Nagy kár, hogy a politika mindig megöli a
művészetet. Először is szögezzük le, hogy a 100 éves Ernst Múzeum becsukását
semmilyen indokkal nem lehet magyarázni, ez egy olyan butaság, amit még sokáig
fogunk nyögni. Amúgy is érthetetlen, miért nem mondjuk a Bálnába rakták az új
fotós helyet, akkor mindenki örült volna, és nem kellene leirnom, hogy bizony
egy 100 éves kiállitóhelyet pont 100 évig tart létrehozni, fenntartani és
működtetni. Nyilvánvaló az is, hogy egy külföldinek, amikor azt mondják, hogy
egy 100 éves múlttal rendelkező galériában állithat ki, kicsit komolyabban
veszi, mint egy vadiúj helyet. A második probléma az Ernst Múzeummal az, hogy a
tér egy kicsit behatárolt. Sokáig ment a találgatás, hogy a nem bővithető,
eleve behatárolt, semmilyen módon meg nem változtatható tér helyett máshová
kéne költözni. Ide bezsuppantani a fotósközpontot elég nagy tévedés.
Azonban van itt tárgyi csúsztatás is. Amikor
Telek Balázs, az első kiállitás kurátora megjegyzi, hogy a fotósközpont úgy
alakult, hogy volt egy pályázat, akkor kinyilik a bicska az ember zsebében.
Volt egy pályázat? Jó, akkor én meg szeretném látni a Mai Manó helyére kiirt
pályázatot, majd tervezek oda textilközpontot vagy bélyeggyűjteményt. Aztán
amikor Telek Balázs odajut, hogy a frissen festett falakra nem akartak képeket
aggatni, mert nem akarták elrontani (nem ez a pontos szó, de már nem emlékszem
szó szerint), ahelyett, hogy azt mondta volna, ez volt a koncepció, ez
megintcsak botorság. Mit gondol, az Ernst múzeum idején nem lógtak képek a falakról?
És ha már itt tartunk: milyen fotókiállitás az, ahol egyetlen fotó sem látható,
csak kivetitve? Pont ő ne tudná, hogy mennyire meghatározó a hordozó, amikor
éveken keresztül nyári táborban kisérletezgetett archaikus technikákkal? Amikor
az FFS-ben szinte minden képe vagy lyukkamerával, vagy speciális papirra
készült?
Hagyjuk. Ez tehát egy fotókiállitás, amelyen
csak projektorral vetitett képek vannak. Nem látjuk a méregdrágán megvett
eredetinek minősülő Capa fotókat sem, igaz a Ludwigban már láttuk, és a Kálvin
térnél most is láthatunk egy csokrot belőle. Akkor mit látunk? Friss
felvételeket, amiket a koncepció szerint Capa készitett volna ma, vagy az ő
szellemét hordozzák. Látunk gyerekeket, akiket 1 hetes háborús kiképzésen
részesitettek. Látunk sajtófotókat hatalmas Origó táblával, más ügynökségtől
viszont nem. Látunk újra megrendezett spanyol polgárháborús jelenetet. Látunk
fényinstallációt. Látunk kenyai éhező gyerekeket, ja nem, ők Libiaiak, a
Kenyaiak Obamát éltetik. És az abszolút csúcs: balatoni nagymamaképek a 60-as
évekből.
Jó. Akkor most tegyünk tisztába valamit. A
riportfotó, amit Capa is művelt, nem ugyanaz, mint a művészeti fotó. A
riportfotót megrendelésre késziti a fotós, a képek joga az ügynökségé, a cél
pedig a legvalósághűbb visszaadása a történteknek, legyen az polgárháború vagy
énekverseny. A művészeti fotó ezzel szemben nem ábrázolja a valóságot, sőt van
hogy egyáltalán semmit sem ábrázol, célja a néző érzelmeinek felkeltése képi
eszközökkel. A kép mindig a művészé. a Két terület között ma már nincs átjárás,
de legalábbis nagyon-nagyon ritka. Ezért aztán el kellett volna dönteni, hogy a
riportfotót akarják helyzetbe hozni, abban az esetben egyszerűen az Mti
archivumát kellett volna megnyitni, a Fotóművészet lapból meg kiolvasni a
neveket. Ha viszont a művészeti fotó támogatása a cél, akkor a Fotómúzeumot
kellett volna felhozni Kecskemétről, a Fotóművészek Szövetségétől meg bekérni a
névsort.
Az igazi baj valójában még csak nem is ez. Ez
a kiállitás nem üti meg azt a mércét, amit egy kezdő internetező 5 perc alatt
le ne tudna tölteni a monitorára. Erre aztán valóban kár egy fotóközpontot
pazarolni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése