Jakatics-Szabó Veronika- Olvasónapló

Goldolkodnom  kellett, honnan ismerős a név, aztán beugrott: a képregényekről. Még régebben az egyik műcsarnokos művészeti vásáron tűntek fel szemtelenül könnyed képregényképei, akkor abban a közegben olyan érzés volt látni őket, mintha kinyitották volna az ablakot egy dohos szobában. Aztán a következő kiállitásain furcsán szürkés-barnás szocióképeket állitott ki. Akkor sóhajtottam egyet, és azt mondtam: kár. Most viszont a Műcsarnok Mélycsarnok részében újra a frissességet hozza el. Olvasónapló installációja végtelenül szimpatikus: az olvasmányélményeiről mesél. A bejáratnál látható két videóinstalláció először is profi kidolgozású, jó ötleteket kidolgozó anyag, másrészt a hajszálas  összeállitás őrületesen érdekes annak ellenére, hogy hasonlót láttunk már több embertől is. A másik videó szó szerint értelmezi az olvasás közben más világban vagyunk közhelyét, itt is a profi kidolgozás és az érzéssel eltalált hossz menti meg a videót.

Aztán besétálunk egy nappaliba, ahol újabb képregényeket nézegetünk, ezúttal versszöveget ilusztrálva. Mondhatnánk azt, hogy a képregény egyrészt nem igazán irodalmi műfaj, másrészt a művészettörténetben is ritkán jelenik meg (Lichtenstein ugye), de ebben a közegben nem erre koncentrálunk, hanem a két műfaj, a vizualitás és az irodalom keresztezésére. Segitségünkre van az is, hogy mig Lichtenstein-nél láthatóan a vizualitás minden, hiszen több méteres képein a szövegek csak kiegészitők, és sosem hordoznak fontos információt, itt úgy érezzük, hogy a képiség és a szöveg egyensúlyban van, vagyis nem illusztrációt nézünk, hanem a szövegből elinduló vizualitást.

A terem másik végében egy kanapé és néhány jegyzetfüzet csábit maradásra. Vázlatfüzetek ezek, amik amúgy szinte biztosan nem kerülnek be egy kiállitásra, de itt jól kiegészitik az amúgy is laza anyagot. Az egyik füzetben pl. Rómáról láthatunk skicceket, amik szinte naplószerűen dolgozzák fel az ottani élményeket. Nem kész alkotások ezek, hanem bemutatják a képek születését, jól látható, ahogy elindul egy-egy ötlet, és később a skiccekből elemek fel-felbukkannak valamelyik képen. A legjobb ebben a kiállitásban azért még mindig az, hogy végre nem poros könyvtárszobák elzárt mélyéről mereng az olvasáson, mint élményen, hanem egy-egy szeletét bemutatva feldob pár gondolatot, amit akár tovább is gondolhatunk.

Mai Manó ház: folyamatos jelen 5.

A június nem teljesen úgy sikerült, ahogy egy ideális művészeti világban jó lett volna. Nem voltam az Artbázelen, igaz előtte kétszer is, aztán nem voltam még a Velencei Biennálén sem idén, aztán a Centre Pompidou-ban meg Simon Hantai kiállitás van.. Helyette itt van a fotóház, amiről hosszú évek óta mondják, hogy majd az új múzeumi negyedben..meg aztán folyamatosan teljesen kiszámitott (egyre csökkenő) költségvetéssel kell kihúzniuk, szóval a szokásos műsor megy, s eközben valahogy megszűntek a fotósvilág közepe lenni. Gerhes Gábor pl. a Lumenben mutatta be elég fontos anyagát, Mapplethorpe a Ludwigba ment, a Várfok galéria erőteljesen nyomul fotóügyben Korniss Péterrel, és én meg képtelen vagyok igazán jó kiállitást felidézni a Mai Manóból. Persze nem lenne tisztességes, ha nem mondanám el, hogy sokszor viszont olyan műhelymunkák, kisérletek kerülnek ki a falakra, amik viszont máshol nem jelennének meg, de ha idei fontos fotókiállitásra gondolok, akkor a Nemzeti Galéria és Kogart jut eszembe.
A folyamatos jelen sorozat a kortárs középgenerációt mutatja be. Itt főleg olyan neveket találunk, akik már letettek valamit az asztalra, de még nem jelentősek a területükön vagy csak még éppen munka közben vannak.
Most következhetne egy részletesebb elemzés a sorozatokról, de valahogy nem tudom rászánni magam. MAradjunk annyiban, hogy holnap viszont egy érdekes kiállitásról szólok. Már alig várom hogy beszélhessek róla..

A Photo magazin 500.száma

Ma is emlékszem a megdöbbenésemre, amikor a Lavazza reklámfotókról készült háttéranyagot megláttam. Egy macskanőnek öltözött hölgyemény éppen majdnem leesik egy felhőkarcoló tetejéről, és ez egyetlen problémája a kávéja kilöttyenése. Valahogy lehet érezni a képen, hogy stúdióban készült, egyszerűen túl szépek a szinek, túl jók a fények, mégsem tudom leleplezni. A werkképekből aztán már látszik micsoda munka van mögötte.
Aztán felvonulnak a divatfotósok, na ebben igazán jók a franciák, mondjuk mögöttük egy Vogue-al és a többivel ez valahogy természetes is. Aztán ott vannak a művészi fotósok, Leibovitz, a provokáló Lachapelle, Abramovic, mindenki.
Ott vannak a riportfotósok is, az iraki romok előtt pózoló amerikai turisták képe beégett már a retinánkra, csakúgy mint a palesztin nő, aki egymagában akar feltartóztatni egy sereg katonát.
A Photo magazin ajánlott fogyasztása. Tengerparton egy adag itókával, ráérősen. Aztán - nem elfelejteni! - otthon este újra átlapozni, minden képet kitanulmányozni, újra és újra. Lesz mit tanulni.
Megdönthetetlen axióma, hogy egyetlen újságból nem tájékozódhatunk teljeskörűen a világból. De ha választanom kellene, én a Photo mellett döntenék. Nincs még egy lap, ami ennyire nemzetközi, ennyire minőségi, ennyire..Én szóltam!
Az 500. szám egy vaskos visszatekintés a legjobb képanyagokra, önmagában egy jó kis könyv, katalógus, ki kicsoda. Ott a helye mindenkinek a könyvespolcán.

Bryan Adams Bécsben

Most nagyjából úgy nézhettek a cimre, mint én tettem a német Fotograf cimlapjára Londonban, egy kedves pamlagon, ahova véletlenszerűen a legkülönfélébb fotós újságokat cipeltem. A cimlapon a mosolygós zenész tűnt fel egy kamerával a kezében. –Nocsak, milyen jófej, hogy pózol a kamerába kamerával – mondtam magamnak, aztán kinyitottam a lapot. Nem, nem, a világhirű fotós képei néztek vissza, és ez nem vicc.Az újságban elmesélte, hogy volt egy kis ideje, és valami barátja beavatta a fotózásba...

Namost ilyenkor általában két dolog biztos: a sztár brahiból vagy a realitásérzék hiányából úgy tesz, mintha mindenhez értene, közben feledhető dolgokat csinál, a másik pedig az, hogy ezt az egészet 5 perc alatt elfelejti, és miután learatta a sajtóbabérokat, mármint a megjelenéseket, soha többé nem foglalkozik a témával. Ez egy axióma, nem is kell bizonyitani. Csakhogy...

Lapozgatom a füzetkét, és egyáltalán nincs olyan érzésem, hogy át vagyok verve. A képek egy Hasselbladdal, jó kis Kodak filmre készültek, látszik a push hivás, de ez inkább jellegzetesség, mint hiba. Az alanyok mind hirességek- ez mondjuk az ő életéből jövő adottság, csakhogy maguk a képek sem tűnnek borzasztónak. Sőt, Victoria Beckham kifejezetten jó, egy másik csaj szinte kacérkodik a fotóssal egy pamlagon, egyedül az a kérdés, miért van olyan sok a mostanában annyira divatos szemből egy jó közelit képből. De ez apróság.

Most akkor hogy is van ez? A főhősünk egyértelműen sikeresebb mint zenész, de azért a képei is jók - sőt kifejezetten ezt ajánlom most Bécsből.

kis szinesek

Igazán érdekes mókák történnek nálunk, s bár önmagukban egyikről sem irtam volna, de igy összefűzve már semmi sem tart vissza a gépeléstől. Nehéz visszafogni magamat mondjuk olyan esetekben, amikor a butaság rosszindulattal párosul. Ime a hir: pornográfia miatt cenzúrázzák Nagy Kriszta kiállitását a Kiscelli Múzeumban, ahol a múzeumigazgató szerint a képek pornográfok - irja az index.hu. A mondat magyarázata: Nagy Kriszta, a zeneértőknek Tereskova mindig is vállaltan provokativ, feminista műveket készitett, emlékezetes lehet mondjuk a Basquiat utánérzése a Godot galériában, ahol Warhollal és Basquit-al bokszol, vagy az örök kedvenc, amivel befutott: a jelenleg a Ludwig Múzeumban lévő poszteren a saját bájait kinálja fel fürdőruhában, mellette a szöveg: Én egy kortárs festőnő vagyok, érdekel a munkám? Ebből annyit érdemes leszűrni, hogy művei mindig is megosztóak voltak, de szerintem jól áll Pestnek egy belevaló feminista csaj, sőt több kellene, mert amikről beszél, azok valós problémák. Az egyik kedvencemen pl. saját magát festette rá egy falikárpitra, és a szöveg: vásárolj kortárs művészetet az ágyad fölé. Másik oldalról viszont bármikor képes vagyok elismerni, hogy a képeihez nem árt egy bizonyos humor, sőt van, hogy az izléstelenség vizébe is belemártogatja az ecsetét. Na de kérem, ezért provokativ!
Az igazán szomorú a cikkben a múzeumigazgató válasza a cenzúrázásra: kérem mi nem cenzúráztunk, mert tudtommal a cenzúra a már felrakott képekre vonatkozik, mi pedig ki sem engedtük rakni a képeket. Na ülj le fiam, egyes, mondanám én, egy jó nagy taslival nyomatékositva, noha nem kenyerem az efféle viselkedés.Először is: rohadtul senkit sem érdekel, hogy mikor nem engeded kirakni a képet, az ugyanúgy cenzúra, bárhogy magyarázod. Másodszor: tele van a tököm a kiscelli múzeummal amúgy is. Kezdve a 10 perces nyitvatartással (egyszer szerettem volna megnézni egy kiállitást, de 9-kor még nem voltak nyitva, 10-kor sem, délután 4-kor sem), folytatva az arrogáns kiállitási politikával (ezt most nem magyarázom el). na jó, egy kicsit elragadtattam magam, nem szokásom ez sem. Hogy kicsit lehűljek, ime az ilyen helyzetekben igazgatóknak az eljárás: fel kell emelni a telefont, fel kell hivni a művészt, és megmondani neki, hogy ez vagy az nem tetszik, és hogy találjunk ki valamit közösen. Ez néhány fokkal kultúráltabb megoldás.A cenzúra egy ideje már nem divat, ezt is tessék bevésni a buksiba, fiacskám.
A pokolnak nincs alja, a Magyar Nemzetben feltűnik egy vállalkozó, aki mostanában a tulajdonában lévő Tiziano képet elhozta a Szépművészeti Múzeumból és most árulja. Ismét magyarázat kell ezután a mondat után. Lehetséges, hogy valakinek legyen egy Tiziano-ja? Végülis elképzelhető, de nem hinném hogy gyakori. Mondjuk a múlt század ötvenes éveiben lehetett utoljára ilyen műveket halandónak megvenni, azóta már nincs áruk ezeknek a képeknek, az egyszerűség szerint csak felbecsülhetetlenek. Ez azért van, mert ami eredeti, az már mind valamilyen múzeumban van, s ami nincs ott, az hamisitvány. Ily módon nincs piacuk ezeknek a képeknek, ergó mondhatom azt is, hogy 1 milliárdot ér egy ilyen kép, vagy akár kettőt, nekem nem fáj. Nem is ezért irok róla, hanem mert a derék vállalkozónk "a család jövője miatt" az államnak szeretné, na nem adományozni, hanem felajánlani megvételre a képet. Ja vagy úgy!
Nehéz röhögés nélkül tovább irnom, mert hát mi következik logikusan? Igen, az ár kérdése. Mennyire hangzik komolyan az, hogy felajánlom az államnak 1 milliárd ft-ért? Vagy kettőért? Ne garasoskodj állam bácsi, ér az hármat is. Szerintem ugyan nem, de nézzük tovább a játszmát. A kép természetesen műemlékvédelmi oltalom alatt áll, ami azt jelenti, hogy legálisan nem vihető ki az országból. Márpedig itthon nem fog érte senki pénzt adni, hiszen mennyit is ér? És ki mondja hogy annyit ér? És egy kicsit sok a nulla is az árban..Elképzelem az újgazdagot, aki berakja a nappalijába, aztán nézegeti..Persze nincs ilyen ember, hiszen a képet állandó hőmérsékleti és páratartalmú közegben kéne tartani, és persze az őrzés...Szóval hagyjuk. Viszont ha nem vihető ki, nem adható el, akkor épp annyit ér, mint az én vázlatfüzetem, ami valamelyik fiókomban hánykolódik..És itt most muszáj felhivnom arra is a figyelmet, hogy ne gondoljuk, hogy akár a Szépművészeti Múzeumban annyira hihetetlenül jó körülmények között őriznék a milliárdos Tizianokat. Sőt, a művészeti lapok egy időben tele voltak azzal, hogy megy tönkre a gyűjtemény, mert dohos falak közt penészednek a képek...Mi lesz tehát a történet vége? A vállalkozó vagy tényleg kiviszi külföldre, ott eladja 1 milliárdért, aztán már haza sem jön, mert annyiból máshol is el lehet lenni, vagy tartogatja a képet a nappalijában, amig el nem fogy a pénze az őrzés miatt. És ha valaki azt gondolná, hogy ez egy vesztes-vesztes helyzet, nos igaza van...

Igor Spreizer és az akademizmus

A művészetben számos igen világos példát találunk arra, hogy művészek, szembeszállva a közizléssel és a művészeti akadémiák begyöpösödött izlésficamaival valami igazán eredetit és maradandót alkotnak. Nagyjából erről szól az impresszionizmus, a dada, a fluxus, de nem történelemórán vagyunk. Más korokban viszont teljesen elképzelhetetlen, hogy egy nem a központból érkező stilus tért kapjon. Mondjuk ha a a reneszánszra gondolok, a megrendelők nélkül igencsak bajos lett volna megfinanszirozni az akkor aranyárban mért festékeket, nem véletlen, hogy művészi nagyság ide vagy oda, akkoriban a felhasznált festék mennyisége alapján értékelték a képeket, és nem a művész szignója számitott.
Ha valaki a mi korunkra szeretné átforditani az analógiát, bajban lenne. Egyrészt sosem volt még ennyire fontos, hogy ki milyen istállóból jön, lásd mondjuk a Saatchi által hype-olt YBA (fiatal brit művészek, pl. Damien Hirst) szárnyalását, ugyanakkor a performanszok, a mail art, a happeningek révén lehet olyan érzésünk is, hogy mondjuk egy Ai Wei Wei ki tudott törni.
A valóságban ez nincs igy. Először is: Ai Wei Wei ugyanolyan képzett művész, művészeti diplomával, másrészt ha megnézzük mondjuk az Art Bázelt, ahol csak úgy kifizetnek 2 millió dollárt egy Jeff Koons szoborért, akkor rögtön az jut eszünkbe, hogy ahhoz képest ha 2000 euróért megveszik Kis Pista képét, akkor nem vonhatunk egyenlőséget a két eladás közé.
Sőt, valójában még ennél is nehezebb a helyzet. Mondhatjuk azt, hogy a művészeti nagysághoz New York-ban vagy Londonban kell élni. Persze, itt már vannak ellenpéldák, mondjuk Marina Abramovics, aki véletlenül hol is él mostanában? Csak nem a nagy vizen túl? Akkor Ai Wei Wei, aki 20 éven keresztül élt a nagy Almában? Jó, ott van Gerhard Richter, aki a németektől lett sztár, de azért a rajna vidékről elég egyszerű kapcsolatokat épiteni.
Szóval az egyszerűség kedvéért mondjuk azt, hogy ilyen ma már nincs, annál is inkább, mert mondjuk Tót Endre, aki végülis ismert lett, na nem New York-ban, de legalább a németeknél, és egy tisztességes egzisztenciát összehozott anélkül, hogy eladta volna magát, szóval ha megkérdezünk szinte bárkit Londonban, nem igazán fogja tudni a nevét. Ami azért piszokság, mert 100 éve igenis voltak kivételezett pillanatok, amikor egy kis falu ismeretlen művészei igenis ki tudtak törni (Montmartre). Aztán Vasarely a reklámszakmából evezett vissza, csakúgy , mint Warhol.
És akkor most vissza a cimben szereplő emberkéhez, aki Piran főterén állitja ki kisméretű szobrait, egészen pontosan 1007-et belőlük, és nem kevesebbet állit, mint hogy ő nincs benne a szlovén művészeti elitben, nem is akar benne lenni (dehogynem), és mindenkit megkerülve ő egyenesen a nézőkhöz szól. Szép gondolat ugye?
Persze a nézőkkel Piranban van egy kis gond. Egyrészt turisták, akik egyáltalán nem akarnak egy drága és furcsa szobrot venni, másrészt Piranban ugyan milyen művészeti élet zajlik?
Mégis, ilyen kontextusban az egész mindjárt másról is szól nemdebár?

Vissza Rotterdamhoz – Jan Montyn

Szóval ott hagytuk abba, hogy a rotterdami Kunsthal egy jókora épület, ahol a fő kiállitás a Pastoe bútorcég 100 éves fennállásának ünneplése, ami elhiszem, hogy izgalmas arrafelé, de azért inkább hagyjuk. Egy szinttel feljebb viszont eléggé megdöbbentő fotókba botlunk. Schilte & Portielje az elkövetője ezeknek az eléggé erotikus, és mellesleg nagyméretű képeknek. Lengén öltözött hölgyek mutatkoznak kontrasztosan beállitva, fekete-fehérben. Mind épp szerelmi aktus előtti pillanatban, látszólag. Mit keresnek ezek itt? Ráadásul a régi technikát is csak imitálják itt, valójában hiányzik az analog technikára utaló szemcsézettség, a photoshopról csak később olvasok az életművük tárgyalása közben. Lépjünk is tovább. Jan Montyn gyönyörű rézkarcainál találom magam. A fickó beutazta fél Ázsiát, az életrajza szerint pl. a vörös khmert is meglátogatta, bizonyára velük is a rézkarc technikákról csevegett. Időközben két dologra jött rá: Gross Arnold nyomán ő is szinesben rajzolt, és meglepően részletes rajzokat hozott létre. Felületesen nézve absztraktoknak mondanánk őket, aztán jövünk csak rá, hogy minden képén nagyon erőteljesen ott a felismerhető téma, általában egy ember a tájban. Egyébként egész érdekesnek tűnik, cask egyrészt túl sok a kép és kevés az ötlet, másrészt a főműveken kivül a többi kép szinvonala nagyon drámaian leesik. Ez aztán a katalógusban csúcsosodik ki, ahol már egy akármelyik általános iskolás füzetét szemléljük.

Vagy csak a parkolás miatt haragszom? Neeeeemm…