Igor Spreizer és az akademizmus

A művészetben számos igen világos példát találunk arra, hogy művészek, szembeszállva a közizléssel és a művészeti akadémiák begyöpösödött izlésficamaival valami igazán eredetit és maradandót alkotnak. Nagyjából erről szól az impresszionizmus, a dada, a fluxus, de nem történelemórán vagyunk. Más korokban viszont teljesen elképzelhetetlen, hogy egy nem a központból érkező stilus tért kapjon. Mondjuk ha a a reneszánszra gondolok, a megrendelők nélkül igencsak bajos lett volna megfinanszirozni az akkor aranyárban mért festékeket, nem véletlen, hogy művészi nagyság ide vagy oda, akkoriban a felhasznált festék mennyisége alapján értékelték a képeket, és nem a művész szignója számitott.
Ha valaki a mi korunkra szeretné átforditani az analógiát, bajban lenne. Egyrészt sosem volt még ennyire fontos, hogy ki milyen istállóból jön, lásd mondjuk a Saatchi által hype-olt YBA (fiatal brit művészek, pl. Damien Hirst) szárnyalását, ugyanakkor a performanszok, a mail art, a happeningek révén lehet olyan érzésünk is, hogy mondjuk egy Ai Wei Wei ki tudott törni.
A valóságban ez nincs igy. Először is: Ai Wei Wei ugyanolyan képzett művész, művészeti diplomával, másrészt ha megnézzük mondjuk az Art Bázelt, ahol csak úgy kifizetnek 2 millió dollárt egy Jeff Koons szoborért, akkor rögtön az jut eszünkbe, hogy ahhoz képest ha 2000 euróért megveszik Kis Pista képét, akkor nem vonhatunk egyenlőséget a két eladás közé.
Sőt, valójában még ennél is nehezebb a helyzet. Mondhatjuk azt, hogy a művészeti nagysághoz New York-ban vagy Londonban kell élni. Persze, itt már vannak ellenpéldák, mondjuk Marina Abramovics, aki véletlenül hol is él mostanában? Csak nem a nagy vizen túl? Akkor Ai Wei Wei, aki 20 éven keresztül élt a nagy Almában? Jó, ott van Gerhard Richter, aki a németektől lett sztár, de azért a rajna vidékről elég egyszerű kapcsolatokat épiteni.
Szóval az egyszerűség kedvéért mondjuk azt, hogy ilyen ma már nincs, annál is inkább, mert mondjuk Tót Endre, aki végülis ismert lett, na nem New York-ban, de legalább a németeknél, és egy tisztességes egzisztenciát összehozott anélkül, hogy eladta volna magát, szóval ha megkérdezünk szinte bárkit Londonban, nem igazán fogja tudni a nevét. Ami azért piszokság, mert 100 éve igenis voltak kivételezett pillanatok, amikor egy kis falu ismeretlen művészei igenis ki tudtak törni (Montmartre). Aztán Vasarely a reklámszakmából evezett vissza, csakúgy , mint Warhol.
És akkor most vissza a cimben szereplő emberkéhez, aki Piran főterén állitja ki kisméretű szobrait, egészen pontosan 1007-et belőlük, és nem kevesebbet állit, mint hogy ő nincs benne a szlovén művészeti elitben, nem is akar benne lenni (dehogynem), és mindenkit megkerülve ő egyenesen a nézőkhöz szól. Szép gondolat ugye?
Persze a nézőkkel Piranban van egy kis gond. Egyrészt turisták, akik egyáltalán nem akarnak egy drága és furcsa szobrot venni, másrészt Piranban ugyan milyen művészeti élet zajlik?
Mégis, ilyen kontextusban az egész mindjárt másról is szól nemdebár?