Viennafair

Idén áprilisról szeptemberre tették át a bécsi kortárs vásárt, ami egyébként is tulajdonosváltáson esett át: ez igy együtt legalábbis gyanakvásra ad okot. Aztán persze elolvastam a Flash Art-ban, hogy megpróbálják a gazdag oroszokat idecsábitani, hát csak rajta, a gazdag svájciaknak a város úgyis messze van már. Meg azt is értem, hogy válság van, és egyáltalán nem olyan könnyű annyi kiállitót összehozni, hogy a szervezőnek is megérje a dolog. Viszont. Legkésőbb a berlini vásár megszűnésekor leomlott egy mitosz, miszerint ezek a vásárok örök és megingathatatlan bástyái a művészetnek. Hát nem. Még az Art Paris is szemléletet és igazgatót váltott, a madridi Arco-nál a látogatottságot elemzik, hogy tényleg nagy vásárnak számitanak-e, a kicsik meg vegetálnak, mert Bázel mindent visz..Na igen, Bécs nem Bázel, és ha ehhez hozzávesszük az osztrákok általános vendégmunkások vagytok szemléletét, amivel a magyarokra néznek, bizony érdemes meggondolni a részvételt.
Ezzel együtt Bécs még mindig közelebb van, mint Hong Kong, ezért 7 pesti galéria is kiállitott. Többen közülük pár éve minden évben kint vannak, és ez mindenképpen jó. Aki már olvasott művészeti lapot, és legalább néhány művész nevét ismerősnek találta, na őket vitték ki Bécsbe is. Azért vannak meglepetések is. Ott van pl. a Société Realiste, ők valami hihetetlen kapcsolatrendszerrel kell rendelkezzenek, hiszen kb. egy éve még semmit sem tudtunk róluk, aztán egyszercsak a Kultúrházban nyilatkoztak és a Ludwigban állitottak ki. Hogy csinálták? Borsos Lőrinc ("aki" két művész valójában) is a jó régen megszűnt Octogonartban nyomult a Várfok utcában, aztán egyszercsak a Flash Art-ban kaptak vagy négy oldalt. No mindegy, ne felejtsük, hogy most nem a művészetüket értékeltem, csak a szokásos magyar módit.
Meg is fordithatjuk a dolgot: milyen jó, hogy még létezik 7 galéria nálunk? Néha bizony nem tűnik ez fel...Persze gyűjtői oldalról ez nem igy működik: hallottam valami francia-magyar párosról, nézzük csak meg kik is foglalkoznak velük? És már tárcsázom is a galériát, hogy rakjanak el nekem egy művet, bármit. Csak ne legyen két méternél nagyobb. Az összeget majd átutalom.
Ezzel együtt kicsit mókás, hogy a bécsi vásár kapcsán az ithoni viszonyokról irtam, de most ez jött ki belőlem...

Lazsáló művészek Párizs külvárosában

A Mains d'Oeuvres alapitvány a Porte de Clignancourt metróvégállomástól nem messze (egyik párizsi utamon ott laktam) kiállitást szervezett a művészek időkihasználásáról. Egész pontosan arra volt kiváncsi, vajon a művészek laza, bohém alakok, akik napi 20 percet töltenek alkotással, vagy ugyanúgy dolgoznak, mint egy irodai munkás? Ehhez 13 egyetemi hallgatót kérdeztek meg az időfelhasználásukról, és persze műtárgyakat is kértek.Volt, aki diagramot készitett, akadt, aki telefirkálta az egyik falat, hogy látszódjon, mennyit foglalkozott vele, de egy művész egyszerűen végigstrigulázta az ablakokat, azokat a napokat jelölve rajta, amikor dolgozott.
Persze ha úgy vesszük, a kérdésfeltevés nem igazán pontos. Hiszen olvastuk már ezer helyen, hogy pl. egy iró akkor is dolgozik, amikor pihen, mert akkor gyűjti az élményanyagát. Azt is lehet mondani, hogy aki élvezi az alkotást, az megintcsak nem dolgozik, de erre beugrik Karinthy, aki a legviccesebb irományait is pénzért, percre pontosan irta a lapzárták előtti pillanatokban.
Még egy utolsó sztereotipia. A kreativitás, az ötlet nem időre megy, ezért nem is lehet siettetni, és egy hónap gondolkodás is rendben van, ha kipattan a szikra, viszont hiába is ülne valaki egy irodában egész nap, ha nem jön az ötlet.
Az én véleményem egy kicsit különbözik. Úgy látom, azok lesznek igazán sikeresek (persze ez most nem recept), akik 24 órában foglalkoznak az általuk választott iránnyal. Szinte mindegy is, hogy tehetségesek-e vagy nem, de ha minden kiállitásra elmennek, minden pályázatra beadnak valamit és mindent ismernek, előbb-utóbb kitűnnek. Vagy nem, elvégre ezt minden kutatás nélkül mondom...

Fodor Gyula

ismét arra jó példa, hogy egy művésznek át kell lépnie a határokon ahhoz hogy kiteljesedjen. Fodor Gyula még a rendszerváltás előtt ment ki Bécsbe, majd a hivatalos életrajza szerint mindenfélével foglalkozott, de ez természetes, viszont mostanában a szlovén Photon galériában jelenik meg, ami minimum meglepetés, bár Csörgő Attila után elképzelhető fordulat. A poén persze ott van, hogy az elsőre lenézhető - hiszen hol vannak a szlovének a művészetben- galéria nagyon is vállalható művészekkel dolgozik együtt, és azt is mondhatnám, hogy már megint egy nemzetközi vizeken aktiv galéria. De vissza a művészhez. Legújabb, megigért vonat fotósorozata pont azt tartalmazza, amit errefelé nem szokás: a könnyedséget. Az alapötlet egyszerű, jönnie kéne egy vonatnak, aztán csak nem jön, viszont vizuálisan egy ilyet ábrázolni nem könnyű. Ráadásul történetként kapjuk, vagyis megkomponált a képsorozat eleje és vége is, egyszóval érdemes megnézni, mégha valamiért a csehek jutnak is eszembe a vizualitásáról..

megszokás

Ötvenötezerszer voltam már Párizsban, és minden alkalommal listát irtam a "muszáj elmenni" galériákról és egyéb látnivalókról, mert sosem tudtam annyi időt kint tölteni, amivel elégedett lettem volna. Még Vajda Lajos is 3,5 évet volt kint egyszerre, persze nyomorogva, mig nekem pár napokkal kell megelégednem..No de hagyjuk az önsajnálatot. Én metrókhoz tudom jól kötni a rohanást, tehát pl. az a cuki könyvesbolt a St. Germain-on ugyanannán a metrónál van, mint a galéria, ahol egyetlen képet állitanak ki. De nem erről lesz szó. Az abszolút kihagyhatatlan helyekre megyek el a legnehezebben, mert úgyis jártam már ott, és ezúttal szeretnék valami mást felfedezni..De teljesen lehetetlen kihagyni a Centre Pompidou-t, ott még a könyvesbolt is kötelező látnivaló, és ugyanigy vagyok a Mep-el, a párizsi fotóházzal is-bár döcögni a lassú 1-es metrón nem jó. New Yorkban az Icp ilyen, kár, hogy mostanában annyira politikai irányba mentek el, hogy lassan lekerülnek a listámról. Az igazán fontos fotókiállitások meg átkerültek a Momába, ha ezt Cornell Capa, az Icp korábbi igazgatója látná! Londonban a Tate Modern kötelező darab és kész.
Minden alkalommal, amikor egy ilyen kötelező helyre megyek, olyan érzésem van, hogy lúzer és sznob vagyok, aki szinte csak a közhelygyűjteményébe pakolgatja a darabokat. Más kérdés, hogy amikor már ott vagyok, egyszerűen otthon érzem magam, és akkor már nem zavarnak a turisták sem. Egyszerűen azért, mert jók a választásaik, a kiállitott képek profi módon, jó világitással vannak kint, mindig van katalógus, és ami a legfontosabb: mindig jól lehet látni a képeket, akkor is, ha sokan vannak, és én csak állok percekig egy kép előtt.
Itthon talán a sokat szidott Nemzeti Galéria legfelső emelete ilyen. Mikor is voltam ott utoljára?

A modernizmus Kölnben

A legnagyobb axiómák egyike, hogy a modernizmus Párizsban született, Picasso, Cézanne, Modigliani, a magyarok közül az akkor épp kint lévő Rippl-Rónai, a Nyolcak, és persze sok más művész részvételével. A művészettörténet számon tart egy kölni 1912-es kiállitást, amelyen Van Gogh, Cézanne, Gauguin, Picasso tűnt fel, legalábbis a németeknek. Aztán 1913-ban jött a new york-i kiállitás, amelyen még a pénzes, de amúgy reménytelenül béna izlésű amcsik is rájöttek, hogy Párizsból kell műveket vásrolniuk, ha időtálló művészetet szeretnének. Erre értékelődött fel Gertrude Stein, de akár Hemingway is, de most maradjunk Kölnben. Mondani sem kell, hogy a kiállitást nem az akadémia szervezte, és az összeszedett 650 kép sokmindent mutatott, de egységességet és egyenletes szinvonalat biztosan nem. De ez sem számit, mert ahogy a legendáknál szokásos, a valószerűség mit sem számit. De miért is beszélek erről? Csak azért, mert Kölnben ma nyilik az eredeti kiállitás 100 éves évfordulójára való tekintettel egy tárlat, ami megpróbálja felidézni az eredeti anyagot. Ugyan 155 kép szerepel, és biztosak lehetünk benne, hogy az azóta elfeledett festőket nem mutatják be, Kernstok Károly mégis bekerült. A Lemonde ráadásul az osztrák Kokoschkával és a svájci Cumo Amiet-et hozza egy szinter a festőnket, amiben biztosan az is szerepet játszik, hogy az egész Nyolcak banda járt Párizsban. Illetve mit járt, ott éltek, ott tanultak és ott szivták magukba az új irányzatokat. Igy utólag könnyen mondhatjuk, hogy a legjobbkor voltak a legjobb helyen.

Stéphane Breitwieser: egy műkincstolvaj vallomásai

Ha műkincslopásra gondolok, óhatatlanul is az Oceans eleven film jut az eszembe, ahol profi tolvajcsoport elképesztő technikai felszereltséggel, igen jól kitervelve követ el lopásokat. Ez persze csak egy film, elég a 8. kerületi panellakásban megtalált Csontváryra gondolnom, hogy kimondjam: itthon más a helyzet. Tulajdonképpen azt is hozzátehetném, hogy nálunk, a válság idején maximum néhány milliót ér bármelyik kép, és azt is nehéz lenne eladni, hiszen párszázezerért gyakorlatilag bármelyik nevet meg lehet venni, mégha ez egy kis utánajárással jár is. A cimben emlitett tolvaj viszont Svájcból és a franciáktól lopott, méghozzá meglepően könnyedén: se múzeumőr, se riasztórendszer nem volt a legtöbb helyen ahol járt. Ahogy leirta a lopásait, igencsak el kell gondolkodni, mennyi őr és milyen kamerarendszer kellene a múzeumokba. Nálunk eddig egyedül a Szépművészetiben láttam komolyabb felszerelést, most hogy utánagondoltam, még olyan is volt, hogy a nénike egyszerűen odaadta a kulcsot nekem, hogy nézzem meg egyedül a tárlatot. Most döbbentem rá, hogy a legtöbb helyen, ha van is őr, kedélyesen eszeget, olvasgat, abszolút nem érdekli, hogy mit matatok a képeknél. Egy elit galériában, ahol azért milliós képek voltak, az egy szem őr a galériás csajnak udvarol, és elég sokszor leirtam már, hogy teljes magányban tekintettem meg tárlatokat, aminek persze örülök, mert igy el tudtam mélyedni a képekben...
Irodalmilag azért nem egy nagy durranás a könyv, de minden galériásnak és múzeumi dolgozónak kötelezővé tenném.