Top 5 szakmai hiba 2013

    1.   Hőbörgés. A legeslegnagyobb baj az, hogy idén a művészet helyét szinte teljesen átvette a politika. Gyakorlatilag alig birtam értelmes párbeszédet folytatni valakivel, mert rögtön szembejött az arrogancia, az értelmetlen rombolás és a sérelmek felhozása. Igenis jelentsük ki, hogy a kortárs művészet alaphelyzetben nem arról szól, hogy elköltöztetik-e a várból a nemzeti galériát, hanem arról, hogy mondjuk Szilágyi Lenke kiállitása új szineket hoz-e a kortárs fotóba. Évek óta próbálom újra és újra hangsúlyozni, hogy a művészet kategorizálásában a nemzeti vonulatok nem jelentenek esztétikai kérdést. Egy kép nem lesz attól jobb, hogy magyar ember festette, igaz rosszabb sem. Egyszerűen ennek nem kéne témának lennie. Legyen téma a konstruktivizmus, legyen téma az installációk szerepe, de ne az, hogy a műnek a nemzeti identitást kelljen szolgálnia. Kiváló példa mondjuk a bécsi művészeti vásár: Tót Endre kiállitott „Elegem van a festészetből” képe nem azt jelenti, hogy már nem akar a festő magyar lenni, hanem hogy más utakat keres, a festészet önmagában már nem elégiti ki (és jött a fluxus és a mail art). Ezen nagyon gyorsan változtatni kellene, mert a jelen állás szerint 5 perc alatt kiirjuk magunkat a kortárs művészetből.

Úgy vettem észre, hogy idén erősen csökkent a kortárs kiállitások látogatóinak száma, és ez nem véletlen. A maroknyi elszánt emberen kívül, akiknek ez tényleg szivügyük, sokan csapódtak oda érdeklődésből, vagy mert volt egy érdekes program. Na ők most már nem tudnak ezekről, nem tudják mi megy a háttérben, igy egyszerűen lemorzsolódtak.

2    2. Ernst múzeum. Nem lehet megmagyarázni, hogy egy jól működő, 100 éves intézményt miért kell megszüntetni, és a helyére teljesen mindegy mit rakni. Sőt, még Kőrösi Orsolyával is egyetértek, a fotó helyzete évek óta borzasztó volt főleg annak a fényében, hogy milyen erős szerepünk volt korábban, bár rögtön tegyük is hozzá, hogy Capa, Brassai, Kertész mind külföldön lettek hiresek, ennélfogva kicsit erőltetett a magyarságukat erőltetni. De. Arról van szó, hogy a magyar középgenerációs művészektől elvettek egy kiállitóhelyet. Hol állitson Ki Nádler? A Várfok galériában? De az egy magángaléria…És az összes többi név, akiket nem sorolok fel, velük mi legyen?

3    3. Múzeumi negyed. Valamiért fixa ideálja Baán Lászlónak, hogy ha egy helyre összerakják a múzeumokat, akkor azok hirtelen izgalmas helyek lesznek. Akár igaza is lehet, csakhogy: a Városliget egy park, egy fontos zöldfelület, ahol lehet sétálni, és viszonylag közel van a központhoz. Ha azt elveszik, akkor nemcsak a kutyasétáltatók lesznek bajban, nem csak a gyerekesek, akik örültek a játszótereknek, hanem mindenki, aki szeretne találkozni valakivel, és közben mondjuk nem átallana sétálni egyet. Persze menjek ki a Népligetbe, a budai hegyekbe vagy éppen Párizsba, de jó lenne, ha nem csesznék el az utolsó normális zöldfelületet a városban. Innen üzenem, és nem tudom szebben megfogalmazni: húzzatok a zöldfelületről! Az épitkezés milliárdjait meg lehetne máshova is rakni szokás szerint.

4     4. MMA. Szerintem nem baj, hogy van egy testület, amelyik a nemzet fontos művészeit összefogja, sőt. Az is jó, ha a köztudatba katalógusokon, kiállitásokon keresztül mutatják meg az értékrendjüket. Ami kicsit túlzás, az az, hogy mindezt közpénzek milliárdjaiból akarják, és hogy nem egy új valamit akarnak létrehozni, hanem szétrombolják a Műcsarnokot, ami eddig kortárs kiállitóhely volt. Meg az is, hogy ők az egyetlenek, akik megmondják a tutit. Szánalmas.

5    5. Cenzúra Tereskova kiállitásán. Uppsz, nem fért be Bencsik Barnabás eltávolitása a Ludwig múzeumból, talán az illene ide jobban. De azért ez a történet sem rossz: az amúgy senki által nem látogatott, soha nyitva nem tartó óbudai létesitménybe összerakott Nagy Kriszta kiállitásról a főigazgató eltávolit pár művet, ami szerinte szexuális tartalmú, vagy alkalmas a gyerekek megtévesztésére, vagy bármi. Namost. Kezdjük ott, hogy Nagy Kriszta egész életműve ilyen, tehát ha ez gond, akkor talán nem kellett volna hagyni kiállitani. De ha már, akkor a protokoll a következő: tegyük fel, hogy találunk pár képet, ami nem tetszik nekünk. Ilyenkor a következőket tehetjük: 1. megállapitjuk, hogy nem azonos az izlésünk, aztán elsétálunk. 2. Ha ez nem elég, felhivjuk a kurátort, miután megtekintettük a művész életművét, és jelezzük neki, hogy bár nekünk nem tetszik az anyag, de az ő felelőssége a kiállitás. 3. Még az is előfordult egy esetben, hogy az igazgató személyes megjegyzést fűzött egy szoborhoz Debrecenben, és az ott is maradt a kiállitás ideje alatt, jelezve az izlésbeli eltérést. Amit viszont nem csinálunk európai országban, hogy levesszük a képet, és aztán a sajtónak meg bemutatjuk, hogy mi csak a gyerekeket védjük, akiknek ezt kellett volna látniuk (akik persze már rég túlvannak ezen a látványon a neten).Visszatérve a Ludwig múzeumra az zavar, hogy végre volt egy szakmailag elsőrangú, nemzetközi kitekintéssel és hazai művészekkel egyaránt számoló komoly hely, és ezt sikerült 2 perc alatt értéktelenné tenni. Gratulálok.

2013 top 10 felfedezés

Hé, én előre szólok, hogy ez szubjektiv lesz! Mint minden a blogban. Idén jópár érdekes felfedezést tettem, ezekből válogattam most.
1. Edward Burtynsky: Water és Oil. Van még más könyve is, de sajnos mindegyik olyan drága, majdnem 100 euró, hogy szinte biztosan nem lesz a szobámban. Pedig a képek elképesztően jók, tutira nem köszönnek vissza máshonnan, és több mint 10 percre lekötöttek a könyvesboltban, ahol összesen ennyi időt akartam eltölteni..
2. Én nem tudtam, de a londoni Tate-ben kapható egy könyv Warhol jegyzeteiről, naplószerűségéről, ami néha csak pár megjegyzés, hogy mennyit költött taxira, kit hivott meg ebédre, néha viszont hosszabb szövegekben merül el találkozókat megörökitve, számomra teljesen ismeretlen emberekről hosszas leirásokat közölve. Végül nem vettem meg, mert túlságosan is részletes, és abszolút nincs lektorálva vagy szerkesztve, ami pedig elég fontos lenne. De kordokumentumnak isteni.
3. Az Arles fotófesztivál legmulatságosabb és legelképesztőbb sorozata az afrikai asztronautákról szól. Miről? Igen, a téma már önmagában is vicces. Csakhogy  ők ezt komolyan gondolják, porszivó csövéből összetákolt lélegeztetőcső, népi motivumokkal varrt ki tudja milyen ruha, a 70-es évek keverőpultjaira emlékeztető irányitópult, gyakorlatozás a domboldalon. Christina de Middel fotózta ezt.
4. Nagyjából teljesen mindegy, mit gondolunk Daliról, de a Centre Pompidou-ban megrendezett életmúkiállitása olyan tömeget vonzott, hogy már az épület megközelitése is 1,5 órás várakozással járt, onnan még végtelen sor várt a lépcsőknél. Mégis megérte végigállni, azaz magyarként a wc felől besurranni, mert a képek még ma is teljesen lenyűgözőek. Ha csak a képeket nézzük, még ma is bőven megállná a helyét, bárkivel is összehasonlitva. Persze Hantai simont is emlithettem volna, mint nagy meglepetést, de őt egy következő listába szánom..
5. A Saatchi hirlevele a művész stúdiókról. Minden héten jön egy levél tőlük, és van egy pont benne, amiben műtermeket mutatnak be. Sokszor nem túl érdekes, a művészek középszerűek és nem árulnak el semmit a technikájukról. De. Mivel minden héten jelentkezik a sorozat, és mindig van kép a stúdióról, ez mégis érdekes, mert bepillanathatunk más művészek műtermeibe. Van, aki garázst bérel Varsóban, egy holland lány egy üvegház mellett dolgozik, Sao Paoloban meg egy kávéház felett van egy szoba..Heti 5 perc...

Az év I.

Elkezdtem azon gondolkodni, hogy milyen is volt ez az év. Nonem itthon, mert itthon aztán tényleg katasztrofális a helyzet, hanem nálunk szerencsésebb helyeken. Az egyértelmű, hogya válság szót immár nem igazán használhatjuk, talán válság utáni lábadozást igen, ha éppen kedvünk támad viccelődni mondjuk a spanyolokon, ahol a kiugró munkanélküliség miatt nem igazán haladt előre semmi. De Londonban pl. semmi sem változott, azazhogy nincs már akkora hisztéria az árak körül, mint a felfutásban volt, de nem is mentek lefelé. Inkább csak az újságirók feledkeztek meg arról, hogy erről is lehet irni. A Tate szép csendben annyit költ műtárgyvételre egy kisebb emelés után, mint egyes országok együtt...A Pompidou központban is megjelentek a Richter képek, végülis 75 éves lett a festő, meg aztán őt tényleg nem kell magyarázni, hogy miért kerül oda, de ez egyben felvet egy másik kérdést. Valahogy eltűnőben van, vagy ez csak érzés, de a galériák és a múzeumok sem kockáztatnak mostanában új nevekkel. Talán Hantai Simon az egyetlen, akit beemeltek a köztudatba, de új művészekről alig hallottam idén. Nem sorolom végig a kiállitásokat a világban, de újabban feltünően sok a klasszikus, akár Picasso-ig vissza lehet menni, hiszen az átlagközönség számára ő már modern, holott azóta már eltelt 100 év.
A másik trend, hogy egyre erősödik a művészeti vásárok szerepe. Már van olyan galéria, amelyik az éves bevételének 80 %-át szerzi onnan. Felmerül a kérdés, hogy minek ezután fenntartani egyáltalán galériát, és valóban: egyre jobban webesednek a galériák. Olyan nem fordulhat elő, hogy egy művész életrajza nincs fent egy oldalon, a galériáról is pár dolog kell, hogy egy érdeklődő kapjon egy képet.
Szintén felesleges lett volna azt várni az idén, hogy a sztárgalériák behatása csökken valamelyest. Még mindig nagyon fontos tényező az, hogy valakinek az apukája is itt vagy ott vásárolt, lassan mindegy is, hogy mit. És ez a következő pontom. Egyre kevésbé számit maga az alkotás. Talán a már mindent kitaláltak érzés miatt, de nagyon ritkán éreztem egy tárlaton azt, hogy ezt a képet én most megvenném. Az az érzést venném meg, hogy abban a galériában azt a nevet meg tudnám fizetni, de ez két külön dolog. Szinte minden alkalommal, amikor egy őrületesen felkapott galériában jártam, elfogott az az érzés, hogy a kiállitott képeket nem akarnám viszontlátni a nappalimban. Aztán közelebb léptem és elolvastam a nevet, meg háttéradatokat, és akkor már értettem az árat, csakhogy ez egy veszélyes játék. Ha ugyanis ez csak velem van igy, akkor nem érdekes, de ha az emberek már csak beszélnek arról, hogy van egy Burtynskym, az már baj. A képekről ugyanis nem beszélni kell..

Nádler István a Várfok galériában

Remélem nem kell Nádlert bemutatnom, a múltkor a Ludwig könyvesboltjában bukkantam rá kötetére, és máshol is fellelhetők. Szerintem ő tagja azon szűk körnek, akiknek a képeit ránézésre is fel lehet ismerni, sőt el is lehet magyarázni. Legutóbb mégis 2-3 éve láttam tárlatát a füredi Vaszary villában, meg persze előtte a Várfok galériában, persze nem követem közelről hogy állitott-e ki a kettő között. Beszéljünk inkább az új képeiről, mert az életrajzát nyilván máshol is el lehet olvasni.
Akinek nem ugrana be azonnal, a képei úgy néznek ki, hogy egy sötét alapra gesztusokat fest, vagyis az ecsetet követhetően mozgatja a vásznon, ami ettől az azonnaliság érzetét kelti, persze a munkafolyamat ennél bonyolultabb...Az ecsetnyomok általában spirálisan végigkövetik a vásznat, de nem lépnek ki a keretből, ettől azok hangsúlyosabbá válnak. Tulajdonképpen ha levennénk őket a képről, nem maradna semmi. A kérdés csupán az, hogy ebből a jól felismerhető, immár külön korszaknak is hivott képekből lehet-e meg bármi újat kihozni?
Általánositva ezzel azt is kérdezem, hogy ha egy befutott művész változtat a stilusán, akkor azt vajon elfogadják-e tőle, vagy ami egyszer befutott, azt kell festeni? A változtatásra lehet példa Birkás Ákos, aki nonfigurativ képekből nagyon nehezen tudott átnyergelni a figuralitásra, és ma már fiatal tüntetőket fest, de a galériása szakitott vele és pár évig nagyon nehéz volt. Az utóbbira, vagyis a nem változtatok, mert ezt megszokták tőlem stilusra nem kell példát hoznom, mert mindenki ezt csinálja. Kicsit gonosz módon Szurcsik Józsefet hozom fel, aki gyakorlatilag évtizedek óta ugyanazokat a fejeket festi akik egy sziklatömbből vannak kifaragva. Nádler hozzá képest őrületes újitó. Egyrészt cserélgeti a gesztusok szineit, a feketétől eljutott a rózsaszinig és a zöldig, több spirál is mehet, néha bele is diszit vonalakat a képekbe, sőt néha egyenesen kettéosztja a képet. Ne gondoljuk, hogy ezek kis dolgok, mert már az a kis kocka, vagy néhány kocka, amit pár képére ráfestett a gesztusok mellé, már elég radikális változást hoz. A gesztusok ugyanis teljesen szembemennek a mostanában abszolút divatos minimalizmussal. A gesztusok nem teljesen behatárolt területen vannak, intenzitásuk is változó, ebbe belepakolni Bak Imrés egyszinű kockát elég furcsa dolog. És szerintem nem is működik: egyrészt azért, mert vagy minimalista vagyok, akkor viszont a gesztusok nem elég gépiek (szerencsére), vagy pedig a kockák is legyenek esetlegesek és sokszinűek, akkor viszont miért kockák és mit keresnek a képen?
Talán Nádler is olyan alkotó, aki egész életében egyetlen képet fest. Csak előtte elpróbálja ötezerszer.

Ami mindig kimarad

Törekszem a frissességre, de azért válogatok is. Sosem irok csak azért, hogy legyen egy bejegyzés. Ebből viszont az is következik, hogy sok kiállitás kimarad, mert vagy annyira azért nem estem hasra tőle, vagy nem volt annyira érdekes mégsem, mint amennyirevártam. Sőt. Összességében egyre több az olyan kiállitás, amiről inkább nem irok, ezzel is jelezve magamnak, hogy nem engedek a szinvonalból, aminek aztán az is a következménye, hogy úgy tűnhet, néha hetekig ki sem mozdulok otthonról.
Régen irtam már pl. a Műcsarnokról, mert annyira nem történt ott semmi. Úgy tűnik, senki sem volt, aki jóváhagyta volna a kiállitásokat, ezért aztán a nyáron megnyilt tárlat áthúzódott, majd meghosszabbitották, majd nem jött helyette másik..Most van egy új anyag, egy város entrópiája, még hezitálok, hogy akarok-e én erről irni, egyáltalán nem vagyok biztos benne.
Ugyanigy egyszer már megirtam, hogy a Flash Art magazin eltűnt és azóta sem jött vissza, egyszerűen nem jelent meg az új szám. Ejnye-bejnye.
Szakmai körökben sokakat elborzasztott, hogy immár Kina a legnagyobb műtárgypiaccal rendelkező ország. Emlékeztetőül ez ugyanaz az ország, ahol Ai Wei Wei még mindig "nem létezik", ahol az aukciókon a 18. századi metszetek magasabb áron mennek el, mint egy Picasso kép. Hogy mi lesz ebből? Semmi. Amig a kortárs művek finoman szólva nem szabadon készülnek el, szerintem nem érdemes komolyan venni. Másfelől meg el tudom képzelni, hogy a pénznek nincs szaga alapon Rothkók, Warholok fognak keletre utazni, hogy aztán ott abszolút nyomuk vesszen. Ez van.
Szintén érdekes, és nem sokszor foglalkoznak azzal, hogy a közel-keleten egyesek elkezdték kinyitni a pénztárcájukat, és művészeket utaztatnak képekért cserébe. Rezidenciaprogramok persze eddig is voltak, viszont ahogy látom, nyilik az olló, vagyis egyre több pénz van erre. Nem véletlen, hogy a Louvre is rárepült az üzletre.
Örömmel láttam a decemberi Photo magazinban a Pirelli naptár különlegesen érzékeny fotóit. Ahol pénz van ott izlés is van igazságát hozta vissza, amit már egy ideje hiányoltam. Nem különösebben izgat, hogy mennyi pénzt vertek el világitásra, ha a végeredmény ennyire egyöntetűen szép.

Megnyilt a Capa központ

Nagy kár, hogy a politika mindig megöli a művészetet. Először is szögezzük le, hogy a 100 éves Ernst Múzeum becsukását semmilyen indokkal nem lehet magyarázni, ez egy olyan butaság, amit még sokáig fogunk nyögni. Amúgy is érthetetlen, miért nem mondjuk a Bálnába rakták az új fotós helyet, akkor mindenki örült volna, és nem kellene leirnom, hogy bizony egy 100 éves kiállitóhelyet pont 100 évig tart létrehozni, fenntartani és működtetni. Nyilvánvaló az is, hogy egy külföldinek, amikor azt mondják, hogy egy 100 éves múlttal rendelkező galériában állithat ki, kicsit komolyabban veszi, mint egy vadiúj helyet. A második probléma az Ernst Múzeummal az, hogy a tér egy kicsit behatárolt. Sokáig ment a találgatás, hogy a nem bővithető, eleve behatárolt, semmilyen módon meg nem változtatható tér helyett máshová kéne költözni. Ide bezsuppantani a fotósközpontot elég nagy tévedés.

Azonban van itt tárgyi csúsztatás is. Amikor Telek Balázs, az első kiállitás kurátora megjegyzi, hogy a fotósközpont úgy alakult, hogy volt egy pályázat, akkor kinyilik a bicska az ember zsebében. Volt egy pályázat? Jó, akkor én meg szeretném látni a Mai Manó helyére kiirt pályázatot, majd tervezek oda textilközpontot vagy bélyeggyűjteményt. Aztán amikor Telek Balázs odajut, hogy a frissen festett falakra nem akartak képeket aggatni, mert nem akarták elrontani (nem ez a pontos szó, de már nem emlékszem szó szerint), ahelyett, hogy azt mondta volna, ez volt a koncepció, ez megintcsak botorság. Mit gondol, az Ernst múzeum idején nem lógtak képek a falakról? És ha már itt tartunk: milyen fotókiállitás az, ahol egyetlen fotó sem látható, csak kivetitve? Pont ő ne tudná, hogy mennyire meghatározó a hordozó, amikor éveken keresztül nyári táborban kisérletezgetett archaikus technikákkal? Amikor az FFS-ben szinte minden képe vagy lyukkamerával, vagy speciális papirra készült?

Hagyjuk. Ez tehát egy fotókiállitás, amelyen csak projektorral vetitett képek vannak. Nem látjuk a méregdrágán megvett eredetinek minősülő Capa fotókat sem, igaz a Ludwigban már láttuk, és a Kálvin térnél most is láthatunk egy csokrot belőle. Akkor mit látunk? Friss felvételeket, amiket a koncepció szerint Capa készitett volna ma, vagy az ő szellemét hordozzák. Látunk gyerekeket, akiket 1 hetes háborús kiképzésen részesitettek. Látunk sajtófotókat hatalmas Origó táblával, más ügynökségtől viszont nem. Látunk újra megrendezett spanyol polgárháborús jelenetet. Látunk fényinstallációt. Látunk kenyai éhező gyerekeket, ja nem, ők Libiaiak, a Kenyaiak Obamát éltetik. És az abszolút csúcs: balatoni nagymamaképek a 60-as évekből.

Jó. Akkor most tegyünk tisztába valamit. A riportfotó, amit Capa is művelt, nem ugyanaz, mint a művészeti fotó. A riportfotót megrendelésre késziti a fotós, a képek joga az ügynökségé, a cél pedig a legvalósághűbb visszaadása a történteknek, legyen az polgárháború vagy énekverseny. A művészeti fotó ezzel szemben nem ábrázolja a valóságot, sőt van hogy egyáltalán semmit sem ábrázol, célja a néző érzelmeinek felkeltése képi eszközökkel. A kép mindig a művészé. a Két terület között ma már nincs átjárás, de legalábbis nagyon-nagyon ritka. Ezért aztán el kellett volna dönteni, hogy a riportfotót akarják helyzetbe hozni, abban az esetben egyszerűen az Mti archivumát kellett volna megnyitni, a Fotóművészet lapból meg kiolvasni a neveket. Ha viszont a művészeti fotó támogatása a cél, akkor a Fotómúzeumot kellett volna felhozni Kecskemétről, a Fotóművészek Szövetségétől meg bekérni a névsort.

Az igazi baj valójában még csak nem is ez. Ez a kiállitás nem üti meg azt a mércét, amit egy kezdő internetező 5 perc alatt le ne tudna tölteni a monitorára. Erre aztán valóban kár egy fotóközpontot pazarolni.