Verebics Ági az Apacukában

Miközben folyamatosan azon kesergek, hogy nincs elég szintér itthon, a galériák olyanok, amilyenek, satöbbi, a helyzet az, hogy nagyon is vannak érdekes események, csak ezek nem jutnak túl az ismerősi körön. Akármennyire is próbálkozott pl. a Roham, a helyzet az, hogy senki sem sétálgat a 8. kerületben alternativ helyszint keresve, máshogy meg elég nehéz összefutni az egyébként szimpatikus helyszinnel. Mit mondjunk arra, hogy a Tűzraktérnek is egy politikai botrány kellett, hogy legalább észrevegyék? A helyzet hasonló az Apacukával is. Oké, közel van az Artbázis, meg a Lumen, de azok közönsége is csak ismerősökből áll, egyébként meg az utcáról nézve az Apa tulajdonképpen egy kávézó.
Ettől függetlenül egyre inkább az a véleményem, hogy Ági lassan klasszikussá érett. Már az Art market, ellen art fair-en is kitűnt nagyméretű, hogy úgy mondjam, az esztétikusságot súroló arcaival, és azóta csak jobb lett. Jól áll neki a nagy méret és a női, de nem feminista ábrázolás, bár ez utóbbi Ágival beszélgetve már nem is annyira egyértelmű. Nem szokás manapság a technikai kivitelezést méltatni, de nem tudok szó nélkül elmenni azon a profizmuson, ami süt a képekről. A téma viszont csalóka egy kissé, mert először arra gondoltam, hogy a klasszikus nőábrázolás kigyúnyolásáról van szó, aztán a kliséknek megfelelő beállitást szemlélve már nem vagyok ebben biztos. Legalább van min elmélkednem. Szerencsére a képek nem a gyűjtőknek kedveznek, annál sokkal jobbak, mintsem dekorativ felületet nyújtanának. Hosszú idő óta végre egy olyan anyagot láttam, amihez kedvem támadt visszamenni a megnyitó után - és nem csak a társaság miatt.

Könyv: András Edit: Kulturális átöltözés

1989 utáni nőművészetről szól ez a könyv, ne tévesszen meg senkit a cim. Mondjuk ez a nőművészet dolog nekem egy kicsit eleve gyanús. Oké, a nők egyenjogúsága, meg minden, de ugyanakkor nagyon is egyenjogúak már. Vagy legalábbis szeretném azt hinni, de persze én nem vagyok az, szóval nem tudom. Messzire vezet ez a téma, de eszembe nem jutna pl. Eperjesi Ágnes képeinél morfondirozni, hogy a képei vajon nőművészet-e. Nem mintha a könyv következetes lenne ebben, hiszen néha férfi alkotókról is beszél, habár a kontextus ilyenkor is női vonalon mozog.

A másik bajom, hogy korántsem mindig hiszem el a könyvnek, amit állit. Mondjuk van a képen egy fürdőkád részlet, felette meg két harisnyás láb. A könyvben fél oldalas elemzést kapunk arról, hogy ez azt jelenti, hogy a női krisztus is tud vizen járni. Hát nem tudom. Lehet, hogy ez az üzenet, de mi van, ha nem?

Mégis vissza fogok tehát kanyarodni ehhez a nőművészet dologhoz. Igazából szeretném azt mutatni, hogy semlegesen mutatom be a témát, és akkor előtűnnek az erősségek is. Viszonylag átfogó képet kapunk a 89 utáni női alkotókról, és persze nagyon sok művet nem ismertem eddig, amit a könyv ismertet. Az is pluszpont lehet, hogy eddig ritkán olvastam művészettörténetről kifejezetten női szemmel, vagy csak nem tűnt fel. Egy olvasatnak érdekes tehát, csak most meg a ló túloldalán vagyunk, habár nem vagyok egészen biztos abban, hogy egy lónak van feminista oldala is...

A könyvben bemutatott művek egyébként -talán nem véletlenül - zömmel olyan műveket mutatnak be, ahol azt látjuk, hogy a nők elnyomottak, soha semmilyen öröm nincs, ami egy kicsit elgondolkodtató. Nem tudok egyetérteni a művészet = depresszió gondolattal sem, ami végigvonul a könyvön, de ez igazából egy afféle honi sajátosságnak tűnik. Bár az is lehet, hogy egyszerűen ezt nem érthetem meg. Feminizmus ide vagy oda, puszilom a csajokat, innen üzenem ,hogy a másik oldalon sem könnyű.

A könnyedségről

Hú, ez nyálas lesz, előre is bocsi. Arról akartam irni, hogy a fotózás, ha mint művészeti ágat nézzük, egyáltalán nem ötperces feladat. Hiába találta ki a Kodak a hires jelmondatát a kattintásról, a legtöbb fotós már akkor sem és most sem elégedett meg ezzel. Az exponálógomb megnyomása ugyanis korántsem a legnagyobb feladat a fotózásban. Mesélhetnék mondjuk Ansel Adams-ről, aki a fotós túráit úgy valósitotta meg, hogy több hónapra bevette magát a Grand Canyonba, a felszerelést egy szamár szállitotta neki, és azt a pár hónapot kizárólag fotózással töltötte. Ja, és nem volt Iphone-ja, se mobil nete. Helyette komplett előhivó labort cipelt a megfelelő vegyszerekkel, amik egyébként nem voltak készre keverve. Nem volt Eos-1d-je se, se markIV, se mark III, helyette 6* 9-es sikfilmre dolgozott, ami úgy ötször nagyobb, mint a Leica kocka. Ezeken felül nem lógott a cseten és fórumokba se irt.

Ezzel csak azt akarom mondani, hogy az elmélyülés különösen fontos a fotózásban. Lám, nemrégen volt –kinek is? – kiállitása a MEP-ben Párizsban, ahol 30 éves munkásságának eszenciáját mutatták be. Még Annie Leibovitz is, akinek a képeit elsőre néha nézhetnénk elkapott képnek is, különösen ügyelt a világitásra, nem véletlen, hogy könyvet is adtak ki a technikájáról. És amikor nézzük a képet, nem tudjuk megmondani miért, de érezzük a profizmust. Hát ezért.

Egy fotósorozatban általánosságban a fotók elkattintása veszi el a legkevesebb időt. Ha modell van, akkor fodrász, sminkes, öltöztető, a megfelelő helyszin letárgyalása, világitás, diszlet, tereptárgyak megszervezése sok időt vesz el, de jobb esetben a legtöbb idő a tervezésé. Mi lesz a kép üzenete, milyen tárgyakkal tudom erősiteni a mondanivalót, milyen szineket érdemes egymás mellé tenni, és ezek csak néhány apróságok, amikre gondolni kell. De ami ennél is több időt vesz el, az a felkészülés. A századelőn pl. majdnem mindenki Párizsba ment, hogy ott szivja magába a képeket, amiket látni lehet, és a város hangulatát, a mesterek munkamódszereit. Sok időt töltöttek el azzal, hogy bejárták a világot, sokszor akár éveket töltve egy helyen. No persze Brassai, miután André Kertésztől megtanult fotózni, már a következő évben albumot állitott össze. Vagy ott van Robert Capa. De egészen általánosságban azt lehet mondani, hogy nem árt kicsit elmélyülni. Igen, zárd le a számitógépet, és irány a könyvtár. És fél év múlva beszélhetünk, addig ne jelentkezz.

Hatással van-e az online világ a fotóra?

Először jöttek a digitális kamerák, azt igérve, hogy bárki tud jó képet fotózni. Ez volt a 90-es évek. Mára a kamerák fejlődése lelassult, hiszen a fényképezőgépek szolgáltatásaira komoly fotósnak nincs szüksége, a jó minőségű optika pedig akkor is, most is drága. Nemzetközi szinten teljesen komolytalan, ha valaki egy automata kattingatós géppel akar boldogulni. Ami viszont megváltozott, hogy a két fő gyártó automatikáit elfogadják, vagyis nem muszáj manuális módban fotózni, habár továbbra is ajánlott. Szép lassan a nagyítási technikák is rögzültek, a c-printet felváltotta a lambda print és részlegesen a giclée. Viszont továbbra is menő analógra fotózni, főleg, miután kiderült, hogy sokkal emberibbek, hibáikkal is szerethetőbbek az analóg nagyitások, hasonlóan mondjuk a lemezjátszóhoz vagy a csöves erősitőkhöz, amelyek szintén nagyon menők, noha technikailag a cd elvileg jobb. Újra és újra kiderült, hogy a tökéletesség unalmas, és az analóg fotó olyat tud, amit semmi más. Egy Fuji Velvia finomsága...mondom ezt úgy, hogy én is digitálissal fotózom nagyrészt, szóval maradjak szépen csöndben. Oké. Valahogy mégsem tudok elmenni amellett, hogy pl. a párizsi MEP fotóház szinte kizárólag analóg technikával készült képeket állít ki. El tudom képzelni, hogy ez addig lesz igy, amig élnek azok, akik analógra fotóztak, de azért pár megszállott fiatal újra használja a negativokat.

Aztán itt van az internet, ami elvileg alap, de valójában sok galériának nincs a mai napig oldala, és akiknek van, azoknak se frissül folyamatosan. Technikai kőbaltások lennének ezek az emberek? Vagy inkább kimondatlanul ugyan, de arra utalnak, hogy igazi ügyfélkapcsolatot csak személyesen lehet kialakitani? Az biztos, hogy eddig nagyon kevés olyan galériával találkoztam, akik valóban kapcsolatba szerettek volna kerülni a netelő tömegekkel. Tetszik vagy nem: a műkereskedelem a kiválasztott kevesek kiváltsága, és semmi értelme annak, hogy a tudással és pénzzel nem rendelkező Mari nénik és Pista bácsik online szörföljenek a galériák kinálatában, mint ahogy nem is teszik. A honlap szerepe tehát legfeljebb a figyelemfelkeltésé, és csak elenyésző részben új kapcsolatok kiépitéséé. Sok honlapra eleve ki is irják, hogy ne küldjenek e-mailt vagy bármilyen anyagot, mert a galériák nem igy szerzik a művészeiket. Persze én is beleestem abba a hibába, hogy amikor valahol jártam, beadtam egy-egy portfóliót vagy könyvet egy szimpatikus galériába, de valójában más útjai vannak a galériába bekerülésnek. Hasonló a helyzet a facebook-al és egyéb klónjaival: fantasztikus, ha egy galériának 5000 rajongója van, de ettől még nem lesz jobb galéria, mint akármelyik másik. Tulajdonképpen eddig egyetlen galériát láttam, amelyik tényleg használta a webet, mint galéria, és ez a Jen Bekman New Yorkban. Az általa meghirdetett fotópályázatra tényleg 8 millióan jelentkeztek, más kérdés, hogy a nyertes eddig még mindig egy olyan művész volt, aki a referenciái alapján amúgy is átvitte a lécet. Sajnos tudomásul kell venni, hogy öt perc alatt nem leszünk művészek, egy fotóstanfolyamtól meg pláne.

Ha jobban belegondolok, az online világ talán még inkább zárkózottá tette a művészetet: művészeti egyetem és megfelelő tapasztalat/referencia/nyelvtudás nélkül szinte lehetetlen akárcsak egy lépést is tenni. Amiben viszont igenis változott ez a világ, az az, hogy a közönséget/Mari néniket/érdeklődőket egyszerűbben és persze olcsóbban el lehet érni egy művészeti programmal. Sőt, mostanában a közönség el is megy kiállitásokra, mégha csak a Szépművészeti Múzeumba is, és megnézi – noha továbbra sem érti – a művészeti alkotásokat, és ráadásul még fejleszti is ezáltal a szépérzékét. Én csak örülök neki, mégha iPadot nyomogat is...

prágai fotófesztivál

Csak szólok, ha valaki esetleg nem találkozott vele: Prágában május 5-ig fotófesztivál van. Ezt persze úgy kell érteni, hogy néhány kiállitás mögé odabiggyesztették a fesztivál nevet, de csodák csodájára, a dolog mégis működik. Egyébként pontosan ugyanazt nézhetjük meg mondjuk a Langhans galériában, hogy egy jó helyet is emlitsek, mint fesztivál nélkül, de az átlag közönségnek kell a hivószó. A látogatóknak összegyűjtötték -egyébként ugyanazt - a 10 galériát, akik fotóval foglalkoznak, hozzácsapták a Rudolfinumot, mint helyszint, és kész is. Lehet plakátokat, szórólapokat nyomtatni, amikből persze kevés látható, a költségvetés ugye...Pl. a Leica galériába belépve az asztalokra vannak szórva a meghivók - tehát ha valaki amúgy is arra jár, akkor megtudhatja, hogy éppen fesztivál van...Mosolyoghatunk ezen, de érdekes módon pl. a párizsi Centre Pompidou-ban a cseh fotó helyet kapott, magyar vonatkozású könyv nem akad.. Ha már látjuk, hogy ennyire fontos a csomagolás, úgy értem a marketing, mi is kitalálhatnánk már valamit..Mondok egy példát. Ember nem tud finn, svéd vagy norvég fotóst emliteni, de az egész világon tudják, mi az a helsinki iskola. A róluk készült könyv New York-tól nem is tudom, Genfig mindenhol megvan, és akkor most két olyan helyet emlitettem, ahol a saját szememmel láttam. Visszatérve Prágára, lehet hogy csak nekem volt új, de Josef Sudek műtermét megnyitották a szélesebb közönségnek, ajánlom megtekintésre.

Boltives galéria

Az ember azt hinné, hogy ilyen időkben senki sem nyit galériát, aztán tessék. Illetve mégsem, gyorsan ellenőriztem, hogy mit irok le, igy máris megbuktam, a galéria 2008-ban nyitott. Akkor hol volt eddig? Na mindegy. Teljességgel esetleges, hogy milyen galériáról szerzek tudomást, igaz, nekem is kialakult az a, hm, 10, ahová járok. Nem dicsekedhetek vele, de sokszor nem megyek el ismeretlen helyre, csak ha valami okom is van rá. Ebből a szempontból dicséretes az Artmagazin szervezése, mert rendszeresen szerveznek tárlatvezetéseket, bemutatókat, amik igy jobban meg is maradnak a fejemben. Ezúttal mégsem erről volt szó, de a lényeg, hogy megjelentem, leesett az állam, és meg is irom miért. A kiállitott anyag legalább annyira friss volt, mint egy harmatcsepp az Alpokban. A téma "fű, gyep, mező", ennek megfelelően a képek zöme zöld volt, ez viszont egyáltalán nem hátrány, mert olyan ritkán látok máskor zöld képeket, pedig a természet, blabla.. Elég sok stilus jelent meg, ami szintén örvendetes, és a szinvonal is tetszetős. Több kedvencem is volt, ami nem sűrűn fordul velem elő. A képek a zöld szinen kivül is frissnek mutatkoztak. Vagy irjak inkább modernet? Szóval úgy tűnt, hogy a készitők a mában élnek, és nem próbálnak meg múlt századi stilusban festeni, mégis érthetőek a gondolataik. Ráadásul a megnyitón csupa fiatal jelent meg, nem görcsöltek, jó hangulat uralkodott. Szóval nem sok érvem maradt arra, hogy miért nem ismertem a galériát. Még egy szalmaszálam van: a weblapról gyakorlatilag semmi se derül ki, még az aktuális kiállitás sincs fent, ami egy kicsit.. hm. orrolható. Amivel persze visszajutottunk a belterjességhez, mégha nem is erről akartam irni...

Drégely Imre a Nessimben

Egyébként van jó oldala is a belterjes hazai állóviz művészeti életünknek, bár sokáig nekem se esett le a tantusz. Mégpedig az, hogy a kiállitó művészek, jelen esetben egy fotós, egyáltalán nem elbújva az asztal alá, vagy agyonsztárolva egy partin lóg, hanem egyszerű halandóként is találkozhatunk vele. Fogjuk magunkat, és ha a Király utcában járunk, eszünkbe jut, hogy a Nessim csak egy utcára van, és belépve ott találjuk magát a művészt, akit a galériás azonnal be is mutat, és aki a legtermészetesebb módon magyarázza el a képeit. Próbálnánk ezt mondjuk David Lachapelle-el! Maguk a képek persze ellentmondásosak. Én mostanában jutottam el oda, hogy mintha már meg tudnék különböztetni egy Drégely Imre képet valaki másétól, de még nem vagyok biztos benne. Sok bennük a játék a képelemekkel, ám összességében néha öncélúak a megoldások. Viszont először láttam olyat, hogy megosztott szerzőség, ami ezúttal szó szerint értendő: a kép alsó fele a művészé, a felső pedig egy felkért másik fotósé. Az expozició alatt egy félbevágott objektivkupak takarja el a nemkivánt területet. Zseniális ötlet!