Az például nagyon
jó, hogy óriásplakáton hirdetik az eseményt. Az szörnyű, hogy bár ezerszer
láttam a plakátokat, nem jöttem rá hogy mit reklámoznak. Az értelmetlenné
tördelt betűkupac csak azután vált értelmessé, miután valaki megmutatta, hogy
miről szól. Teljesen lehetlen pár másodperc alatt megérteni. Ha amúgy nem
tudtam volna a kiállitásról, a plakát miatt biztosan nem megyek el. Az is
végletesen borzalmas, hogy 2013-ban nem lehet bankkártyával fizetni a
belépőért, ráadásul az automata jó messze, a turista-giccsutca végén van. Az
viszont nagyon jó, hogy a belépő jó más múzeumokba is. Nagyon szeretem a
Művészetmalom épületét, hihetetlenül jó, hogy nem rontották el valami high-tech
borzalommal. Az álbefejezetlenség hitelessé teszi. Az utóbbi években a kiállitások arról is
meggyőztek, hogy értik a dolgukat, a kiállitások szinvonala általában elég
magas, legutóbb éppen a test témakörben alkottak nagyot.
Ezzel együtt
ismét sikerült egyedüliként megnéznem a tárlatot, pedig semmilyen trükköt nem
vetettem be, és ki se béreltem az épületet. Nem, mindössze szombaton ebéd után
értem oda az egyébként nagyon kedves teremőrökhöz. Egyikük hitetlenkedve is
nézett rám, ez az ember tényleg ide jött? – kérdezhette magától, de aztán
felkapcsolta a villanyt.
Ha már
zavartalanul nézhettem körbe, jól megvizsgáltam mindent, még jegyzeteket is
irtam, teljesen hiába. Akárhogy szépitem, FeLugossy mindent visz. A többi is
emészthető, elviselhető, végignézhető, de sehol sincsenek „Az ember olyan
könnyen összezavarható” installációjához képest. Igy aztán ha akarom, pompás a
tárlat, ha akarom szörnyű, de nézzük inkább máshonnan a dolgokat.
Rendkivül zavaró,
hogy úgy tekintenek a látogatóra, mint aki nemcsak hogy teljesen képzett is
MINDEN művészettörténeti irányzatban, de egyformán szereti is őket. Rögtön az
első teremben nézhetek apró szobrokat, amelyekben a kidolgozottság figyelemre
méltó, de nem különleges, balra fordulva egy jó kis szintanulmányt látunk,
Erdélyi Mária jutott eszembe ki tudja miért, de jobbra már majdnem art brut
témakörébe tartozó festmény látszik, amihez viszont a Tate-ben vett
katalógusomból kéne neveket sorolnom. De az szinte lehetetlenség, hogy ha az
egyik tetszik, akkor a másikat is megnézem. Nem egy kategória. Ráadásul
lehetett volna táblákkal vagy hosszabb leirásokkal segiteni, hogy mégis mi a
problémafelvetés, mihez képest kellene most valamit gondolnom, persze gondolok
anélkül is, de akkor bocsi, de Varga Ágnes Kabó felé szavazok. Bereznai Péter
asztalosmunkája csodás, ugyanakkor ebben a környezetben nem ad mélységet, egy
kedves geg, amit a művész a saját szórakoztatására készitett. Fent a
videómunkáknál szintén jópofa ötlet Benkovits Bálint villanykörte vetitése, bár
többet is ki lehetett volna hozni belőle. De ez még igy is jó.
Nehezen tudom
értékelni Aknay János és Bukta Imre munkáját. Úgy értem, hogy nem értem, mit
keresnek itt, nem kapcsolódnak semmilyen más munkához, önmagukban nyilván
megállják a helyüket, sőt, de akkor most gondoljam azt, hogy minden kiállitott
mű olyan jó, mint a Bukta Imréé (és bocsi, de nem), vagy gondoljam azt, hogy
nem gondolták át kiket raknak egymás mellé? Egyébként is, mondjuk Buktának
semmi szüksége arra, hogy egy ilyen kiállitáson hozzák a nevét, ettől nem lesz
népszerűbb..Vagy akkor azt kellett volna mondani, hogy erősebben válogatunk, és
nem rakunk ki középszerű dolgokat, aminek viszont sokan nem örültek volna.
De beszéljünk
inkább FeLugossy-ról, akit az előbb már mennybe emeltem. Akár a
lépcsőfordulóban elhelyezett feliratot tekintem, akár a kiállitás végén lévő „dobozt”,
le vagyok nyűgözve. Vagy inkább mosolyra nyilik a szám. Ó, végre egy egyértelmű
kiállás valami mellett, végre egy felszabaditó nevetés, könnyedség, ami annyira
szokott hiányozni. Végre. Ha ajánlom a kiállitást, akkor semmi mást ne nézzetek
meg, csak őt. Akárhogy is, ez a végletek kiállitása..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése