Ha műkincslopásra gondolok, óhatatlanul is az Oceans eleven film jut az eszembe, ahol profi tolvajcsoport elképesztő technikai felszereltséggel, igen jól kitervelve követ el lopásokat. Ez persze csak egy film, elég a 8. kerületi panellakásban megtalált Csontváryra gondolnom, hogy kimondjam: itthon más a helyzet. Tulajdonképpen azt is hozzátehetném, hogy nálunk, a válság idején maximum néhány milliót ér bármelyik kép, és azt is nehéz lenne eladni, hiszen párszázezerért gyakorlatilag bármelyik nevet meg lehet venni, mégha ez egy kis utánajárással jár is. A cimben emlitett tolvaj viszont Svájcból és a franciáktól lopott, méghozzá meglepően könnyedén: se múzeumőr, se riasztórendszer nem volt a legtöbb helyen ahol járt. Ahogy leirta a lopásait, igencsak el kell gondolkodni, mennyi őr és milyen kamerarendszer kellene a múzeumokba. Nálunk eddig egyedül a Szépművészetiben láttam komolyabb felszerelést, most hogy utánagondoltam, még olyan is volt, hogy a nénike egyszerűen odaadta a kulcsot nekem, hogy nézzem meg egyedül a tárlatot. Most döbbentem rá, hogy a legtöbb helyen, ha van is őr, kedélyesen eszeget, olvasgat, abszolút nem érdekli, hogy mit matatok a képeknél. Egy elit galériában, ahol azért milliós képek voltak, az egy szem őr a galériás csajnak udvarol, és elég sokszor leirtam már, hogy teljes magányban tekintettem meg tárlatokat, aminek persze örülök, mert igy el tudtam mélyedni a képekben...
Irodalmilag azért nem egy nagy durranás a könyv, de minden galériásnak és múzeumi dolgozónak kötelezővé tenném.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése