2011. április 19., kedd

Hatással van-e az online világ a fotóra?

Először jöttek a digitális kamerák, azt igérve, hogy bárki tud jó képet fotózni. Ez volt a 90-es évek. Mára a kamerák fejlődése lelassult, hiszen a fényképezőgépek szolgáltatásaira komoly fotósnak nincs szüksége, a jó minőségű optika pedig akkor is, most is drága. Nemzetközi szinten teljesen komolytalan, ha valaki egy automata kattingatós géppel akar boldogulni. Ami viszont megváltozott, hogy a két fő gyártó automatikáit elfogadják, vagyis nem muszáj manuális módban fotózni, habár továbbra is ajánlott. Szép lassan a nagyítási technikák is rögzültek, a c-printet felváltotta a lambda print és részlegesen a giclée. Viszont továbbra is menő analógra fotózni, főleg, miután kiderült, hogy sokkal emberibbek, hibáikkal is szerethetőbbek az analóg nagyitások, hasonlóan mondjuk a lemezjátszóhoz vagy a csöves erősitőkhöz, amelyek szintén nagyon menők, noha technikailag a cd elvileg jobb. Újra és újra kiderült, hogy a tökéletesség unalmas, és az analóg fotó olyat tud, amit semmi más. Egy Fuji Velvia finomsága...mondom ezt úgy, hogy én is digitálissal fotózom nagyrészt, szóval maradjak szépen csöndben. Oké. Valahogy mégsem tudok elmenni amellett, hogy pl. a párizsi MEP fotóház szinte kizárólag analóg technikával készült képeket állít ki. El tudom képzelni, hogy ez addig lesz igy, amig élnek azok, akik analógra fotóztak, de azért pár megszállott fiatal újra használja a negativokat.

Aztán itt van az internet, ami elvileg alap, de valójában sok galériának nincs a mai napig oldala, és akiknek van, azoknak se frissül folyamatosan. Technikai kőbaltások lennének ezek az emberek? Vagy inkább kimondatlanul ugyan, de arra utalnak, hogy igazi ügyfélkapcsolatot csak személyesen lehet kialakitani? Az biztos, hogy eddig nagyon kevés olyan galériával találkoztam, akik valóban kapcsolatba szerettek volna kerülni a netelő tömegekkel. Tetszik vagy nem: a műkereskedelem a kiválasztott kevesek kiváltsága, és semmi értelme annak, hogy a tudással és pénzzel nem rendelkező Mari nénik és Pista bácsik online szörföljenek a galériák kinálatában, mint ahogy nem is teszik. A honlap szerepe tehát legfeljebb a figyelemfelkeltésé, és csak elenyésző részben új kapcsolatok kiépitéséé. Sok honlapra eleve ki is irják, hogy ne küldjenek e-mailt vagy bármilyen anyagot, mert a galériák nem igy szerzik a művészeiket. Persze én is beleestem abba a hibába, hogy amikor valahol jártam, beadtam egy-egy portfóliót vagy könyvet egy szimpatikus galériába, de valójában más útjai vannak a galériába bekerülésnek. Hasonló a helyzet a facebook-al és egyéb klónjaival: fantasztikus, ha egy galériának 5000 rajongója van, de ettől még nem lesz jobb galéria, mint akármelyik másik. Tulajdonképpen eddig egyetlen galériát láttam, amelyik tényleg használta a webet, mint galéria, és ez a Jen Bekman New Yorkban. Az általa meghirdetett fotópályázatra tényleg 8 millióan jelentkeztek, más kérdés, hogy a nyertes eddig még mindig egy olyan művész volt, aki a referenciái alapján amúgy is átvitte a lécet. Sajnos tudomásul kell venni, hogy öt perc alatt nem leszünk művészek, egy fotóstanfolyamtól meg pláne.

Ha jobban belegondolok, az online világ talán még inkább zárkózottá tette a művészetet: művészeti egyetem és megfelelő tapasztalat/referencia/nyelvtudás nélkül szinte lehetetlen akárcsak egy lépést is tenni. Amiben viszont igenis változott ez a világ, az az, hogy a közönséget/Mari néniket/érdeklődőket egyszerűbben és persze olcsóbban el lehet érni egy művészeti programmal. Sőt, mostanában a közönség el is megy kiállitásokra, mégha csak a Szépművészeti Múzeumba is, és megnézi – noha továbbra sem érti – a művészeti alkotásokat, és ráadásul még fejleszti is ezáltal a szépérzékét. Én csak örülök neki, mégha iPadot nyomogat is...

Nincsenek megjegyzések: