Az év I.

Elkezdtem azon gondolkodni, hogy milyen is volt ez az év. Nonem itthon, mert itthon aztán tényleg katasztrofális a helyzet, hanem nálunk szerencsésebb helyeken. Az egyértelmű, hogya válság szót immár nem igazán használhatjuk, talán válság utáni lábadozást igen, ha éppen kedvünk támad viccelődni mondjuk a spanyolokon, ahol a kiugró munkanélküliség miatt nem igazán haladt előre semmi. De Londonban pl. semmi sem változott, azazhogy nincs már akkora hisztéria az árak körül, mint a felfutásban volt, de nem is mentek lefelé. Inkább csak az újságirók feledkeztek meg arról, hogy erről is lehet irni. A Tate szép csendben annyit költ műtárgyvételre egy kisebb emelés után, mint egyes országok együtt...A Pompidou központban is megjelentek a Richter képek, végülis 75 éves lett a festő, meg aztán őt tényleg nem kell magyarázni, hogy miért kerül oda, de ez egyben felvet egy másik kérdést. Valahogy eltűnőben van, vagy ez csak érzés, de a galériák és a múzeumok sem kockáztatnak mostanában új nevekkel. Talán Hantai Simon az egyetlen, akit beemeltek a köztudatba, de új művészekről alig hallottam idén. Nem sorolom végig a kiállitásokat a világban, de újabban feltünően sok a klasszikus, akár Picasso-ig vissza lehet menni, hiszen az átlagközönség számára ő már modern, holott azóta már eltelt 100 év.
A másik trend, hogy egyre erősödik a művészeti vásárok szerepe. Már van olyan galéria, amelyik az éves bevételének 80 %-át szerzi onnan. Felmerül a kérdés, hogy minek ezután fenntartani egyáltalán galériát, és valóban: egyre jobban webesednek a galériák. Olyan nem fordulhat elő, hogy egy művész életrajza nincs fent egy oldalon, a galériáról is pár dolog kell, hogy egy érdeklődő kapjon egy képet.
Szintén felesleges lett volna azt várni az idén, hogy a sztárgalériák behatása csökken valamelyest. Még mindig nagyon fontos tényező az, hogy valakinek az apukája is itt vagy ott vásárolt, lassan mindegy is, hogy mit. És ez a következő pontom. Egyre kevésbé számit maga az alkotás. Talán a már mindent kitaláltak érzés miatt, de nagyon ritkán éreztem egy tárlaton azt, hogy ezt a képet én most megvenném. Az az érzést venném meg, hogy abban a galériában azt a nevet meg tudnám fizetni, de ez két külön dolog. Szinte minden alkalommal, amikor egy őrületesen felkapott galériában jártam, elfogott az az érzés, hogy a kiállitott képeket nem akarnám viszontlátni a nappalimban. Aztán közelebb léptem és elolvastam a nevet, meg háttéradatokat, és akkor már értettem az árat, csakhogy ez egy veszélyes játék. Ha ugyanis ez csak velem van igy, akkor nem érdekes, de ha az emberek már csak beszélnek arról, hogy van egy Burtynskym, az már baj. A képekről ugyanis nem beszélni kell..