A 9 perces múzeum

Nagyon ritkán irok arról, hogy az egyes kiállitóhelyeket hogyan lehet megközeliteni, de néha ez is hozzátartozik a történethez. Az Ernst galériát pl. lassan már nem lehet megközeliteni autóval, mert nem lehet parkolni. Persze ok, menjek villamossal, de néha ez nem járható út, ezért egyáltalán nem baj, ha a galériák ezen is gondolkodnak, amikor kitalálják, hova költözzenek. A párizsi Pompidou-nál pl. remek parkoló van, noha az épület mellett áll meg a metró is. A new york-i Mománál még nem próbáltam parkolni, de Manhattanben amúgy sem érdemes autózni. Ebben a bejegyzésben pedig a rotterdami Kunsthal-ról lesz szó, ami minimum meglepő annak fényében, hogy a hollandok aztán tényleg jó szervezők.

Rotterdam egy remek kis város, ami igazából nincs rajta a művészeti térképeken. Ettől függetlenül a Kunsthal egy érdekes modern épület a múzeumnegyedben, és egyébként egyszerre 3 nagyobb kiállitást is befogad, szóval egyáltalán nem érdektelen. A cim birtokában viszonylag könnyen megtalálható, sőt közvetlen az épület mellett van is 10-15 hely autóknak. Ez persze tele van, de épp amikor megérkezek, felszabadul egy hely, úgyhogy rávetem magam. Ekkor kezdődnek a problémák. A parkoló természetesen fizetős, ami nem zavarna, de az automata nem fogad el készpénzt, sem nemzetközi bankkártyát, csak egy speciális helyi változatot, ami nekem persze nincs. Amúgy ha lenne, 9 percenként kellene 1 eurót fizetnem, ami elég vaskos ár egy helyért. Na igen, kitaláltátok, persze nem fizettem, egyszerűen otthagytam az autót. Persze később rájöttem, hogy nem élvezem annyira a képeket, ha folyton az jár az eszemben, hogy épp most büntetnek meg. Persze ez a Nyugat, semmi sem történt, lehet, hogy a helyiek el se tudták képzelni, hogy nem fizetek, de addigra már kitaláltam a bejegyzés cimét.

Más gondjaim is akadtak. Az épületet persze lehetne irigyelni itthon, de a valóságban a gyönyörű szerkezet elég bonyolultan használható. Az 5 emeletet nem lehet csak úgy áthidalni egy lifttel, sőt központi lépcsőház sincs, szóval nagyjából minden esetben körbe kell menni az egészen, hogy eljussak valahova. Ez nem baj, ha épp mindent látni akarok, de ha pont a fotókiállitással kezdeném, azt nem lehet, mert az két másik kiállitás mögötti térben kezdődik.

A másik problémám szinte örök, és talán csak Londonban és New York-ban éreztem igazán elégedetten magam. Ez pedig a könyvesbolt. Ezúton is üzenem, hogy a könyvesbolt funkciója nem annyi, hogy kirakjuk az aktuális kiállitások katalógusait. Az a minimum lenne, hogy folyóiratokat, a témába vágó könyveket és katalógusokat lehet nézegetni. Jobb helyeken székeket is beraknak, mert ma már egyetlen nagyobb kiadó könyveivel is meg lehetne tölteni akár egy egész könyvesboltot, lásd mondjuk a Taschen mintaboltját Párizsban és Londonban. De még ezeken felül is rengeteg érdekes tárgyat lehet bezsúfolni egy könyvesboltba, úgyhogy nem vicces, ha az alapterülete akkora, hogy néhány könyvvel máris tele van.

Persze mindaz, amit leirtam szinte érdektelenné válik, amint a kiállitás maga elég érdekes, de erről csak a legközelebbi bejegyzésben irok...

Adalékok egy sosem eldönthető kérdéshez

Egy pillanatra ugorjunk ki Bécsbe a csodálatos Max Ernst kiállitásra. A fekete teremben lévő kollázsokra gondolok, amik lényegileg nem különböznek mondjuk Moholy-Nagy hasonló képeitől (bár ez utóbbiak persze jobbak). Ha megnézzük ezeket az apró ragasztott összeállitásokat, két dolog fog eszünkbe jutni: 1. Milyen frissek még mindig ezek a darabok 2. Milyen elavultak mégis technikai megvalósitásban. Na igen, számitógép nélkül kicsit nehezebb a dolog, de a gondolatiság hasonló: össze nem illő párok, a fejlődés kigúnyolása, satöbbi.

Mindezt azért emlitem, mert nagy hive vagyok a fluxusnak, és múltkor kezembe került Daniel Spoerri könyve. Laza a fickó, de néha mintha Hamvas bújna elő a lapok mögül: hol van a helyünk a világban, mit csinál isten, miért nem irányitjuk a sorsunkat, ilyesmik. Nem mondanám, hogy érdektelen kérdések, de ha megnézzük mondjuk a new york-i fotóközpont kiállitását, de akár emlithetem a várbeli fotótárlatot is, nos finoman szólva egész más kérdések merülnek fel. Manapság az elidegenedés a téma, persze téma a város fejlődése és a technikai tökéletesség kérdése is, hiszen ezek is benne vannak a levegőben kétségtelenül.

Akkor dobjuk el Moholy-Nagyot, Hamvast, és jelentsük ki, hogy az a korszak elmúlt? Mit kinálnak ma a művészek nekünk? Először is szögezzük le, hogy mi csak a saját korunkat látjuk olyannak, amelyik mindegyik kor volt:  többrétegűnek és átláthatatlannak. Mindig mosolygok azon, amikor valaki mondjuk az impresszionistákat, mint a franciák meghatározó és egyetlen irányzatát emliti. A valóság az, hogy az impresszionistákat jó ideig le se tojták, és mikor felfedezték őket, akkor is számtalan irányzat vonult fel mellettük, és arról már ne is beszéljünk, hogy a valamilyen elven besorolt alkotók valójában nem mindig a stilus teljes adaptációjával alkottak. És ne legyenek illúzióink: ez ma is pontosan igy van. Miért ne lehetne ma is impresszionista képeket gyártó művész, és miért ne léteznének különböző irányzatok? Ezért amit most elmondok, igen nagy absztrakcióval kezelendő.

Annyit azért konkretizáljunk, mert különben semmit se mondhatunk, hogy mostanában sokan foglalkoznak a technikai oldallal. Egymás mellett él a digitális fotó, az analóg, a középformátum, a 6*6, polaroid, lyukkamera, és páran úgy határozzák meg magukat, mint egy adott technika képviselői. Ezek persze el fognak tűnni, hiszen annak idején Munkácsy sem azért maradt fel, mert újszerűen bitumenes alapozást választott. Ezzel együtt nagyjából ki merem jelenteni, hogy mostanában a művészeket nem annyira az érdekli, hogy az élet nagy kérdései hogyan vannak, hanem inkább a környzetükben lévő dolgok. Mondjuk az, hogy miért alakul úgy egy város szerkezete, vagy miért húznak fel egy 40 emeletes épületet a belvárosba, miért nincs elég barátunk, szóval ilyesmik. De ez persze durva általánositás, úgyhogy rögtön ki is kérem magamnak. Amit akarok ezzel mondani, az az, hogy miután az alapdolgok, mint étel, lakás, hmm.sör megoldódnak, az emberek többé nem merengenek azon, hogy milyen is lenne egy világháború. Egyszerűen örülünk hogy nincs. Nem vagyunk már illegalitásban sem. Elzárva sem igazán a külvilágtól. Persze a pénz, jó, de abból is sokkal több van mint eddig bármikor, elvégre van egy pc-d, fényképeződ, ezek korábban nem voltak.

Az is kellemes, hogy egyáltalán nem kell választani a régi világ és a mostani között. Otthon bármikor leemelhetem a Moholy-Nagy könyvet, de ha nincs kedvem, nézhetek tavaly megjelent katalógust is mondjuk Kudász Gábortól. Viszont ez újabb kérdéseket vet fel...

A Nemzeti Galéria kortárs fotókiállitása

Először is maximális tisztelet a Ludwignál tüntetők mellett. Most azonban egy több szempontból is az év tárlata nem létező dijra jelölt vállalkozásról fogok szólni. Egyébként eléggé vicces, hogy egy héten két hmm, konzervativ intézményénél is fotókiállitást nyitnak, de annál jobb. Nem nehéz elképzelni, hogy mind technikai megvalósitásban, mind monumentalitásban messze a vár győz, a kérdés sokkal inkább az, hogy magas mércével mérve is életképes-e a tárlat. És az.
Barta Zsolttal indit a tárlat, aki viszont -remélem nem ezért- nagyon kevés helyet kapott, és ott is főleg korai műveiból látunk párat, semmi Csarnok, semmi X-kód, ráadásul időbe telt, mire rájöttem, hogy a szembeni falon már nem ő szerepel: nagyon hasonló a stilus.
Muszáj szólnom az ismertető szövegekről. Meglehetősen egyéni, hogy nem az embereket mutatja be, hanem a kiállitott fotók kapcsán jutunk némi esztétikai kifejtéshez. Jó ötlet, mert nem annyira fontos talán, hogy ki mikor lett fotóművészeti tag, viszont a képekhez közelitő látogató megkapja az alapinfókat, amikkel már értelmezheti a képet. Mondjuk Magyar Ádámnál nem lehet nem a technikával kezdeni, és utána már bele lehet menni esztétikai témákba is. Emiatt ezt a kiállitást kifejezetten ajánlom olyanoknak, akik most ismerkednének a modern fotóval, igaz, rá kell szánni azt a 2-3 órát, mert Eperjesi Ágnes és mondjuk Kudász Gábor között nagyobb távolság van, mint Munkácsy és Monet között.
Nem tudom nem megemliteni György Péter zseniális irását Dezső Tamásnál, ez a szöveg kötet után kiált! Annak ellenére mondom ezt, hogy majdhogynem cirka 10 évvel ezelőtt már kifeküdtem a röhögéstől egy-egy óráján, vagyis elfogult vagyok.
Ha semmi mást nem is, azt biztosan leveszi a látogató, hogy olyan, hogy fotó, nincs. Még olyan sincs, hogy művészi fotó. Ott vannak a rideg tájon, ember nélkül fotózott fák, másik végletként Kerekes Gábor cizellált kézműves dolgai: ezek nem ugyanabban a ligában játszanak. Nincs is olyan összefoglaló fogalom vagy szempont, ami alapján el lehetne indulni. Van, akinek fontos a szép kép, a nagy felbontás, de nem mindenkinek. Van, aki beállit jeleneteket, és van aki a pusztát fotózza. Korniss Péter betlehemezői már annyira szürreálisak, hogy már el se hiszem őket. Egyszerűen hogy kerülnek ők a panelek közé? Eperjesi Áginál a hűha érzés mellett nem tudok nem beleolvadni a szines látványba. Zseniális.
Furcsa, hogy örök kedvencem, Kerekes Gábor prezentációja nem annyira meggyőző itt, ebben a közegben. Talán a képek válogatása nem a legjobb, talán a bemutatás túl semleges, aztán hol van pl. a new york sorozat? Ő nálam akkor működik, ha van idő elmélyülni a részletekben, viszont a mellette kiállitók pont elveszik a kedvet ettől.
Merthogy az van, hogy nem birok nem arra gondolni, hogy a fotósok jó része nem túl pozitiv képet fest. Ez nem egy hobói világ, ahol egy kocsmában azért feloldozást nyerhetünk, ez a semmi. Nem pokol, semmi. Eszterházy Marcell műteremképein nincsenek emberek, a szűk kivágás pedig pont az ilyenkor szokásos kukkolás érzést veszik el, merthogy semmit sem látunk a környezetből, igy viszont azon kivül, hogy 10 éves monitorokat nézegetek, semmit sem kapok. Mellette nem sokkal beállitott képek sora, és nem jut eszembe mosolyogni. De ez nem is Szász Lilla féle (apropó, ő miért maradt ki? Ejnye) baráti közeledés: ez kimért hűvösség. A legjobb példa rá Kudász Gábor, aki persze erősen rá is játszik erre, de ezek a jégcsap képek nem segitenek nekem jól érezni magam. Persze értem én, hogy ez a cél, és ez ekkora dózisban, merthogy minden második fotós erre játszik rá, működik is, na de kérem, akkor most pont Szabó Dezső műteremfotóival fogok ellensúlyozni?
Ez a téma kicsit túlmutat ezen a cikken.
Egyébként azt, hogy a kiállitás mennyire fontos, az is jelzi, hogy egy Szabó Dezső képre, amire eddig úgy hivatkoztam, hogy a Vintage-ban látott kép, ma már a várbeli helyére gondolok.
Most pedig mindenki igérje meg, hogy rászán 2 órát, és felmegy erre a tárlatra. Uff, én beszéltem!

Analóg: 21 fotós a Kogart házban

Fontos kiállitás. A Kogart eddig finoman szólva nem kényeztetett el fotós tárlatokkal, ez persze igaz majdnem mindegyik múzeumra. Most viszont a Nemzeti Galériában kihagyhatatlan kiállitás készülődik, ezek után a Kogart is belehúzott. Persze igazságtalan ez a megjegyzés, mert az előkészületek azért nem öt percig tartanak ilyenkor. Azért anélkül, hogy minősiteném a sponzorációt, ilyen nagyszabású márkajelenlétre nem emlékszem az elmúlt időszakból, pláne megnyitót nemigen mondtak céges emberek, még plánébban nem külföldiek. Az első gondolatom: a Kogart csak a pénzt söpri be?
Hát nem. Kincses Károly Atyaúristent bizták meg a kurátorkodással, aki éppen csak Pista bácsit nem ismeri a soltvadkerti fotós klubból, vagy még őt is, a válogatás tehát profi. És valóban, ha mondunk egy nagyobb ismertebb nevet, ott van. Illetve ezt úgy kell pontositani, hogy abból a korosztályból. Ez valahol érthető, ha a várbeli műterermi kisérletek kiállitáson nem értettem Puklus Pétert, akkor itt megnyugodhatok: itt mindenki ugyanolyan öreg. Ez viszont másfajta kérdéseket vet fel. Ezek az emberek nagyrészt ismeretlenek a szélesebb közönségnek. Megkockáztatom, hogy mondjuk Stalter György képeivel nem futunk össze a blikkben - bár összefutnánk! A kiállitott anyagra ugyanis minőség tekintetében nem érdemes fújolni - tessék előbb hasonló életművet összehozni. Azért a válogatás mégis furcsa. Az egyik oldalon ott van Korniss Péter, akinek minimum önálló kiállitást kellett volna szervezni az egész Kogartban, a képeit ismerjük, szeretjük, urambocsá már nagyon ismerjük, aztán ott van mondjuk hmm, kit bántsak meg, aki nincs benne a köztudatban, és a kiállitott képek alapján sem fog el az érzés, hogy ejnye no, miért nem keltem ezekkel a képekkel. Aztán persze az életmű ismeretében, mert azért ezeket az embereket illik akár személyesen is ismerni, ha érdekel a fotózás, helyére kerülnek a dolgok, ez most egy szociofotó válogatás, miért ne, milyen hálás blogbejegyzést lehet irni arról, hogy a sok öltönyös elmereng Benkő Imre ózdi képein.
Megint velem van a baj, mert nem tetszik valami. A Kogart egy szép nagy ház, és néhányan szép nagyméretű képeket hoztak, amik jól illenek a közegbe, a legtöbben viszont maradtak a 30 * 40-nél, ami kicsi. Ebben a közegben kicsi. Emlékezhetünk, hogy mondjuk Egry József kiállitásán a balatoni képek közül mennyire kiugrott az első emeleten a csónakos kép, a nagyobb felületen jobban érvényesültek a szinek. Ha már Benkőt mondtam, a fotóművészet lapban is látott öreg emberkés képét én megnéztem volna méteres nagyitásban, ha már. És volt szponzor. Ez az egyik. A másik szakmai gond és nem is értem. A képek alatt ugyanis nem korrektek a feliratok. Egész pontosan hiányzik a technika, a képek nagyitásának ideje és sorszáma. Értem, hogy most nem eladunk, meg aztán én úgyis látom, hogy c-print, c-print, mi más lenne, de akkor is hiányzik. Ezt Kincses Károly tudja a legjobban, úgyhogy valami más van a dolog mögött, amit nem fogunk megtudni.
Most akkor megint fanyalgok? Ott a vastag, jó papirra nyomott katalógus. Végre fotókról beszélgetnek a Kogartban. A növények zöldülnek. Kritikának itt most helye nincs, ez egy csodálatos kiállitás. És egyszerűen kötelező. Uff.