Rozsda Endre

Ez is egy kötelező kiállitás, amit meg kell nézni, én viszont még nem irtam róla, mert egyrészt a Műértőben nagyon jó kritika jelent meg, másrészt annyira nyilvánvalónak tűnt. Csakhogy úgy látom, hogy minden csoda három napig tart. Szomorúan láttam pl. azt, hogy a remek Vajda Lajos katalógus eltűnt, már nem megvehető, nem megszerezhető, pedig annak idején úgy voltam vele, hogy túl drága, majd megveszem később. De nincs később. Most Bálint Endre katalógus van szintén nagyon drágán, de lehet, hogy muszáj lesz megvennem, mert el fog tűnni. Rozsda Endrénél hasonlót érzek, és nem csak könyvileg: gyakorlatilag róla nem is tudom mikor hallottam utoljára e tárlat előtt, és még kevésbé van elképzelésem arról, mikor fogom látni újra. Ez pedig felülir mindent.

Aki már volt ezen a kiállitáson, menjen el újra, hogy biztosan magába szivja a látottakat, mert úgy tűnik, jó ideig nem fogja újra látni. Pedig Rozsda művészete elég jól beilleszthető egy akármilyen háború utáni Párizsba ment festők felsorolásba: ha akarom, még Bálint Endrével is húzhatok párhuzamot, vagy Etienne Beöthy-vel, Hantai Simonnal, még egy kis Riegl Juditot is bele tudok képzelni. A kiállitáson ehhez az utolsó folyosót vagy a fordulót kell figyeljük, az előtte lévő dolgok inkább az utat jelölik, amig eljutott odáig. Márpedig Rozsda leginkább eljutós festő, vagyis amikor rátalált a saját stilusára, onnan nemigen engedett belőle. Persze a kiállitásra azért erősen igy válogatták be a képeket, de egy tetszőleges válogatás is hasonló eredményt hozna. Ez pedig elég jó, mondhatnám egyedülálló abban a mezőnyben, ahol többen is képesek voltak egész más stilusban festeni pár év után. Hogy ez unalmas lenne? Számomra nem. Nézzük csak meg az egyik képen az emberi fejeket, figyeljük meg ahogy az egyik képen a széltől befelé világosodik a kép, és még 500 más hatást is fel lehet fedezni. Egy jó ebéd után mondjuk, ráérő délutánon, ha még van ilyen.

A Nemzeti Galériának csak annyit lehet üzenni: csak igy tovább, jöhetne Riegl Judit és sorban a többiek, egymás után.

Bálint Endre a Nemzeti galériában

Jelentem, a nemzeti újra a pályán! A rossz emlékű, amúgy kellemesen átlagos, ám bűnrossz kritikájú kortárs fotókiállitás és Ámos Imre harmatgyenge bemutatkozása után (Chagall ellen? Na de kérem, ez nevetséges) a Várban végre visszatértek az egyéni életút kiállitásokhoz, és Bálint Endre is jó választás, hiszen nem hiszem, hogy valaha volt neki egy ennyire összeszedett, jó kiállitása. Az újrafelfedezéshez méregdrága, de kiváló katalógus is dukál, ami szintén ajánlott darab.
Amint beléptem a terembe, nem tudtam nem Vajda Lajosra gondolni, neki is pontosan ugyanebben a teremben, csak pár évvel ezelőtt adódott lehetőség. Az a tárlat is kiváló volt és ez is. A szövegek olvasmányosak, pontosak és informativak, a világitás ezúttal is kitűnő, és végre eszükbe jutott más kortársakat is elhelyezni a teremben, mégha a kirakott Picassok azért nem is feltétlenül ünnepelt pillanatai a mester életének. A klimatizálás is működik, minden adott tehát a koncentráláshoz, amire itt szükség is van. Nem tudom más hogy lesz vele, nekem szinte a nulláról kellett kezdenem az ismeretségemet Bálint Endrével, a szimbólumai, a szinei, a megoldásai mind újdonságként hatottak.
Most már sokadszor kell elmondanom, hogy ez a történet is Párizsban kezdődik, egyszerűen az a hely megkerülhetetlen még a magyar művészettörténetben is. Bálint Endre végül hazajött, s talán nem túlzott belelátás, ha hasonló utat vizionálok neki, mint Simon Hantainak, csak hát ugye ő kint maradt.
Térjünk vissza a képekhez, mert sokáig gondolkodtam, hogy miként lehetnek ennyire hatásosak annak ellenére, hogy a méretük kicsi, és látszólag semmi megfoghatót nem ábrázolnak. Mégis, a szinek már önmagukban is tarolnak, ilyen zöldet, sárgát, pirosat még a Nyolcaknál sem láttam, ez azokénál kicsit visszafogottabb, hmm, liraibb, ha jó ez a szó ide. A képek arányai is furcsák de fontosak, és ahol a szinek elválasztásként jelennek meg, ott azok hihetetlenül jó arányokkal is birnak.
Ezzel együtt nehéz a befogadás. Nehéz, mert a képek többszörösen kódoltak, és megfejtésük messze nem egyszerű feladvány. Drukkolok, hogy mindenkinek sikerüljön a mutatvány.

A W139 Amsterdamban

A kérdés, amit nyitva hagytam az előző bejegyzés végén az volt, hogy hova menjen az, aki a kortárs holland művészetre lenne kiváncsi, miután megbeszéltük, hogy a Stedelijk múzeumba ne. A válasz kicsit viccesen az lehetne, hogy Bázelbe, mert a fontosabb alkotók ott úgyis megjelennek, vagy New York-ba, leginkább a 23. utcába. De most maradjunk Amsterdamban. A főpályaudvarhoz egészen közel, a turistafőutcától csak 50 méterre, a régi vörös lámpás negyedhez is közel található a W139 egy régi szinházépületben, amely gyanúsan közel van a látványosságokhoz, és igy rögtön gyanús is lett, de arra járva megnyugtathatok mindenkit: igen, ez egy jó hely a kortárs vadászatra. A hely 1979-től galéria és meglehetősen progressziv művészetet visz. A hely a kezdetektől úgy hirdeti magát, mint ahova helyspecifikus installációkat terveznek, ez mindenképpen dicsérendő. Azért azt tegyük hozzá gyorsan, hogy ezek az installációk egyáltalán nem egyszerűek, megértésük időt és befektetést igényel. Táblaképekkel egyáltalán nem foglalkoznak, ebből az következik, hogy egyrészt nagyon elvontak tudnak lenni, de annak a két embernek, na jó vicceltem, kicsit több, aki ezt értékeli, jobb a kompromisszummentesség.
A legérdekesebb amúgy szerintem a könyvesbolt rész, ami egy pici kávézóval van együtt. Nincs túl sok könyv de azok mind a témába vágnak, vagyis az ott kiállitott művészek könyvei, illetve válogatásokban is erősek, rendszeresen jelentetnek meg teljes dokumentációkat a kiállitásokról.
Az átlagembernek persze valójában az egész hely egyszerűen túl sok, túl érthetetlen és misztikus, de hát a művészet sajna egy ilyen izé, és egyre inkább ilyen ahogy látom...

A Malevics történet

Tegnap egy kicsit összecsaptam az irást, mert nem akartam a design kiállitás kapcsán pl. Malevicsről beszélni. Malevicsről? - kérdezhetitek jogosan, hiszen neki elvileg nem sok köze van a hollandokhoz, azonban mégis. Aki nem ismerné, ő egy orosz avantgárd festő, az 1920-as években a németeknél alkotott, de nem került be a Bauhausba vagy más körbe, végig kivülálló maradt. Aztán az történt, hogy a festő örökösei az amúgy is Németországban lévő képeket szerették volna egy nagy múzeumban látni. Viszont akkor még a festő neve alig mondott valamit, ami nem csoda, mivel alig néhány kiállitáson mutatkozott be (és azért halkan tegyük hozzá, hogy nagyon különböző stilusú képekkel). Végül a Stedelijk csapott le az anyagra, és szerezte meg a gyűjteményt, amiből egyébként az állandó kiállitási részen összesen 2 képet láthatunk..A könyvesboltban meg teljesen kiemelve minden más könyvtől ott várakozik 3 katalógus is. Namost ez jó, de egyrészt a katalógusok sem teljesek (lassan hozzá kell szoknunk hogy nincsenek teljes katalógusok), másrészt abszolút nincs bemutatva a szellemi közeg, amiben ezek a képek készültek. Az is furcsa, hogy miért nincsenek ott pl. a fotói, hát persze hogy azért mert azok más gyűjteményben vannak. Szóval az történik itt, hogy a holland múzeum egy orosz avantgárd festőt reklámoz, de se ma festőt, sem a kort nem mutatja be a maga teljességében. Arról már ne is beszéljünk, hogy az avantgárd kapcsán tényleg Malevics-e a legfontosabb alak, szerintem nem.
Egyébként az Újművészet friss számában van egy remek összefoglaló a Malevics történetről, nem is értem miért most, de persze örülni kell neki.
A múzeum egy mini művészettörténeti tárlattal is kedveskedik, Monet-tól inditva és nagyjából napjainkban abbahagyva a sort, egy viszonylag kis gyűjteménnyel, ami azért Picasso-t, persze Mondriant satöbbit tartalmaz, szóval nem gyenge a válogatás, viszont meglehetősen esetleges. De hát milyen lenne? A legfontosabb képek úgyis Párizsban és New York-ban vannak. És bárki örülne néhány Picassonak, nemigaz? Ami nekem igazán hiányzott, az valójában a kortárs vonal. Igen, van pár kép meg installáció is, mégis, ha az elmúlt 20 évből szeretnék egy-két holland nevet, akkor nehéz dolgom van. Még mindig Karel Appel a legfényesebb csillag náluk, ami amúgy igaz is, elvégre a képeivel New York-tól St Paul-ig össze lehet futni, és igazán megérdemli a fényezést. Csak hát mi történt aztán? Van egy elméletem, miszerint az apró holland piac miatt az összes komolyabb festő külföldre ment, ahol viszont nem tudott akkora karriert befutni, mint amekkorát befuthatott volna..Hmm, ez igy túl egyszerű elmélet, de még dolgozom rajta...

Marcel Wanders az amsterdami Stedelijk múzeumban

Nos, nem hinném, hogy fel vagyunk készülve erre. Ha jól emlékszem a hollandok az egyetlenek, akik egy kortárs múzeumba beengedik a designt, sőt teljesen egyenrangúnak tekintik, másként Marcel barátunk nem halmozhatta volna fel a lámpáit és egyéb csecsebecséit az alagsorban ugyan, ami azért igy is bőven Ludwig méretű helyet jelent.
Szóval design. Beszéljünk másról? A kérdés talán sokkal inkább az, hogy egyáltalán miért mondjuk azt, hogy a tiszta kategóriák, mint mondjuk a táblakép festészet  annyira fontos vagy annyira evidens, hogy csak azt tartjuk igazi művészetnek. Persze ne sarkitsunk, hiszen valójában ez egy elég hosszú conversatione kiragadott része is lehetne, hiszen már nagyon régóta vannak idézőjeles renitensek, akik nem áttallanak nem fatáblára és akár nem festeni, tulajdonképp felsorolhatnám szinte a teljes művészettörténetet. Csakhogy álljunk meg egy pillanatra. Az a helyzet, hogy érdekes módon pl. Angliában sok installációval találkozunk, más nyitott és nagy piacon is elfogadott ez, de valahogy pl. nálunk nem.
Ezzel együtt azért ebben az esetben azt is gondolom, hogy a hollandoknak épp nincs mit kiállitaniuk, azért fordultak a designhoz, de erről a következő bejegyzésemben mesélek bővebben. Merthogy mi a helyzet a kortárs festészettel Hollandiában?

Fotószupremalisták a Capa központban

Nagy a tét. Azzal ugyanis tisztában vagyunk, hogy az első politikai kiállitás után ez az első valódi megmutatkozása a Capa központnak, s ily módon nem csak az a kérdés, hogy a tárlat jó-e, hanem átvitt értelemben a múzeumnak igazolnia kell magát, olyan kiállitást kell mutatnia, amire sokáig emlékszünk. Sikerülhet ez neki?
A téma nem könnyű, Malevics után ismét a minimalizmus és szuprematizmus területére merészkedtek az alkozók, ami egyáltalán nem könnyen befogadható téma. Vagyis még mielőtt a tárlat elkezdődne: nem, kedves látogató, ez a tárlat nem Önnek van, hanem annak a 10 embernek aki továbbgondolta már Malevics fehér alapon fehér képét. És igen, kérem ne gondolja, hogy a Capa központ Önnek való, hogy itt most szinesitették a kinálatot. A nagy helyzet ugyanis az, hogy ez a tárlat méretileg és tematikájában is elfért volna simán a Mai Manóban. Sem a képek mérete nem használja ki a nagy teret, sem azok darabszáma. Jellemző is, hogy az Ernst múzeum több mint felét le is zárták, mivel nincs mit megmutatni. Nincs elég kép.
Szánalmas az is, hogy "természetesen" nincs katalógus, és ismét természetesen nincs látogató sem, illetve van, ugyanaz a 100 ember, aki minden kiállitást megnéz a városban. Ezt onnan tudom, hogy én voltam a 95. látogatója a múzeumnak, persze nyilván a megnyitón már ott volt aki valahogy érdekelt volt..
Most, hogy már megbeszéltük a lényeget, el kell áruljak valamit. Ez a tárlat még ezzel együtt is érdekes, igaz csak azoknak, akik érdeklődnek az archaikus technikák iránt vagy szeretnének valami kézzel laborált dolgot látni. Nyilvánvaló, hogy Minyó Szert Károly a húzónév ebben az összeállitásban, kézzel fára felvitt emulzióra laborált képei nagyon érdekes hatásokat mutatnak, és egyben újabb érdekes párbeszédre lépnek a festészettel is, a képek többségén ugyanis ecsetnyomokat látunk, amik igy akár nagyzolva Gerhard Richter-t is eszünkbe juttathatják. A képei érdekesek és elgondolkodtatóak.
Robitz Anikó képei sem hasonlitanak fényképre, ami különösen érdekes annak fényében, hogy nagyon is azok, csak a fény-árnyék hatások és a konkrét téma hiánya módositják a látványt. Fekete-fehér dinamikái nemcsak hogy hasonlitanak Malevics, na nem fotóira, hanem bizonyos festményeire, de egyben szivesen látott művek lennének mondjuk a Vass kollekcióban Veszprémben. Érett anyag, érzem benne a gondolatokat, úgyhogy gratulálok.
A hármas harmadik tagja sajnos az anyagszerűséget tette meg fő témájának, és kissé furcsa módon a 80-as évekből is hozott képeket, ezek azonban semmiben nem különböznek elrontott képektől, ráadásul nagyon kicsik is ahhoz, hogy komolyan vehessük őket, de persze az izlések különbözők.
Asztalos Zsolt velencei biennálés anyagával csordogál majd tovább a Capa központ, ami egyáltalán nem fotó, és meglehetősen érthetetlen, miért kerül ide. Aztán jön a sajtófotó kiállitás, aminek szintén semmi köze ahhoz, aminek a Capa központnak lennie kéne. Na majd talán ősszel eljutunk érdekesebb témákhoz is. Addig is ajánlhatok valami mást?

Bács Emese az Ericsson galériában

Nem véletlenül tették fő motivummá a vállalati művészetfinanszirozást az osztrákok a krizisről szóló kiállitásukon: valóban ott van az Avaya dij, a Kogart akciói és más mókák, amik sajnos a válság első szelére eltűntek, sajnos a Műcsarnokkal, a Ludwiggal, Ernst múzeummal együtt, hogy a kereskedelmi galériákat ne is kezdjem el sorolni, szóval máshol a világban épphogy csak kicsit vettek vissza, lássuk csak: a Microsoft pl. külön művészeti alapot működtet, az irodákba szavazással kerülnek a művek, az éves költségvetése pedig nagyobb mint a teljes itthoni piac - kis túlzással. Ehhez képest itthon csupasz falak tátonganak az emlitett cég irodájában, művészetről senki sem hallott, nem is illetékes..No de nem őket akarom szidni, hanem azt a jelenséget megmutatni, hogy egy sikeres cég a nagyvilágban szivesen költi a nyeresége 1 % -át művészeti dolgokra, mert az olyan menő, ezzel szemben itthon ez nemhogy nem jellemző, hanem egyenesen ciki.
Az Ericsson már régóta más úton volt, az ő galériájuk egy létező dolog volt és most is az. Csak az arányok... Ha ma belépünk a népligeti galériába, akkor vagy felröhögünk, vagy legszivesebben ki is fordulnánk. Sajnálom, de nehéz komolyan venni egy előteret, amelyből 5 tárgyaló ajtaja nyilik. Ebben a közegben a képek - bármilyen képek - eleve bukásra vannak itélve.
Sajnálom, de az alkotóról sem tudok sok jót mondani. Amellett, hogy ebben a térben ki se derül, hogy igazából milyenek lennének a képei, maradjunk is ennyiben. Vicces, hogy a kis katalógus képei nem egyeznek a kiállitott képekkel..Szóval az a helyzet, hogy jó lenne, ha nálunk is működne az, ami máshol a világban, vagyis a nagyobb cégek galériát tartanak fent, kiállitásokat szerveznek, adott esetben egy képet meg is vesznek..De jó lenne ide eljutni..

Bruno Bourel a Nádor utcában

Közelebbről a Ceu egyetemen, de gyorsan tegyük hozzá, hogy ez maximum az internetes ajánlókból derül ki, se a ceu oldalán, se más oldalon nem derül ki semmi a tárlatról. Ami nem is csoda, hiszen lényegében egy teremben fellógatott kb. 20 képről van szó, kis méretben, rossz minőségben. Én is csak az index.hu tudósitása alapján tudok róla, de ott a képek szebbek voltak, mint élőben.
Ok, szóval ne sétáljunk el az egyetemre, de mégis ki az a Bruno Bourel? Egy francia, aki még a rendszerváltás előtt idejött, fotózott, könyve is jelent meg magyarul, és Párizsban a Photo 4 galériában lehetett látni időnként. Én azért jegyeztem meg a nevét, mert a párizsi kiállitásán volt egy kép az 5-ös buszról, ahogy a zsúfolásig tömött buszon mindenki olvas valamit, könyvet vagy újságot, és ez a kép megragadt bennem. A könyvéből akad még pár emlékezetes kép, azt érdemes nézegetni. Amúgy elég érdekes, hogy egy úgymond idegen, bár ő persze nem az, mert itt lakik ezer éve, de hogy egy friss szem mit lát érdekesnek a városunkból. Én azt mondanám, érdekes szinfolt.

Kroó Anita a kirakatban

A Kisterem megnyitóra mentem, és velük szemben van egy kis galériája a fiatal képzőművészek szövetségének. Épp voltak is ott, ami furcsa volt, mert eddig mindig zárva találtam. Ez egy csoportos kiállitás volt, de én Kroó Anitáról szeretnék beszélni. A képei ugyanis meglepően kiforrottak. Kicsit furcsa is volt, mert épp ott találtam és beszélgettünk egy sort, és őszintén szólva élőben egy kicsit nyuszifül, amit én a kedves szinonimájának gondolok, nem megsértődni ezen. Elmesélte, hogy épitkezéseket fest, az érdekli, ahogy az új formák kialakulnak, és valóban, a képein igen jól látszik ez, meg a harmónia is. Másfelől összesen 4 képpel jelentkezett a tárlaton, és legszivesebben azt mondanám, hogy még tizet, huszat, szóval ne csak néhány kép legyen egy sorozat, tessék dolgozni, tessék festeni. És persze csak igy tovább, már ami az arányérzéket illeti...