni, ha vannak olyanok.

A pozsonyi fotóhónap

egy kivülálló számára hasonlóan ad-hoc dolognak tűnik, mint az itthoni. A fotóhónap Párizsban messze nem csak az egyik legfontosabb fotós randevút, a Parisphoto-t jelenti, hanem az egész várost kiplakátozzák a legkülönfélébb kiállitásokkal, és szinte az összes múzeumban fotós kiállitás is szerepel. Persze nem várható el, hogy akár Pozsonyban, akár Pesten akár csak megközelitsük azt a szintet, de néhány dolgon azért lehetne változtatni. Az egyik rögtön a szervezés. A pozsonyi fotóhónap egyik kiemelt rendezvénye a francia nagykövetségen kiállitott plakátok és fényképek sora, amelyek az elmúlt 20 év eseményeit dokumentálják. A nagykövetséget megtalálni nem nagy kunszt, de a kiállitás nem ott van, hanem az utca 7. szám alatt, ami csak azért érdekes, mert az 5 és a 9 ki van rakva, a 7 nincs. Az élelmes látogató aztán belépve az épületbe szembesül azzal, hogy a bejáratnál talán véletlenül ottfelejtett szobában rendezték be a kiállitást. De ez még a könnyen megtalálható kiállitások közé tartozik. A kortörténet képekben 1939-1945 közötti tárlat plakátját kirakták az egyik közintézmény elé, csakhogy belépve a portás morogva háritja el közeledésem. Próbálkozhatok én angolul, németül, franciául, csak a nemlétező szlováktudásom ment meg, és derül ki, hogy ahova beléptem, az a 2. szám az utcába, ellenben a kiállitás a 14. szám alatt van. Ez jól is hangzik, csakhogy a 14. szám alatt irodalmi olvasóudvar terpeszkedik, és a valódi kiállitás egy sötét folyosóról közelithető meg.
Két magyar kiállitásnak is örülhetünk, az egyik a magyar intézetben, úgyhogy az talán nem lesz túl népszerű. Ezen felül a programfüzet szerint, amit egyetlen helyen láttam, kiállitások tömkelege vár, amiből jópár kávézókban tekinthető meg, és ha az egyik főprogram, a 20 évre visszatekintő összegzés elfért egy nagyobbacska szobában, akkor talán egy ideig még nem kell leborulnunk Pozsony előtt. Ám kárörvendően mosolyogni sem érdemes, ezt az előző bejegyzésben tárgyalt portfolio review megmutatta.

A portfolio review Pozsonyban

ezúttal is szinte teljesen magyarok nélkül zajlott le. A közel 40 véleményező szakember közül mindössze egy magyar volt, Szamódy Zsolt, a Fotószövetség elnöke, de ami még szomorúbb, hogy a résztvevő fotósok közül is mindössze hárman érkeztünk Pestről. Pedig az eseménynek csábitónak kellene lennie minden fotós számára: két nap alatt a világ minden tájáról érkező fotós szakemberek, kurátorok, múzeumok kiállitásszervezői, szerkesztők jönnek azért, hogy a regisztált fotósok bemutassák nekik a munkáikat. Mindenkire 20 perc jut, ami pont elég arra, hogy ha felkészült valaki, akkor bemutassa az anyagát, és arról a véleményező mondjon is valamit. A módszer bizonyitottan működik, egyrészt mert egy azóta is tartó kapcsolatot sikerült nekem is kialakitanom egy kurátorral, aki két kiállitást is szervezett nekem, másrészt több olyan véleményt hallgattam meg, amik meghatározták a további utamat, és új inspirációt adtak. Ez valami reklámszövegnek hangzik, pedig képzeljük el, hogy ha egy 20 éve a pályán lévő fotós mond véleményt a dolgainkról, azon általában érdemes elgondolkodni. Ezen felül kapcsolatépitésre is kiváló a lehetőség. Hogy lehet, hogy mégis alig voltunk jelen magyarok?
A kritériumok elsőre nem tűnnek nehéznek. Először is, valahonnan hallani kell az eseményről. Fel se merem feltételezni, hogy valaki komoly fotósnak gondolja magát, ha nem olvassa a külföldi lapokat, vagy ha azokat nem is, a külföldi fontosabb weblapokat, ahol hirdetik az eseményt. Ez az első feltétel. A második az, hogy legyen megfelelő, bemutatható képanyag. Azt, hogy a képeket sorozatokba kell rendezni, nagyon hamar meg kell tanulni. A harmadik feltétel az utazás, ami itt 200 km-t jelent. A legfontosabb mégis az, hogy ki kell állni az emberek elé, és beszélni kell a képekről. Ezzel együtt nem hiszem el, hogy ezeknek a feltételeknek itthon 3 ember felel meg. Ó, nem. De akkor mi az igazi ok?

Ami kimaradt 1.

Azért nem minden kiállitásról irok, amit megnézek, sőt. Igyekszem követni az eseményeket más területekről, hiszen a fotó csak egy kis szelete a művészeteknek, és számomra nem létezik alá vagy fölérendelés. Ebből viszont az is adódik, hogy millió olyan kiállitáson járok, amiről a profil miatt nem irok. Most ezekből idézek fel egy csokorra valót, és még az is elképzelhető, hogy folytatom.
1. Gyugyi gyűjtemény Pécsett. Ez a Zsolnay kerámiákból álló készlet külföldi gyűjtés eredmény. A gyűjtő vásárokon, aukciókon vásárolta a gyár termékeit, vélhetően már akkor azért, hogy egyszer visszahozza az országba. Elképesztő történet. Mint ahogy az is az, ahogy a gyűjteményt bemutatják. Ez a terület ugyanis jelenleg épités alatt áll, teljes a kavarodás, és aki segitség nélkül megtalálja a bejáratot, az nem kevés tiszteletet érdemel - és elvileg csak csoportosan látogatható, hogy miért, számomra rejtély. Viszont a gyűjtemény tényleg páratlan, legalábbis szecessziós vázákból ilyet és ennyi változatot egy helyen még nem láttam. Lenyűgöző.
2. A Belaggio hotel kiállitása Las Vegasban. Az óriásplakátok szerint -figuratively speaking - itt valami hasonlóan nagyszabású dolgot fogunk látni, mint a legmenőbb múzeumokban. Aztán belépünk a nagyjából két nagyszobányi területre, és nem értjük. Hogy lehet kiállitásnak hivni ezt a 30-40 képből álló tárlatot? Mire belemerülnénk, már vége is. Mondjuk lassan fogunk lépdelni, ezt a képek garantálják, mivel mindegyik a legmenőbb művészektől érkezett, olyanoktól, akiket még ott is ismernek. És a vicces az, hogy azok a képek döbbenetesen jók is. Csakhogy alig van belőlük. Vélhetően nem akarták elfárasztani a játszani szándékozókat.

Fototagetrier

Csak hogy egy kicsit nemzetközi legyek, és elsüthessem a kedvenc vesszőparipámat, itt van ez az a fotófesztivál Trier-ben, ami Luxemburg-hoz nagyon közel van, de még német oldalon, és látszólag előzmények nélkül a semmiből előrántottak egy fotófesztivált 5 helyszinnel, több mint 50 kiállitóval, kurátorokkal, kerekasztal-beszélgetésekkel, mindennel. Hogy csinálják? Ahogy olvasom a névsort, van pár ismert név is köztük, de ami igazán lenyűgöző, hogy rögtön egy széles nemzetközi meritést mutatnak be. Szerintem igencsak ügyeltek arra, hogy minél több országból legyen kiállitó, bár "természetesen" magyar nincs, csak cseh, osztrák, ukrán...Mondjuk szlovák sincs. Meg lengyel. De rögtön van koncepciójuk, logójuk, szponzoruk, beszélgetőestük...És mindez egy akkora helyen, mint mondjuk Szigetvár vagy Csorna. Lenyűgöző vagy szomorú, döntés kérdése...

Az Aviva

képzőművészeti dij azért kerülhet ide, mert idén a kurátorok két fotótechnikával készült alkotást is beválogattak a mindössze 6 kiállitó közé, és ez rendkivül örömteli. A furcsa csak az ebben a tavaly alapitott dijban, hogy még emlékszem, tavaly 6 festő munkáit lehetett látni, idén pedig Batykó Róbert az egyetlen - bár számomra érthetetlen okokból két teremben is vannak képei. Mindez persze csak azt jelzi, hogy nem alakult még ki az a kör, ahonnan a jelölteket veszik (ha rosszmájú lennék, akkor pedig megkérdezném, hogy a Műcsarnok hogyan adhat teret egy még éppen csak létező céges rendezvénynek, vagy bárki kibérelheti a Műcsarnokot?). A tárlat bejárása közben, mivel óriási üres területek vannak, azon merengtem, hogy ez a két jelölés a fotó megbecsültségének növekedésének köszönhető, vagy inkább kellett valami, ami nem festészet? Rettenetesen furcsa a 6 jelölt kiválasztása is. Van tehát egy festőnk, két fotósunk, egy installáció, két videó, ami szoborral kombinált.
Na mindegy, beszéljünk a két fotós műről. Ami inkább egy, mivel a Technica Schweiz egyfajta best of válogatással jelentkezett, máshol már többször bemutatott anyagokból ollóztak össze egy falnyi képet, azt viszont teljesen be is népesitették. Az alkotócsoport a fotót csak mint eszközt kezeli, valójában minden kép mögött egy történet rejlik, ami nélkül a kép értelmezhetetlen. Itt a kép tehát csak dokumentáció. Ettől még a munkáik könnyen megjegyezhetőek, üditő szinfoltok a hazai fotózásban.
A másik anyag Esterházy Marcell sorozata műtermekről. Talán nem vagyok nagyképű, ha kijelentem, a témát sokan sokszor feldolgozták. Amit itt látunk, az nemhogy nem művészet, hanem dokumentációnak is kevés, a túl szűken kivágott, térben egyáltalán el nem helyezkedő képek sokszor csupán egy számitógép monitort ábrázolnak, ezzel a modern korra utalva, ám pont a művek keletkezéséről semmit sem tudunk meg. Talán a névsorra kéne felkapnom a fejem, csakhogy az még kevés a hasraeséshez. Talán túl szigorú vagyok, és a nagyon-nagyon fiatal emberke később kifutja magát, ha már ilyen jó kapcsolatai vannak. Tényleg, hogy az ördögbe került ő be a 6 közé?

A francia kultúra

egyre kisebb szerepet tölt be a nemzetközi műtárgypiacon. Vége már azoknak a kellemes időknek, amikor az impresszionizmus, a szürrealizmus, Picassot külön kategóriába véve a francia kultúra nagysága evidens volt mindenki számára. Brassai, Cartier-Bresson és még millióan átörökitették ezt a fotóra is, csakhogy időközben jött Amerika, és vitt mindent. A legizgalmasabb művészeti élet immár New York-ban zajlik, nem Párizsban. Az külön tőrdöfés lehetett, amikor a kétezres években a kinai művészek meghóditották a galériákat, és immár a korábban csak francia fotósokat kiállitó galériák többsége is szerepeltet kinai fotóst. Sőt, a 150 euróba kerülő China képeskönyv a Centre Pompidou-ban nagyobb helyet kapott, mint mondjuk Yann Arthus Bertrand.
Az, hogy miként jutottunk el idáig, nagyjából világos. A világháború után az amerikai kultúra végigsöpört Európán, és azóta az angol nyelvű kultúra bizony alaposan legyűrte az erre nem számitó helyi kultúrákat. A Le Magazine Littéraire szerint az elmúlt 10 évben tizszer annyi amerikai regényt forditottak le franciára, mint francia irókat angolra. Ehhez kapcsolódik egy utazási élményem is: az abszolút francia birodalom részének tekintett Tunéziában pár éve már tudtak annyit angolul, amennyi a legszükségesebb helyzetekben a hol-van-ez-és-ez magyarázatra elég volt. Ez persze csak annyit jelentett, hogy nekem kellett franciául csevegnem, de a társaságból mindenki kérhetett magának az étteremben. De hogyan függ ez össze a témánkkal? Talán jobban, mint elsőre tűnik. A nyelv ugyanis meghatározó. Immár kijelenthetjük, hogy az egész világ elkezdett angolul tanulni, hiszen 1. egy bizonyos szintig könnyű 2. mindenhol használható. Ez pedig óhatatlanul azzal jár, hogy valamilyen szinten bekopogtat az angol kultúra, noha pl. szerintem jóval kevesebb jó irójuk van, mint mondjuk nekünk. És ha már az angol kultúra érkezik, akkor ők kihagyhatják a kis nemzeti kultúrákat, hiszen 1. nem értik 2. nem lehet fontos, hiszen nincsenek jelen pl. a Sotheby aukcióin... Igy aztán, bármilyen furcsán is hangzik, a francia kultúra egy vidéki szatelitkultúrává csökken. Vagy mégsem? Az Art Absolument francia magazin cimlapján a francia festészet visszatérése a téma (peinture francaise la réhabilitation?). És talán nem véletlen az sem, hogy az amúgy pökhendi Artforum (na jó, elitista) tavalyi mélypontja után, amikor a Turner dij kapcsán Phil Collins -nem az énekes, angol videóművész - nagyobb terjedelmet kapott, mint mondjuk Ansel Adams, váltott, és ma már jobban odafigyel az öreg kontinensre. Az sem lehet véletlen, hogy a szaksajtó egyre jobban elutasitja a meghatározó amerikai múzeumok gyakorlatát, mellyel nyiltan a gazdagok gyűjteményeit próbálják megnyerni maguknak a biztos támogatás reményében.
Persze ha az egészet a pénz hóditásának tudjuk be, akkor gyors tanulságot vonhatunk le, elég benézni azt Art Bazel-re és mondjuk a Paris Photo-ra. Jó, ez persze csúsztatás, de nehéz fenntartani a francia hegemóniát úgy, hogy a műgyűjtők 100 leggazdagabbikából 50 az újvilágban él, 30 ázsiában, 10 Moszkvában. De hogy mégse fejezzem be ennyire negativan a témát, utalok a Helsinki Iskolára, amely ma már kicsit közhelyszerűen jelzi, hogy egy kis nemzet is bekerülhet a főáramba, ha a művészei együttesen lépnek fel.
Visszatérve a franciákra, azért a fotóház vagy a Pompidou központ meglátogatása után biztosan nem az a kép alakul ki bennünk, hogy egy lejtő alján csücsülnek, ugyanakkor figyelemre méltó a francia témájú cikkek alacsony aránya a nemzetközi fotóslapokban. A következő hónapokban kiderül, van-e változás ezen a téren.

Jovián György

festőművész az Inda Galériában állit ki, ami nem kellene, hogy hir legyen itt, de új képei nagyon erősen hajaznak a fotóra, ezért érdemes elmerengeni rajtuk egy picit. A képek hajléktalanokat ábrázolnak (főleg), akik fotórealisztikusan jelennek meg, majdhogynem életnagyságban, jóval méterszer méter nagyságban. Természetesen gazdag történelme van a fotórealisztikus festészetnek, csakhogy mi lehet a szerepe 2010-ben? Hiszen a művész saját elmondása szerint is használja a fotót, hogy megörökitse azokat, akikről a festmények készülnek. Ugyanakkor nyomát sem látom annak, hogy a festményszerűség a szubjektivitásban, sosem látott terekben vagy személyekben jelenjen meg. Pedig mennyire más lenne: a valóságban lefotózhatatlan ábrázolás bizonyára nagyobb figyelmet keltene, hiszen a nézők első ránézésre nem tudnák elválasztani a fikciót a valóságtól. Ez esetben a festészet célja az lenne, hogy trükkfelvétel nélkül oldja meg az elképzelt képi ábrázolást. Vagy mi lenne, ha a festmény bizonyos részei fotórealisztikusak lennének, mások pedig festményszerűek? Ahogy látom, ezúttal kihasználatlan maradt a lehetőség.

A keretekről

régóta akartam már irni, de a minap Szentendrén jártam, és a Fő téren, egy kis galériában, szemben a Városi Képtárral, most Mórocz Mária kiállitás várja az érdeklődőket, akik meglehetősen kis számban érkeztek amikor épp arra jártam. Magukról a képekről is érdemes lenne irni, jó festmények, de most mégis maradnék a témámnál. Azok a képek olyan egyedi keretekben feszitenek, hogy már a keret láttán vizuális élményben volt részem. Ránézésre egyszerű falap, mondhatnám deszka, de a kép témájához szinezve, és első pillantásra is feltűnnek a kapcsok, amelyek természetesen nem fogják össze a deszkákat, hiszen hátul össze vannak szögelve, de ránézésre igen mutatósak. Miközben nézegettem a képeket, azon gondolkodtam, mikor láttam utoljára igazán ötletes keretet. Genf ugrott be, ahol egy művész többféle fából készitett afféle sormintát keret gyanánt. Már elfelejtettem a nevét, valahol talán megvan. Egyébként megdöbbentő, hogy a keret csak az utóbbi 100 évben vált el a képtől, korábban senkinek se jutott volna eszébe anélkül képet venni, hisz természetesnek vették, hogy a keret kiválasztása módositja a kompoziciót is. Naná, csakhogy az utóbbi 50 évben rájöttek arra is, hogy a keretben lévő papir, és sajnos részben a fa is, hosszú idő alatt ugyan, de kárositja a képet. A papirgyártás során, ami a paszpartu alapanyaga, mindenféle savak képződnek, amik beeszik magukat az anyag szerkezetébe, és elkezdik belülről rágni a képet. Ez persze jórészt a modern papirgyártásra vonatkozik. Igy tehát az igazán vájtfülü fotósok elkezdtek savmentes papirból készült papirt és keretet használni, ezzel garantálva a művük fennmaradását. Zárójeles megjegyzés: ugyanezért nem szabad -pláne tollal - aláirni a képek jobb sarkát, mert a tintában lévő vegyszer kimarja a papirt. A savmentes papir és keret, hmm, igen, eltalálták, drágább, mint a normál, és vékonyabb is. Mondhatnám kevesebb benne az anyag. Persze funkcionálisak, de rondák. Vagy ha nem rondák, nem szépek. Szóval jelenleg ott tartunk, hogy az igazán profi fotós vagy ilyen drága, ronda, ám savmentes és szuperidőtálló keretbe rakja a fotóit (amit persze nem a normál technikával készitett, mivel azokban is savak vannak), vagy engedi, hogy 100 év alatt tönkremenjenek a képei. Amennyire. Azért nem sok 100 éves c-printünk van (a c-print most az egyszerűség kedvéért a normál előhivás, amit valamilyen boltban csináltatsz), de pl. a Mai Manó kiállitásán is jól látható, hogy mennyire restaurálásigényesek (persze most csúsztatok, mivel azok régebbi technikák). Ilyen szempontból a legveszélyeztetettebbek a szinek. Nekem van pár 20 éves képem, ami bizony sárgul, öregszik. Jó, persze ezek családi fotók. Majd beszkennelem, és felhúzom a szineket. Csakhogy mi lesz a műtárgynak számitó fotókkal, ha nem savmentes keretben vannak? A helyes válasz: semmi. Az öregedés az eredetiség egyik ismérve, annyit tehetünk, hogy fénytől védjük ezeket a nagyitásokat.
Node vissza a kerethez. Az előző bevezetés azért kellett, mert ha elhatározzuk, hogy márpedig nem savmentes keretet használunk (urambocsá' nem savmentes előhivást nem savmentes papirra, jaaj), akkor érdemes azon elgondolkozni, hogy milyen keret illene a képhez. Kell hozzá egy kis idő. De ha sikerül...

Photoedition Berlin

Rögtön két magyar is bekerült egy csoportos kiállitásba, Németh Hajnal és Minyó Szert Károly, egyikük se ma kezdte a fotózást, bár igy hirtelen nem sok közöset tudnék mondani kettőjükről. Amennyire én meg tudom itélni, a galéria rendezési szempontja az archiv technikák iránti vonzalom lehetett, legalábbis feltünően sok és sokféle régi technika került elő - kollázs, polaroid, baritnyomat, iris print stb. Minyó Szert képén kiválóan látszik, hogy az archiv technika használata egyedivé és élvezhetővé tette az amúgy nem különösebben érdekes képet. Jó pédája ez annak, hogy egyrészt nem szabad temetni az archiv technikákat, hiszen használatuk személyesebbé, emberibbé teszik a képet, másrészt meg kell válogatni azt is, hogy milyen képet készitünk el igy, hogy az összhatás erős legyen. Hiszen ugyanez a kép mit sem érne mondjuk egy c-printen, ahol az árnyalatok jobban előjönnének, és csak azt állapitanánk meg, hogy a kép nem elég érdekes, a lányból pedig nem látunk elég részletet.
Azért attól függetlenül, hogy ezúttal jól sikerült a párositás, gyakran kérdezem alkotóktól, hogy ha levesszük a technikai bravúrt, mellyel archiv technológiával jelenitette meg a képet, marad-e elegendő érdekesség a képen?

Yann Arthus Bertrand

Térjünk még vissza egy picit Cannes-ba, ahol ottjártamkor épp a nagy fotóst ünnepelték. Vele talán még az is találkozott, aki nem is tudja felidézni, mivel rengeteg könyv ilusztrációját készitette, és ezek általában minden könyvesboltban megtalálhatók, jó drágán persze. A fotóst ünneplendő, a tengerparti sétányon, a Croisette-en állitottak fel egy óriás kivetitőt és székeket. Nem mondom, ilyen környezetben nekem is lenne kedvem ünnepelni. Az ünnepségre az ünnepelt egy filmmel készült, de még előtte természetesen beszédet is mondott, amelyben kiemelte a kulturák egymásrahatását, meg azt, hogy minden eszközzel meg kell védenünk a fejletlen világ természeti kincseit... Ismerjük ezt már. De kicsit később, a film közben rádöbbentem, hogy ő tényleg komolyan is gondolja. Hát, végülis bejárta már mindegyik kontinenst, több mint száz könyvet készitett, és amennyire tudom, mindig csak olyan munkát vállalt el, ami kedvére való volt. A film az utazásaiból válogatott, Peruban egy földműves elmesélte, hogy januárban elvitte egy áradás a házukat, kölcsön kellett kérniük, hogy vethessenek, Afrikában valahol, nem jegyeztem meg hol, szintén panaszkodnak, hogy a törzsi villongások miatt nem lesz termény, és megy tovább a film, és közben arra gondolok, hogy bármennyire is elcsépelték már ezt a segitsünk a világnak dolgot, azért mi mást tehetne ez az ember, mint hogy képeket mutat, nem csak idillieket, hátha mégis változik valami.

A másik, amit meg kell emlitenem, hogy mennyire becsben tartják a művészeiket. Helyi emberekkel beszélgetve mindenki azt mondta, hogy elmegy a vetitésre, néhány étterem bezárt, hogy mindenki ott tudjon lenni, és a sétány is megtelt emberekkel, akinek nem jutott szék, az a sétány peremén ült. Megjelent a polgármester is, szerencsére csak röviden beszélt, és persze az újságok is beharangozták az eseményt. Lehet ezt igy is..

Barta Zsolt

ismét a Nessimben állit ki, ezúttal a Csarnok sorozat folytatását követhetjük. Kiforrott, régóta érlelődő anyag ez. Egyrészt a tavalyi Csarnok könyv kapcsán már volt ugyanitt kiállitása, másrészt a vonzalma a régi gyárépületek iránt ennél jóval régebbi. Az biztos, hogy immár több mint tiz (lehet hogy ennél is több) éve foglalkozik a kérdéssel, és a régebbi képeit együtt szemlélve az újakkal valóban markáns a változás. Mig régebben inkább a fenséges terek érdekelték, amely valószinüleg mindnyájunkat lenyűgöznének, az új képein immár a részletek, finomságok érdeklik. Ablakokat látunk, amelyek különböző módon vészelték át az éveket, más a fénytörésük, a sorozatban pedig immár értelmüket nyerve, katonás rendben sorakoznak, mintha természetes lenne a megőrzésük. Pedig ugyanolyan halott terek ezek, mint mondjuk Benkő Imre sorozatain az ózdi üzemek, és akár fel is merülhetne a kérdés, hogy emléket állitanak-e, vagy csak esztétikai sikon érdekesek a képek, ám szerintem a katonás rendben sorakozó képelemek válaszolnak a felvetésre. Beállitott, megkomponált csendéletek ezek. Semmiképpen sem véletlenül meglelt térelemek, hanem gondosan komponált, néha akár a valóságot a kompozició kedvéért változtató kifejezések. Nem lehet csak úgy elmenni a graffitis kompozició mellett, hogy fel ne merüljön az érzelmi véleménynyilvánitás, amely nem csupán a kompoziciban, hanem a szinekben éppúgy kifejeződik. Ami számomra leginkább meglepő, az a részletezettség. Korábban éppen szikár, gondosan válogatott, sokszor üres terekkel dolgozó képek után meglepő ez a részletgazdagság, és azok egymásra hatása is.
Számomra ezek a képek éppen hogy nem a gyárépületekről szólnak, és fel sem merül bennem, hogy egyfajta mentsük meg a gyárakat olvasatot keressek, hanem egy érett művész szinekkel és formákkal kifejeződő vallomását olvasom ebben a lebilincselő előadásban.

Az információözönről

El kell fogadnunk a tényt, hogy a világ nem megismerhető. Nem csak a fotós világról beszélek, bár kétségtelenül ott is igaz ez a megállapitás. Tegyünk egy egyszerű kisérletet. Tegyük fel, hogy meg szeretnénk ismerni korunk legfontosabb alkotóit. Utasitsuk el a pénzvilágot, és maradjunk a művészeti élet által legfontosabbnak tartott embereknél. Remek, akkor az első utunk talán New York-ba vezet, a Momába. Ugyan van az ICP, a fotósközpont, de mi tudjuk, hogy a kincsei legnagyobb részét raktárakban tartja. El fogunk menni a 25-ös utca környékére, majd hajtépve ráébredünk, hogy túl sok galéria települt oda, és egy hét is kevés, hogy mindet végigjárjuk. Jó, akkor jöjjünk vissza Bázelbe, az év művészeti vásárára. Azt gondoljuk, persze naivan, hogy aki számit, ott van. Hát nincs. A legfontosabb művek rég trezorokban gazdagitják az előkelőeket, akik aligha veszik elő mondjuk Ansel Adams képeit a századelőről, még akár kesztyűben sem. Ehelyett légmentesen, savmentesen, és zárójelben megjegyezve, látványmentesen megmentik őket az utókornak, ami becsülendő, de a szélesebb közönségnek alighanem belegondolni is nehéz, mikor láthatnák ezeket a képeket. Térjünk is vissza az ArtBázelre. Kifizetjük a 15 frankos belépőt, majd...elborzadunk. Egy óriási csarnokba lépünk, melynek nem látjuk a végét, a szélességét is csak tippelni lehet, és akkor még nem is tudjuk, hogy van egy emelet is. Lépkedünk a standok között, és pár óra múlva ráébredünk, hogy már elfelejtettük, mit láttunk az elején.

Fontosabb múzeumokba fogunk menni, Londonba a Tate Modernbe, a Pompidou központba, Lausanne-ba, Madridba...aztán rájövünk, hogy túl sok várost kellene bejárni. És persze nem elég egyszer bejárni: a párizsi fotóházban (Maison de la photographie) havonta cserélődnek a kiállitások. De még érdekes kiállitásból is annyi van, hogy ha folyton úton lennénk se érnénk utol magunkat.

Újságokat fogunk vásárolni, hisz az mégiscsak könnyebb és olcsóbb, mint annyit utazni. Mondjuk Párizsban belépünk egy újságoshoz...és megint bajban leszünk. A francia Photo ugye kikerülhetetlen, az Artforum 200 oldal, és dögnehéz, ott van az Artworld, Photoart, Portfolio, Color, AZ Art, és a többi...Nem, ennyit nem lehet olvasni. És a könyvekről még nem is szóltam...

Egymás után omlanak a piacra a művészek, sok közülük elbukik, pályát változtat, eltűnik, de még mindig marad annyi, hogy emberi ésszel felfoghatatlan.

De legalább itt van a jó öreg, pici Budapest...Aha. A nagy galériákat ismerjük, de igen gyakran létesül új, aztán vannak az underground helyek, nem beszélve azokról, akik nem állitanak ki folyton, akik már nincsenek is köztünk, vagy csak elfelejtették őket...

Mondom, hogy megismerhetetlen.

2 éves a blog

Az eredeti cél az volt, hogy olyan magyar fotósokat mutassak be, akik külföldön sikereket értek el, és zárójeles megjegyzésként odatettem, hogy itthon viszont nem ismerik őket, vagy legalábbis messze nem olyan megbecsülésnek örvendenek, mint kijárna nekik. Azért zárójeles ez a megjegyzés, mert amikor inditottam a blogot, még lelkes harcos akartam lenni, ma pedig inkább..hmm, nem is tudom. Attól még azok a sikerek nem kisebbednek, viszont a magam részéről nem óhajtok egy folyamatos frusztrációt érezni emiatt. Az a fontos, hogy mégha nem is közismert, igenis vannak szép sikerek külhonban. A blog ezeket az embereket mutatja be, mert meggyőződésem, hogy nem érdemes elszigeteltségben élni, igenis legalább alapszinten ismerni kell Európa legfontosabb kiállitóhelyeit. Hiszen az, aki sosem járt az Art Bazel-en, hogyan tudhatná, hogy miről is szól a művészeti élet? Ha valaki nem látta a Tate Modernt ...és itt most hosszasan lehetne sorolni még a helyszineket és intézményeket, akkor...

A másik ok, ami miatt a blogba kezdtem, az, hogy saját magamnak is felvéssem azokat a neveket, akiket szivesen megismernék. Hiszen forditva is működik a dolog, vagyis, ha valakinek van egy jó referenciája, az érdekesebb művészként is. Szivesebben beszélgetek én is olyan valakivel, aki ismeri az Arco-t mondjuk, mert teljesen esetleges, hogy itthon kit mikor és miért láthatunk.

Összesen 68 bejegyzést irtam két év alatt, ez havi átlag 2,83 bejegyzés. Tehát nem kérdés, hogy vannak figyelemreméltó események magyar fotósok részvételével, sőt inkább az az érzésem, hogy én sem értesülök mindenről. A legjobb persze az lenne, ha egyfolytában úton lennék, bár igy is Izlandtól Rómáig, Barcelonától Berlinig terjed a kör, amit figyelek. Az érdeklődésem miatt gyakran irok New York-ról, de Ázsia gyakran kimarad, pedig egyre érdekesebb lesz, ahogy a feltörekvő újgazdagok létrehozzák a piacot. Dél-Amerikáról sem sokat tudok, még leginkább a Visura magazin tájékoztat onnan, és persze Afrika és Ausztrália is kimarad. Talán még a franciák érdeklődnek leginkább a volt gyarmataik iránt, ott sok fotós megfordul, de délebbre nemigen. Ezért aztán marad Európa. Megdöbbentő, hogy az olaszok mennyire nincsenek jelen, akiket érdemes figyelni, az angolok (persze a nyelv és a pénz miatt is), németek (Köln és Berlin nagyon erős), spanyolok, franciák (ők folyamatosan esnek vissza), svájc és persze majdnem minden országban akad érdekesség.

A blog természetesen folytatódik, az irányvonal is marad, próbálok még több nemzetköziséget mutatni, pár nap múlva Cannes-ból tudósitok.

Az augusztusi semmi

zajlik éppen, sehol semmi, a galériák nyitva sincsenek, vagy csak épphogy, mindenesetre már az őszre készülnek. Nem csoda, hiszen a főbb vásárlóik is a Balatonon vitorláznak éppen. Új kiállitás ilyenkor nincs. Érdekes kérdés lenne, hogy szükségszerű-e ez a szünet, vagy a hétköznapi művészetkedvelőknek érdemes lenne-e ilyenkor is valamit szervezni? A kérdés teljességgel hipotetikus, mivel láthatóan senki sem gondolja úgy, hogy meg kellene erőltetnie magát. Ezért aztán a blog is alszik egyet szeptember elejéig, amikor az első friss anyagok megérkeznek a kiállitóterekbe.

Brassai - beszélgetéssek Picassoval

Ha már az előző bejegyzésben leszóltam azt a könyvet, úgy gondoltam, hogy ideje egy pozitiv példával is előállnom. Ez a könyv sajnos teljességgel beszerezhetetlen, 1964-ben adták ki, és természetesen sosem láttam róla semmilyen emlitést vagy utalást. Pedig a könyv nagyon is megérdemelné. Picassora koncentrálva ugyan, de a könyv lapjain felsorakozik a párizsi művészvilág egy szelete, olyan információk, melyek nincsenek benne semmilyen tankönyvben, mindez kedves személyességgel, legtöbbször mégis rácsodálkozó-megismerő távlatból bemutatva. Olvasva a könyvet néhány oldalon belül elmerültem a művészvilágban, érdekes történetekkel gazdagodtam...De nem, ez nem a szórakoztató semmiség műfaja, végig művekre és emberekre koncentrál, nem bulvárosodik.
Brassai nem nagyzol, nem próbál Picasso legjobb barátjaként feltűnni, néha jelzi, hogy ezután hónapokig nem látta, ezzel szimpatikusabb, mintha verné a mellét, mint egyesek.
Érdekesség, hogy Brassai szobrokat fotózott Picassonak, ez megint olyan info, amit véletlenül nem lehet olvasni..no de kezdek gonosz lenni. A könyv -legalábbis nekem - végig izgalmas tudott maradni, számtalan figurát mutat be, amennyire meg tudom állapitani, nem emel senkit magasra, szemlélődik és bemutat. Mindenkinek ajánlom, aki szeretne elmélyülni a XX. század művészeti törekvéseiben, még akkor is, ha nem olvasott már el 800 hasonló témájú könyvet.

Bán András - A vizuális antropológia felé

Unalmas ez a könyv. Először is nem is igazi könyv, csak tanulmányok egymás után, amelyeket nem köt össze semmi. A cim szerint vizuális antropológiáról fogunk olvasni, de a tanulmányok a fotóról szólnak, a szerző meg is emliti, hogy az ő szakmája szerinti katalogizálást, rendszerezést senki sem végezte el, majd megy tovább, és végső soron a cimről semmit sem tudunk meg. Az is furcsa, hogy csak a könyv vége felé kerül elő a szerző külön kutatása, a családi fotók gyűjtése és rendszerezése, holott ez akár a könyvnek is lehetett volna témája. Pont úgy viselkedik a könyv, mint egy blog: felvillant embereket, témákat, de nem fejti ki őket. Csakhogy ez egy könyvnél zavaró. A legnagyobb problémám azonban mégiscsak az, hogy az utalások, a kinézett emberek nem megfelelők, legalábbis az én izlésem szerint. A szerző például agyonmagasztalja Bócsi Krisztiánt, majd berak kb 10 borzalmasan középszerű fotót. Megtalálja Soltész Istvánt, mint meglepő minőségű fotóst, majd berak néhány tökéletesen érdektelen képet. Oldalakon keresztül elemez egy fodrászatban készült jellegtelen ábrázolást. Még Vass Alberik felfedezése állná meg leginkább a helyét, de maga a szerző is elismeri, hogy a név befuttatása problémákba ütközik. Mindez csak arra jó, hogy a szerző igazolja a saját tételét, mely szerint a fotótörténet egymással össze nem függő anekdoták gyűjteménye, amelyben nincs vezetőszál. Pedig nagyon is van. Csak ahhoz egy másik könyvet kell fellapozni.

Az Artmagazinban

érdekes cikk jelent meg Mórocz Csabától. Capát ostorozza egy kicsit szokatlan hevességgel. Egyrészt elmondja, hogy Capa megbizhatatlan volt, folyamatosan lóditott, képei egy részéről megállapithatatlan, hogy Gerda Taro készitette-e, a milicista halála képe beállitott, hamis kép, satöbbi satöbbi. Nem szorul rá Capa az én védelmemre, meg aztán mondjatok még egy hires háborús fotóst. Na ugye. Szóval ez itt Magyarország, ezért egyből feltűnt a cikkben egy érdekesség. Mórocz többek között az államot is ostorozza, amiért megvette az ICP-től azt a Cornell Capa által összeállitott sorozatot, amely nem eredeti nagyitás, hanem kifejezetten azért készült, hogy Capa ismertségét fenntartsák. Érdekes, hogy a cikk Cornell Capát pénzgyárosnak állitja be, aki mindenáron Capa életművének eladásán dolgozott, és a magyar államot baleknak, hogy bedőlt ennek a maffiának.
Lehet azon vitatkozni, hogy egyáltalán mennyire volt magyar Capa, aki ugyan itt született, de hires már külföldön lett, mint a többiek, és egyetlen példáról se tudunk, amikor valaki itthonról lett világhirű, még ha néhányan valamennyire ismertek is lettek páran. Az viszont bizonyos, hogy semmi sem fogható ahhoz a sikerhez, amit Capa, Brassai, Kertész, Moholy-Nagy vittek véghez, hiszen ők meghatározó, alakitó szereplői voltak a fotóséletnek, és bármelyik nemzet büszke lenne rájuk. Hiba lenne kicsinységből vagy rosszindulatból megtagadni ezt az örökséget. Sőt, inkább Baán Lászlóval értek egyet, aki önálló múzeumot szeretne nekik. Láttam, ahogy Barcelonában és New Yorkban is teleplakátolták a várost Capával, az emberek özönlöttek, hogy megnézzék, csakúgy, mint Pesten. Ez az egész már régen túlnőtt cikkeken, civódásokon, cikkirókon...

Molnár Éva Ágnes

a lausanne-i Elysée múzeum regeneration2 kiállitásának kiállitója. Az eredetileg a fotó újraértelmezésére kitalált kiállitás az intézmény súlyának köszönhetően komoly referencia. 50 kiállitóval próbálják felrajzolni a következő évek trendjeit. Persze nem kell azt hinni, hogy valódi megújulásról van szó, hiszen a kiállitás hozza az elmúlt évek legnépszerűbb trendjeit, és ezáltal inkább konzerválja, mint megújitja a műfajt, aminek amúgy semmi szüksége a megújulásra. Tudja ezt jól Ágnes is, aki konceptfotói nagy részén a nőiesség témáját járja körbe. A koncentrált nőiességgel valószinűleg a szépségideáltól való elfordulást jeleniti meg, mig nézői ezzel szemben a női szépséggel átitatott képek mohó nézőivé válnak. Könnyű siker - mondhatnánk, ám végignézve a portfolio egységességét, én inkább kiérlelt stilusnak mondanám. Akármit is fotóz, a képek egyre inkább egységesednek, és egy évben több sorozatot is készit. Mégse véletlen, hogy a 2008-as selftimer sorozatát választották ki: a képek kompoziciója erőteljes agymunka eredménye, az életlenség fontos szerepet kap, és nem mellesleg a szereplők is érdekesek.

Baán László

a Szépművészeti Múzeum igazgatója a Figyelőnek nyilatkozva arról beszélt, hogy az államnak létre kellene hoznia állami pénzből a Magyar Fotográfia Múzeumát, amely méltóan mutatná be a klasszikus nagyok munkáit. Azt is hozzáteszi, hogy ez természetesen független lenne a már létező kecskeméti múzeumtól, ugyanis azzal ellentétben jelentős pénzek felett kellene döntenie.
Valóban furcsa, hogy a fotótörténet legnagyobb magyar származású alakjainak nemhogy múzeuma, hanem kiállitása, emlitése is igen ritka (legutóbb a Ludwigban volt Robert Capa). Moholy-Nagy képet emlékezetem szerint a Budapest Art Fair-en láttam utoljára, Brassai képet a Vintage-ban, mégha újranagyitások is voltak. Persze az a galéria nemhogy az életmű, de még egy legjobb..válogatáshoz is kicsi. Nincs ember, aki sokallná a fotótárlatokat, mégha a Mai Manó igyekszik is kiaknázni az épületben rejlő lehetőségeket, és minél több fotóst bemutatni. Ezerszer emlitett közhely, hogy a festészethez képest a fotó legalábbis árnyékban van, a nemzetközi szereplésekben is rendre lemarad, ám ez érzésem szerint annak köszönhető (persze annak is, és általában óvatosan próbálok fogalmazni), hogy kevés a gyűjtő. Ébli Gábor műgyűjtésről szóló könyvében csak néhányszor emliti a fotót, miközben festészeti orientáltságú gyűjteményekből jópárat felsorol. Ebben persze szerepet játszik a történelmileg kialakult szokás éppúgy, mint a félelem a fotó sokszorositásával kapcsolatban. Mégis, a tény, hogy mindenki az államtól várja a mennyei mannát (még a kereskedelmi galériák is), nyilvánvalóvá teszi, hogy a fizetőképes kereslet elmaradása lehetetlenné teszi a fotó további felfutását, egészen addig, amig eszükbe nem jut az embereknek, hogy a fotó ugyanúgy lehet műtárgy. Addig pedig a helyzetet egy állami múzeummal sem lehet kezelni.

vasárnapi nyitvatartás

Úgy alakult, hoyg idén vasárnap érkeztem New Yorkba, és mivel a hétfő köztudottan szünnap a művészvilágban, elkezdtem nézni galériákat, amelyek ekkor is nyitva tartanak. Azt gondoltam, ez mégiscsak amerika, itt vasárnap is késő estig nyitva lesz minden. Hát nem. Alig néhány galéria nyitott ki, azok is zömmel a Soho-ban, Chelsea-ben például egy sem. Még amelyik nyitva tartott is csak néhány órát vállalt be, leginkább a délelőtti órákban, amikor komoly tömeg mászkál még az utcákon. Ezzel együtt érdeklődővel alig találkoztam, mindenhol remekül tudtam beszélgetni a galériással anélkül hogy megzavartak volna. Talán mégse véletlen, hogy a galériák többsége az időpontegyeztetést szereti, és egyre rövidebb időszakban tartanak nyitva. Ha valaki időpontra érkezik, akkor biztosan komoly érdeklődő, akivel nyugodtabban lehet tárgyalni, mintha ismeretlenek téblábolnának a terekben. Másfelől viszont szeretnék odamenni galériákba bejelentkezés nélkül is, körbenézni, aztán távozni, pusztán a vizuális élményért.
Természetesen ettől függetlenül a legtöbb galéria 11-16-ig tart nyitva, sokszor még a nagy almában is, és egyetlen tüntetést sem láttam emiatt...

Peter Lik

egy ausztrál természetfotós, és azért kerül be ide, mert olyan úton indult el, ami legalábbis figyelemre méltó. Ahelyett, hogy a műkereskedelem szokásos útját járná, plázákban bérel területet, és meglehetősen igényes bemutatótérrel és nagyméretű képekkel vonzza a látogatókat. Persze egy plázáról nem éppen az igényesség jut eszünkbe, de az ötlet szerintem zseniális. Ez egy lépés afelé, hogy a vásárlók szélesebb rétegéhez jusson el a fotós, mégha ez azt is jelenti, hogy az érdeklődők legnagyobb része nem potenciális vásárló. Mégis, egy galéria legtöbbször személyes kapcsolatokkal operál, és a szélesebb közönség szinte soha nem találkozik a műalkotásokkal, ehhez képest egy központban olyanok is megismerik a nevet, akik amúgy nem mennének el egy galériába se. Márpedig az ismertség az, amiért a legtöbbet hadakoznak manapság az alkotók. Persze nem hiszem, hogy itthon ki tudná termelni bárki is a bérleti dijat, de szeretném hinni, hogy mégis. Vagy ha nem most, akkor hamarosan.
Az persze nagy kérdés, és hirtelen nem is tudok válaszolni rá, hogy nem a giccs felé tereli-e az alkotót a szélesebb közönség ilyen irányú visszajelzése, hiszen Peter képei is ingatagon egyensúlyoznak a művészi és a giccs határán...

A Mai Manóban

régen nem látott tömeg fogadott a Ritkán látott képek kiállitáson. Dicséretes, hogy a Fotográfiai Múzeummal ápolt jó kapcsolat révén valóban archaikus képeket tudtak bemutatni, olyan fotósoktól, akikkel amúgy már egyáltalán nem lehet találkozni kiállitáson. Számomra a legnagyobb élményt a valódi régiségek jelentették, ugyanis ezeken a nem ritkán 100 éves képeken bizony látszik már az idő, án ezzel együtt egyfajta hitelesség árad belőlük, nem úgy, mint pl. Capánál, akinek a képeit pár éve nagyitották (persze az a kiállitás a Ludwigban volt). Ami őszintén meglepett, az az, hogy ezúttal minisztériumi körökből érkezett vendég, aki persze megnyitóbeszédet is tartott. Számomra ennek az az üzenete, hogy a politika esetleg nagyobb figyelemmel lesz a fotó iránt, ami jelenthet jót és rosszat is, ki tudja.
Természetesen egy ilyen válogatás mindig szubjektiv, hiszen napestig lehetne sorolni azokat az alkotókat, akiket nem lehet kihagyni egy ilyen válogatásból. Ennek ellenére nagyon is lehet sorolni azokat, akik mégis kimaradtak - Moholy-Nagy, Brassai, Kertész, hogy csak párat emlitsek. El tudom képzelni, hogy azért maradtak ki, hogy helyet adjanak azoknak, akik nem futottak be nemzetközi karriert, mégis hiányérzetem lett tőle. Bár ettől függetlenül azt gondolom, hogy "nem ér" megszólni a válogatást, mivel mindenkinek más jut eszébe egy ilyen tág témáról. A legfontosabb, hogy tömeg volt, igazi forgatag, és ez az igazi hir.

Az ICP és a fotó válsága

A new yorki fotóközpont a fotó válsága cimen rendezett kiállitást, ami egyfelől egészséges önvizsgálatot jelez, másrészről viszont a kiállitás végignézése után elég sok kérdést is felvet. A kiállitás koncepciója az, hogy a fotó elértéktelenett, mint médium, ugyanis az újságoknak, internetnek köszönhetően elárasztanak a képek, másfelől a videó, a blog, a közösségi oldalak is csökkentik a jelentőségét, hiszen kit érdekelnének az elmélyült, hosszas előkészités után készült képek, ha mindezt -vagy inkább mindent ami érdekes lehet- megkapunk azonnal a blogokban vagy a közösségi oldalakon. Az előző mondatot persze sokféleképpen cáfolhatjuk, de lássuk, milyen választ adott rá az intézmény. Hong-An Truong videói az ötvenes-hatvanas évek koreájába visznek el videórészletek segitségével, amik nemcsak töredékesek, de ilyen formában értelmezhetetlenek is. Rendben van, mondjuk, hiszen egy jó fotó többet mondhat a videónál, mégha utóbbi nagyobb szeletet kavar is ki a valóságból. Ed Templeton fotósorozata egy hétvégi kiruccanást örökit meg, melyben persze szinte az összes dekadencia megjelenik. Egy afféle igy élünk mi tabló alakul ki, ami persze nem feltétlenül valós, hiszen a jelenetek megrendezettek is lehetnek, de a sorozat lételeme, hogy érdekesnek mutassák azt a valóságot, amit megörökitenek. Na igen, ez is egyfajta válság.
Be kell vallanom, Lena Herzog torz babafotóival nem tudtam mit kezdeni. Értem én, hogy a fotó feladata az abnormalitások bemutatása, de a képeken nem éreztem a fricskát, az összekacsintást, ezek egyszerűen torz képek. Carol Bowe installációja abba az irányba mutat, amelybe szintén elindult már a fotó párszor. Az installáció műfaja valóban alkalmas arra, hogy bonyolultabb, egyetlen fotóval nem megragadható érzéseket közvetitsenek, de a kiállitott mű egyáltalán nem törekszik mély gondolatok kifejezésére. Akkor már inkább Matthew Porter, aki egyszerűen néhány egymástól teljesen eltérő stilusú és műfajú képet rakott ki, talán azt szimbolizálva ezzel, hogy a fotó műfaján belül is óriási különbségek vannak mind technikailag, mind a fotós látásmódját tekintve.
Hogy is állunk tehát a fotó válságával? A kiállitás azt sugallja, hogy talán nem reménytelen a helyzet, hiszen a többi médium sem jobb. Ugyanakkor elmulasztja megemliteni azt, hogy a fotónak esztétikai funkciói is vannak, lehetnek, és a szélesebb közönségnek ez biztosan tetszetősebb is, mint az útkeresés. Az egyszeri látogató inkább megutálja a kiállitást, mint elfogadja a kérdésfelvetést, nem utolsó sorban azért is, mert a város megszámlálhatatlan galériáiban bőven kárpótlást kaphat az esztétikai élmények hiányáért. Vagy egyszerűen ellátogat a Momába, a Henri-Cartier Bresson kiállitásra, és azon felül, hogy a bődületes tömeg önmagában is jelzi a fotó erejét, könnyen ráérezhet arra, mit is jelenthet egy igazán jól sikerült fotó. Ha innen nézem, az Icp kiállitása csak a saját válságát mutatja.

Martin Munkácsi intró

a Ludwigban. Igazából nem tudtam elképzelni, mit is fog ez jelenteni. Felrakják a képeket úgy, mint a rendes kiállitáson, csak három napra? Miért jó ez? Belépve a kiállitótérbe rögtön kiderült, hogy szó sincs itt "igazi" kiállitásról, hanem kb 15 képet raktak ki a legkülönfélébb korszakokból, igaz, köztük volt két nagyon ismert kép is. Ezzel együtt azt gondolom, hogy ennek túl sok értelme azért nem volt, hiszen 15 képért bemenni a múzeumba...Ráadásul ezek nem is eredeti nagyitások, hanem 1994-esek. a kecskeméti Fotómúzeum nagyitásai, amelyek valóban jól néznek ki, de mégsem eredetiek..Ugyanezt eljátszották már Robert Capával is, ott nyilván azért, mert nem maradtak fent múzeum minőségű nagyitások, pláne olyan negativokról, amiknek a létezéséről sem tudtak eddig...Itt viszont azt gondolom, hogy ezek a képek nagyon is léteznek, csak épp végig kellett volna járni Amerikát értük. A médiumból adódó sajátosság kihasználása itt úgy érzem célt téveszt, mert épp a műtárgy létét kérdőjelezi meg azáltal, hogy újabb és újabb nagyitásokat készitenek. Gondolom eszükbe sem jutna egy Picasso képet lemásolni azért, hogy megmutassák a közönségnek, mert esetleg a gyűjtővel nem állapodtak meg...Amúgy a Capánál is azért szisszentem fel, mert ha ő maga nem készitett nagyitást sok képéről, annak volt oka azon túl is, hogy akkor nyilván nem ez érdekelte. Arra gondolok, hogy az alkotó elkészitette a képet, de utána nem adta ki a kezéből, most pedig függetlenül tőle lenagyitják. Ilyen alapon senki sem szólhat, ha otthonra lenagyitok egy Munkácsi képet, és kirakom, hiszen technikailag lehetséges. Másrészt elég sok hasonló, nem vintage nagyitást láttam már különféle helyeken, amiknél erősen kérdéses az érték fogalma. Ez mindaddig nem is gond, amig nem akarunk európai műtárgypiacot...

Barcelona

Hát bocsika, ez most tömény önfényezés lesz. Barcelonában volt önálló kiállitásom, egy belvárosi sétálóutcában, a Picasso múzeum közelében, közelebbről egy isteni fagyizótól nem messze. Hogy tompitsam az élét a dolognak, pedig ilyenkor csak a büszkeség marad, és a na-én-aztán-csúcsszuper-vagyok érzés. Pedig nem szálltam el, sőt. Ahogy turistáskodtam a városban, lehetetlen volt nem észrevennem, hogy a Macbában, a kortárs művészeti központban csak néhányan lézengtek, a Miróban alig voltak, a Picasso-ban voltak, de az meg nekem nem tetszett, szóval van ellenpélda is. Vagy irhatnám azt is, hogy nem vagyok megelégedve az érdeklődő tömeggel. A kedvenc könyvesboltomban elszórva sétáltak páran, persze a strandszezon májusban már nagyban zajlik, vagy csak rosszkor voltam ott. Most azt kellene irnom, hogy a következő egy évben figyelem az ottani művészi életet, de azért ez túlzás lenne, legfeljebb időnként próbálom frissiteni a benyomásaimat. Bár ki tudja?

A műgyűjtés

számomra egyáltalán nem ott kezdődik, hogy valakinek megtetszik egy kép (a Műcsarnok kortárs magángyűjtemények kiállitására reagálok). Számtalanszor voltam abban a helyzetben, hogy meg akartam szerezni egy képet, vagy azért, mert szivesen néztem volna órákig, napokig, amire máshogy nyilván nincs lehetőségem, vagy azért, mert beleillett abba a koncepcióba, amit a művészetről vallok, és szerettem volna megőrizni azt. De azért lépjünk vissza a realitáshoz: ezek a művek múzeumokban vannak, tehát nem eladók, vagy olyan magas az áruk, mivel befutott művészről van szó, hogy eleve esélytelen vagyok a vásárlásra. Ezért is vártam annyira ezt a kiállitást, hiszen itt olyan emberek mutatkoznak be műgyűjtőként, akik legalább a második kitételt át tudták lépni, és a választásuk indokai nagyon is érdekeltek. A műgyűjtés különben remek móka, de ezt csak azóta tudom, amióta van lakásom, autóm, utazgatok, és sokmindent meg tudok venni, ami megtetszik, ezek nélkül ugyanis nem sok esélyem lenne. Egy regényben talán jól hangzana, hogy a főhős gondolkodott, hogy befizesse-e a számláit, vagy megvegye azt a képet, de ugye nem kétséges, hogy mi történik, ha vágyaink netovábbja mondjuk egy Picasso kép, amit nevetséges 80 millió dollárért árulnak az aukción. Netán felhivhatjuk a bankunkat, és kérhetünk ennyi kölcsönt, csak a jelenet inkább illik egy Karinthy bohózatba, mint egy átlagos otthonba, ahol a falakat ha disziti is valami, az előbb lesz egy koszfolt, mint műtárgy. S bár el tudnék képzelni egy Csontváry-t barátom albérletébe, azért nehezen magyarázná meg, hogy inkább lakik másnak a lakásában, csak hogy nézhesse azt a képet.
Szerencsére más módjai is vannak a műtárgyhoz jutásnak, mint azt a legelső teremben olvashatjuk. Elég hozzá egy vidéki ház, ahova meghivunk művészeket alkotni, etetjük-itatjuk őket, és cserébe szerényen elfogadunk tőlük egy-egy alkotást. Szimpatikus hozzáállás, csak kár, hogy néhány művész szemmel láthatóan tiz perc alatt letudta az ajándékot, és a maradék időben lányokat hajkurászott a faluban. A legjobb mégiscsak az, ha szilárd elképzelésünk van arról, hogy mit akarunk gyűjteni, és ehhez az elképzeléshez ragaszkodunk is. Kár, hogy a legtöbb esetben ez nem jött létre. Ugyan árulja már el valaki, hogy mi a közös Göbölyös Lucában és Fehér Lászlóban? A termekben járva folyamatosan olyan érzésem volt, hogy a műgyűjtő bement a pénzével a művészeti szupermarketbe (egyébként Bécsben valóban van ilyen), és elhozta az épp akciós képeket. Az meg, hogy konstruktivista mű egy naturalista alkotáshoz került, és mellettük egy valamilyen szobor értetlenkedik, az már legyen a néző gondja. A gyűjtői szándék csak néhány esetben derült ki számomra, de talán nem én vagyok az egyetlen, aki egy bécsi litográfia mellé nehezen tud elképzelni egy Csontváry vázlatot.
De talán a pénzzel sincs minden rendben. Az egyik gyűjtő egy valódi Kassák-ot rak ki, mondjuk nem is illik a környezetbe, de nem találtam se igazi főműveket, se azokat a művészeket, akiket mindenki azonnal elfogadna magának. Miközben a Kogartban a Márffy kiállitás minden második képe magántulajdon, a Műcsarnokban nincs senki az úgymond klasszikusok közül, márpedig nehezen tudom elképzelni, hogy valaki megvesz öt Batykó Róbertet (elnézést hogy őt emelem ki), de nem ugrik rá mondjuk Vasarely-re, Moholy-Nagyra, Brassaira, ha amúgy anyagilag megteheti. És árulja már el valaki, hol vannak a neves külföldiek? Hol van Francis Bacon? És Warhol, ajaj, a sort igazán lehetne folytatni... Igy válik egy jót akaró kiállitás bohózattá, ugyanis nem hiszem el, hogy Gaál József amúgy tetszetős faarcai lennének a legnevesebb alkotások ma hazánkban (ő kapta a legnagyobb területet és a legjobb helyet is). Talán csak arról van szó, hogy a kiállitók akartak éppen műgyűjtőként tetszelegni, vagy csak ismerik a kurátort, nem tudom. De az biztos, hogy nem sikerült felkutatni az igazán jelentős gyűjtőket. Mondjuk ha lenne egy eredeti Moholy-Nagy-om, én se mutogatnám senkinek, de azért az mégiscsak túlzás, hogy 30 * 40-es képeket nézegessek nem annyira fontos emberektől, mikor még én is kaptam egy művésztől ekkora képet, mivel a művész nyilvánvalóan ujjgyakorlatnak szánta a képet egy nagyobb munkához. És ahogy az egyik teremben az egymáshoz egyáltalán nem illő, korban, technikában és stilusban teljesen különböző képeket nézegettem, egy galéria raktára jutott eszembe, ahol megmaradt képek cimszó alatt őrizgetik a festményeket, miközben a "rendes" kiállitás a galéria falain lóg. Kár, hogy ezúttal a kiállitást nem, csak a raktárat láthattuk.

Miklós Gaal

a Wiennafair-en a Wagner + Partner standján állit ki. Azt irják róla, hogy ő az egyik legfontosabb és legérdekesebb finn fotós. Bécsbe a Sightseeing tour sorozatát viszi, amelyben a látszólag turistaképeket életlenitéssel dobja fel. A képek igy leginkább terepasztalra hasonlitanak, amit nem először használnak (legutóbb pont a Nessimben láttam hasonló megoldást), de kétségtelenül átgondolta, hogy mit is akar láttatni. A többi sorozata leginkább a mindennapi élet apró bosszúságait járja körbe, mondjuk amikor egy eldobott kávéspoharat követ perceken keresztül, miközben emberek átlépnek rajta, és természetesen senki sem veszi fel vagy dobja ki. Talán az irodai sorozata tetszik a legjobban, amikor paparazzóként kivülről fotóz irodabelsőket, néha embereket is.

Wiennafair jövő hétvégén

A bécsi kortárs nemzetközi vásár jövő hétvégén nyitja kapuit. Már csak azért is érdemes kilátogatni, mert igy kivülről lehet látni, hogy mit lát a világ belőlünk. Ne legyenek illuzióink: egy külföldi gyűjtő nem fog végigsétálni a pesti belvárosban galériákat keresve, hanem elmegy Bécsbe, ahol az az igéret, hogy közép-európa összes érdekes képét odahordják neki, és ebben nem is fog csalódni, mivel a lengyelek 7, a szlovákok 4, a románok is 4 galériával képviseltetik magukat. Tőlünk a már hagyományosnak számitó Acb, Ráday, Inda, Kisterem, Viltin megy, amiért egy nagy piros pont jár tőlem. Nem jár viszont pont a fotógalériáknak, mivel egyetlen egy sem lesz kint, ami tulajdonképpen érthető, másfelől meg..No de ezt a mondatot nem először irnám le.

Polgár Árpád

1967-ben született Genfben, és kizárólag azért találkoztam a nevével, mert a Europ'Art-on (ArtbyGeneve) a Bafa Fotó fogja képviselni. A galéria tavaly létesült, tehát nem igazán hallhattunk róla. Polgár Árpád sem büszkélkedhet túlságosan hosszú referencialistával, számomra úgy tűnik, sokkal inkább a képeivel foglalkozik, mint az érvényesüléssel. A képei legalábbis nagyon mély gondolatiságról és tervezésről árulkodnak. Ezzel együtt a képeit nézve, hmm, mintha láttam már valahol érzés kerit hatalmába, és nem is véletlenül. No de ki beszélt itt a műfaj megújitásáról? Néhány képénél egyszerűen belefeledkezem a látványba, és ennél többet talán nem is kivánhatok...

Bezár a fotósbolt

a Deák Téren, ami egyfelől valahol várható volt, és már régóta megy a beszéd arról a trendről, hogy kezdünk egyáltalán nem nyomtattatni képeket, másfelől mégiscsak elfog a nosztalgia, ha a trendek mögött feltűnik egy ilyen esemény.

Pusztán a digitális kamerák megjelenése elég lett volna az üzletág megszünéséhez, hiszen azáltal, hogy nem a negativot adjuk be, ahonnan az összes képet lenagyitják nekünk, kétszer is meggondoljuk, hogy tényleg ki kell-e nyomtatni azt a bizonyos képet. Egy megfelelő laptoppal, de akár telefonnal is tarthatunk vetitést a barátainknak, ami pont kiváltja a papirképeket, és ha mégis kell pár kép, az tényleg csak néhány darab, ami megy a szülőknek vagy esetleg keretbe, albumba. Aztán persze ott vannak az otthoni nyomtatók is, most már lassan elérve azt a minőséget, ami élvezhetővé teszi a nézegetést, persze megfelelő papirral, amivel már ugyanannyiba kerül a kép, mintha beadtuk volna, csak épp nem kellett elmenni otthonról. Fényképezőgépet pedig már végképp nem veszünk fotósboltból, hiszen ott vannak a diszkontáruházak, plázák, nagyobb helyek, tehát végképp semmi értelme egy ilyen boltnak. Ja, és a belvárosba sem megyünk már, először is parkolni kéne, de hát a Madách téren előszeretettel bilincselnek, máshol meg kevés a hely, és senki sem fog tiz percet körözni egy parkolóért, hogy beugorjon néhány képért. Akinek nincs autója, az sem megy már a Deák térre, a plázák máshol vannak.

A Kogart

éves gyűjtéséről adott számot a teljes épületet elfoglaló kiállitásán. Büszkén kérkednek vele, hogy 100 millió forintot költenek erre minden évben, gondoltam megnézem mit lehet összehozni ennyi pénzből. Játéknak sem rossz a gondolat, hogy mi mindenre jutna pénz: a jelenlegi árakon gyakorlatilag mindenre és mindenkire. Ennek megfelelően a tárlaton is sok az ismert név, efZámbó, Wahorn, stb, de ami nagyobb meglepetés, hogy még több az ismeretlen. Nem úgy ismeretlen, hogy láttuk, olvastunk róla, de még nincs benne a fősodorban, hanem úgy, hogy még soha nem hallottam róluk, mondjuk nem ismerhetek mindenkit. Persze nyilvánvaló, hogy ennyi pénzt mindenki máshogy költene el, tehát erről vitázhatunk ugyan, de a tippem az, hogy sok kép nem került ki a falakra azok közül, amik bekerültek a gyűjteménybe.
Érdekes volt látni, hogy mindössze egyetlen fotós, Fabricius Anna került be 3 képpel ebbe a válogatásba. Gyanitom ő is az egyetem miatt, de nem lehetek biztos benne. Csak azért érdekes, mert ha egyetlen nevet kellene megnevezni a kortárs fotósok közül...Ó jaj, ebből sértődés lesz. Nem lehet egyetlen nevet mondani. Mint ahogy ha kortárs festőt kellene mondani, az is lehetetlen lenne. Mondjuk ki: ez a válogatás igy torzó. Meg sem próbáltak úgy tenni, mintha érdekelné őket a kortárs fotó, ami egy kicsit fájó ebben a kontextusban. Persze eddig sem a Kogart-ba mentünk fotót nézni, ahogy látom ez igy is marad.

Gergely László

3 hónapos ösztöndijat kapott az ACAX-tól, de ez csak apropó ahhoz, hogy a képeiről beszéljek egy kicsit. Annyira jellemző ugyanis a művészete, mondhatnám trendi, hogy lassan inkább mint jelenséget lehet bemutatni. Sorozataival egy egészen új irányvonalra tereli a fényképezést, ami ráadásul magyarázat nélkül szinte teljesen érthetetlen. Nézzük kezdetnek a garázs sorozatot. Önmagukban nézve a képek meglehetősen jellegtelenek, unalmas garázsbelsőket mutatnak, nem túl érdekesen bevilágitva. A néző semmit sem lát a képen, ami érdekessé és művészetté tette a fotózást, de ekkor felfedezzük az ismertető szöveget, és mindent megértünk. A koncept fotó lényege, hogy a fotó kizárólag dokumentáció, a szó eredeti értelmében. A garázs sorozat arra hivja fel a figyelmet, hogy Dunaújvárosban a garázsokban önálló szubkultúrák élnek és a művész mindezt nem csupán dokumentálja, hanem irányitja is. Igy aztán értelmetlen számon kérni a fotózás technikai vagy esztétikai szépségeit, fogásait, mikor a lényeg a projekt. Túl azon, hogy mint fotós, nem tetszik túlságosan a médium háttérbe szoritása, hiszen mégiscsak mint fotósorozatról beszélünk, azért vannak előnyök is. A sorozatok társadalmi, etikai, és egy sereg más problémát vetnek fel, tárgyalnak, vagy egyszerűen mutatnak rá, ezzel túlmutatva az esztétikai lehetőségeken.

Róma

nem éppen a kortárs fotógalériáiról hires, az utcákon sétálgatva egyetlen kortárs helyet sem sikerült felfedeznem..Jó, persze készül a MAXXI, csak hát az is múzeum, ott már csak a fősodorral találkozhatunk. Hirtelen belegondoltam, hogy milyen lenne a mi kis városunk galériák nélkül. És a sok ostorozás, nemzetközi kapcsolathiány vizsgálata után elmosolyodtam: igen, kortársban egész jók vagyunk. Minden csak viszonyitás kérdése...Persze tudjuk, hogy Róma miben jó igazán, de még igy is furcsa volt látni, hogy a kortárs mennyire nincs jelen a városban.

A Borghese parkban lévő Modern Művészetek múzeumában 70-es évek kortárs feminizmusa tárlatot láthattunk, ami láttán ismerős érzések fogtak el. Én ezt a tárlatot már láttam...És valóban, az anyag 90 %-a New Yorkból érkezett, ami nem is csoda, ha már feminizmusról beszélünk.

Igazából egyetlen kortárs fotógalériáról tudok, a Brancolini Grimaldi-ról, bár biztosan van több is. El is határoztam, hogy legalább azt az egyet megnézem. Nem nagy poént lövök le hogy elárulom, nem sikerült. A galéria egy őrületesen elit helyen van, egy villa utcára néző garázsában, ám a nyitvatartás közepén már csak az ajtó fogadott. Sebaj. Amúgy ha megnézzük a galéria művészeit, mondjuk Massimo Vitali-t és Olivo Barbieri-t, akkor azt látjuk, hogy ők is a klaszikus témákhoz nyúlnak, nem pedig a kortárs fotó témáihoz próbálnak hasonulni. Hogy ez miért van, az bővebb elemzést igényelne, valakitől aki ismeri a témát, a magam részéről a problémafelvetésnél megállok, és gondolatban másik országban keresek tovább...

hey hot shot!

Fogalmam sincs, érdemes-e nemzetközi pályázatokon részt venni. Gondolom, hogy hasznos lehet, már ha csak a felkészülést meg az ismeretlen galériák megismerését tekintem előnynek, ezzel együtt nem sok sikerélményem van egyelőre a témában. Most épp a Jen Bekman galéria hirdetett újabb fordulót a Hey, Hot Shot munkacim alatt http://www.heyhotshot.com/ . Tavaly, amikor jártam a galériában, többek között feliratkoztam a hirlevélre, és az alapján több mint 1000 pályázó jelentkezett a megmérettetésre, melynek fődija kiállitás a galériában, pénzjutalom és persze hirnév, mert a galéria később is gondozza az életművet. Amikor Hosang Park nyert, akkor komolyan elgondolkodtam azon, hogy esetleg indulok, mert ő olyan művésznek tűnt, akihez tudok közös kapcsolódási pontokat találni. A képein kivül az egyik ilyen az volt, hogy egy koreai emberkéről van szó, és igy azt gondoltam, hogy akkor Európából is meg lehet próbálkozni a dologgal. Később tudtam csak meg, hogy az előbb emlitett fotós (Hosang Park elég furcsa név nekünk) már régóta Amerikában tanul, és bizonyos körökben tulajdonképpen már ismert, úgyhogy a galéria nem vállalt túl nagy kockázatot, egyszerűen csak lecsapott rá egy mindenki számára nyitott verseny keretében. Ami egyrészről jó, mert elvileg bárkinek lett volna esélye nyerni, másrészt viszont nem ismeretlenül küldte be anyagát Park (vagy Hosang Park, vagy Hosang úr, mit irjak?). Amit ki akarok hozni az egészből, az nem az a 60 dollár nevezési dij, amit be kell perkálni, hanem hogy nem valószinű, hogy onnan pl. én nagyon kivánatos fotós lennék, akármilyenek is a képeim. Innentől viszont a globális sznobizmus útján halad a szekér, hiszen referenciák nélkül nem vesznek komolyan, de ahhoz, hogy referenciákat szerezz, megintcsak referenciák kellenek. Ezzel együtt eszembe jutott még egy szempont: a fotós világban is nagy a verseny, hiszen a zsűri a nyertesen kivül még 25 fotóst sorol fel, aki szerinte érdekes képeket készit, és persze egyik név sem mond semmit. Pedig Monika Merva elvileg még állitott is ki csoportos keretek közt a Mai Manó Házban. Lehet. Ettől függetlenül az arcok keletről nyugat felé néznek.

Ismét portfolio kunzultáció

volt Pesten, ezúttal a Ponton Galériában. A múlt évi rendezvénnyel ellentétben 7 külföldi és 3 magyar konzulens várta az érdeklődőket. Ezúttal sikerült olyan embereket "szerezni", akiket nem sűrűn látunk pesten. Feltétlen jár a piros pont, nemcsak ezért, hanem mert a konzulensek is azt mesélték, hogy sokkal családiasabb volt a hangulat, mint általában hasonló rendezvényeken. Ezt egyébként én is meg tudom erősiteni: Pozsonyban akkora tömeg tolongott, hogy lépni is alig lehetett, néhány konzulensről majdnem le is maradtam, mert ha egy beszélgetés elhúzódott, valaki már megpróbált besurrani a következő emberhez. Ehhez képest most kiegyenlitett volt a jelentkező/konzulens arány, ami sajnos egyúttal azt is jelenti, hogy elég kevesen választották a konzultációt hétvégi programnak.
Aki nem lenne tisztában a jelenséggel, a konzultáció lényege, hogy az általában hires, illetve fontos helyeken dolgozó kurátorok mondanak véleményt húsz percben azokról az anyagokról, amiket megmutatsz nekik. Néha felbecsülhetetlenül fontos dolgokat mondanak, néha csak megerősitenek abban, amit csinálsz, és még ritkábban meghivnak kiállitani. Nem mondhatjuk tehát, hogy tét nélküli a szereplés: egy kiállitást egy német/holland/portugál galériában/múzeumban nyilván nem sokan utasitanának el. Ahogy hallottam, ez idén egyetlen lánynak sikerült, aki, ha a mendemondáknak hinni lehet, nem most kezdte a fotózást.
Mégis, a konkrét meghiváson kivül nagyon fontos szakmai dolgokra hivhatják fel a figyelmet a konzulensek, hiszen ők nap mint nap hasonló anyagokat nézegetnek, sokszor hoznak fel valakit példaként, akinek utánanézve csiszolható a stilus.
Ahogy láttam, mégis nagyon kevés fiatal (na jó: pályakezdő) fotós jött el, ami viszont azt jelenti, hogy 1. nincsenek tisztában az esemény fontosságával 2. nem értesültek róla vagy más programjuk volt 3. nem akarnak külföldön ismertek lenni. Mivel ez úgyis a vesszőparipám, most többet erről nem irnék.
Az év folyamán Európában egyébként még a következő konzultációk lesznek: Pozsony, Lodz, Arles, Madrid (lezárult a jelentkezés), Braga, és biztosan kihagytam párat. A legközelebbi májusban a lodzi fesztivál (www.fotofestiwal.com), ahol Stencer Sári-val is lehet majd találkozni, hogy végre magyar jelenlétről is szóljak.

Érdeklődők

nélkül nem sok értelme lehet a művészetnek, legalábbis az utóbbi időben kicsit divat is lett kiállitásokra mászkálni, és persze emiatt néha olyan is van, hogy valaki megvesz egy képet, ezzel is fenntartja a körforgást, és ugye az a nagyobb művész, aki drágábban ad el: ha valaki gyanút fogott volna, az bizony jó helyen jár. Mert művészet-e Robert Capa kiállitása a Ludwigban, amelyre 200000 ember váltott jegyet? És Xy-é az-e, ha csak pár ember látta? Érezzük, hogy a kérdésfeltevés hibás, csakhogy látjuk azt is, hogy az a néhány szerencsés, akinek komoly tárlatot rendeznek, bekerül a köztudatba, és kis túlzással az utca embere is megismeri, míg a többség az ismeretlenségben lebeg örök időkre.
Mindez persze szóra sem érdemes, csak azért írok róla mégis, mert múltkor voltam egy megnyitón, amin velem együtt öten voltunk. Igen, 5 ember tartotta érdekesnek a programot annyira, hogy időt szánjon a tárlatra. Ami persze megintcsak nem jelent semmit, hiszen eleve nagyon sok galéria van a városban (hogy milyenek az más kérdés), és gondolom eleve reménytelen, hogy mindegyikben legyen látogató is. Jómagam is nagyon kevés tárlatot tudok megnézni ahhoz képest amennyit szeretnék, néha olyanok is kimaradnak, amik “kötelező” darabok, meg aztán sokszor látom ugyanazokat az embereket kiállitásokon, úgyhogy nehéz megmondani, valójában hány embert is érdekel ez az egész “művészkedés”. Illúzióink persze ne legyenek. Mindig is egy szűk réteg érdeklődött, és ez nem változott jelentősen.

Fotópéntek

A Mai Manó házban szerveztek kerekasztalbeszélgetést a fotó nemzetközi jelenlétének lehetőségeiről. Ha ez igy száraznak tűnik is, a rendezvény maga családias volt, köszönhetően a résztvevők számának és az ismerősök talán még jelentősebb jelenlétének. Úgy tűnik, nemigen kevereg új ember manapság a kortárs fotóhoz, akik meg ott vannak, mind régóta elkötelezettek a fotó felé. Nem is citálnám szivesen ide a hozzászólásokat, ma nem tartok panasznapot. Inkább megemlitek valamit, ami eszembe jutott a hozzászólások kapcsán, és egyelőre nem tudtam kialakitani a saját véleményemet. Az állami támogatásról lesz szó.
Az kétségtelen, hogy a Bagyó Anna szervezte program, a Kogart, az ACB, a Várfok és más galériáknak köszönhetően a kortárs festészet egyre népszerűbb, és ebben jelentős szerepe van az állami támogatásnak. Tavaly a Wiennafair-en ennek köszöhetően voltunk jelen, ami persze inkább szomorú, de tény. Még Bagyó Annának is szüksége volt támogatásra, hogy az egyébként csodálatos programját megszervezhesse. Ha így vesszük, akkor az állami támogatás egyszerűen elkerülhetetlen. Csakhogy van egy kis bibi. Az ACB, a Várfok évek óta meg tudja valósitani a programját anélkül, hogy külső pénzt kapnának (vagy csak én nem tudok róla...). A másik ellenvetésem, hogy az állami pénz nem biztos, hogy arra való, hogy amúgy profitorientált galériákat támogassunk vele. Miért nem inkább egy álllami galériát futtatunk fel, nem hiszem hogy nem lehetne értelmes programot összeállitani.
Csakhogy ez a modell sem működik, hiszen tudjuk, mi történik mondjuk a Széchenyi könyvtárral, ami a fenntartásra minimálisan szükséges pénzt sem kapja meg, a szakmailag kifogástalan főigazgatót pedig eltávolitják. Vagy ott van a Nemzeti Galéria: hogy került oda az az ember? Ezeknek köszönhető, hogy bármit, ami állami, rögtön azonositunk a mutyizással, a haverok pozicióhoz juttatásával, és még rosszabb dolgokkal is. Nem, semmiképpen nem lenne jó, ha az állam iszonyú pénzekkel megtámogatná a haverjait. Vagy legyek ironikus: azért szapulom ezt a módszert, mert nem tartozom közéjük. Maradjunk annyiban, hogy jelenleg az állami támogatások finoman szólva érdekes úton jutnak el a támogatottakhoz.
A kör ezzel bezárult, ugyanis a honi fotográfia jó része szintén az NKA-s támogatásokból él. Innentől lehet szidni az Nka-t, az államot, hogy kevés pénzt ad, de gyakorlatilag semmi esély arra, hogy bármi is megváltozzon. Tessék cégektől, műgyűjtőktől pénzeket szerezni, kapcsolatokat épiteni, utazni! A sültgalamb effektus ezúttal is jelen van.

Adam Bartos

Érdemes belenézni a Hartford egyetem MFA fotóképzés dokumentációjába. A szakra 12 embert vesznek fel, akikkel 9 tanár foglalkozik, többek között Berlinbe mennek tanulmányútra, satöbbi satöbbi. Igaz, a program közel 4 milliós tandijjal megy, amiben utazás nincs még, se könyvek, se semmi...Ezzel együtt a szakmai program leirása igen tetszetős, például külön óra a fotóskönyvek készitése, elemzése.
Adam Bartos, az egyik tanár csak a neve alapján magyar. New York-ban született, Kaliforniában él és innen nézve minden létező sikert bezsebelt már: több könyve jelent meg, többek között New York-ban állitott ki, és az Artforumban jelent meg róla irás. Képei elsőre dokumentarizmust mutatnak, annak is egy olyan ágát, ami kivülállóként érzelmi befolyás nélkül, tárgyakkal próbál hatni. Számomra a legfurcsább élmény a Párizs sorozat volt: képes volt Párizsból egy amerikai kisvárost gyártani, ez nem lehetett egyszerű...