Fotofest 2010

Az a helyzet, hogy a portfolio review a legegyszerűbb módja a kapcsolatépitésnek. Úgy működik, hogy összehoznak 5-10-20 hires vagy legalábbis ismert fotóst, és az érdeklődők sorsolás alapján 20-20 percet beszélgethetnek vele kettesben. Életem legjobb két kritikáját kaptam Pozsonyban tavaly novemberben, és mellesleg egy kiállitást is sikerült lekötni, tehát a magam részéről csak ajánlani tudom a rendezvényt. Mivel olyanokkal lehet találkozni ilyenkor, akik a nap 24 órájában képekkel foglalkoznak, igy igen valószinű, hogy épitően hozzá tudnak szólni a portfoliohoz. Mert ugye az alapvető, hogy a jelentkezőnek össze kell állitani legalább két sorozatot, gicléen vagy lambdán lenagyitva, önéletrajzot, és minden mást ami érdekes lehet. Olyan szempontból is fel kell készülni, hogy mit mondok magamról, mi az a néhány mondat, ami feltétlenül kell. Tanusithatom, ez nagyon hasznos, review nélkül is. Azt is hozzá kell tennem, hogy fotós barátokat is lehet szerezni, hiszen sokszor várni kell valamire, és akkor összegyűlik pár ember...
Tavaly Pesten is volt review, de szerintem a pozsonyi nivósabb volt. Mostanában elég sok helyen szervezik, érdemes utánanézni, utazni. Amiért viszont irom ezt a bejegyzést: az egyik legnagyobb ilyen jellegű program a Fotofest, amely eleve egy hónapig tart, nagyon fontos emberek mennek el rá és...Texasban szervezik. Regisztrációval, utazással, szállással nem kifejezetten olcsó, viszont komolyan előremozdithat egy fotós karriert. Kiváncsi vagyok, mennyien leszünk ott...

Fabricius Anna

jó példája annak, hogyan kellene viszonyulni a fotográfiához, mint médiumhoz. Anna projektalapon megtervezett és kivitelezett munkái lehetnek az első tanulási pontok azoknak, akik most ismerkednek a médiummal. Ezek a munkák ugyanis egyszerűen megérthetőek, jól szervezettek, és emellett még képként is megállják a helyüket (eltekintve a magyar szabvány képeitől, ahol a projekt fontosabb volt mint a látvány). Vegyük mondjuk az átmeneti társaság projektet. Rövid távú együttélés, jellemzően albérleti együttlakás közben fotózott lányokat, akik a képek szerint nem túlságosan élvezték az együttlétet. Jellemző a képekre a világitás megtervezettsége és a képen szétszort elemek fontossága. A lányok a képmező kis részét töltik ki, ezért szemünk óhatatlanul körbejár a szobában elszórt tárgyakon. Bármennyire is spontánnak tűnnek a képek, valójában a projektleirásból megtudjuk, hogy nagyon is beállitottak. Nincs ezzel gond, csak sok más fotós "feledkezik meg" e tény közléséről.
Anna abban is kitűnik a fotós mezőnyből, hogy vannak külföldi referenciái (ezért is került be a blogba), mégha néha érezzük is, hogy itthon jobban elismert - ki tud kiállitani a Szigeten? Vagy a Millenárison? Vagy a Fotóművészet megjelenése? Ezzel együtt ez inkább irigység, amit most művelek. Nyilvánvaló ugyanis, hogy Fabricius Annának minden együtt van ahhoz, hogy ismert legyen. Az, hogy ez szélesebb körben még nem történt meg, csupán idő kérdése. Igy aztán jobban tesszük, ha gyorsan megtanuljuk a nevet, fogunk még vele találkozni, méghozzá korántsem érdemtelenül.

A válság

kissé elkoptatott szó lett manapság, mégis szólnom kell róla. Érdekes volt ugyanis látni, hogy pl. a new yorki artexpon, már akinek volt összehasonlitási lehetősége, azt mondta, az idei jóval kisebb rendezvény lett, kevesebb galériával és érdeklődővel. Ezzel együtt ez még mindig szinte felfoghatatlan mennyiséget jelent, de azért állitólag érezhető. A genfi Europart is összezsugorodott, viszont spanyol ismerősöm szerint az Arco nem változott. De akkor mivel magyarázzam azt, hogy barcelonai galériásom pangásról panaszkodik, persze ahhoz képest, és egy párizsi emberke is visszaeső érdeklődőről számolt be. Talán a művészeti piac is ugyanakkora lufivá nőtt az elmúlt években, mint a pénzügyi? Valóban furcsa volt látni, hogy tavaly pl. Damian Hirst 100 millió fontot keresett műtárgyain, miközben -mondjuk- itthon kortársért ennek az összegnek az ezreléke se érhető el... Véleményem szerint az elmúlt években a művészeti piacon is megjelentek a kizárólag pénzügyi szempontokat figyelembe vevő vállalkozások. Nem, nem művészekről van szó: ők kizárólag a tömegizlés figyelembe vételével alkotnak könnyen eladhatónak gondolt műveket. Ami nem is lenne gond, ha a műértők művészeti szempontok szerint válogatnának. Csakhogy az elmúlt években a galériák is kizárólag évenkénti áremelésről, aukciókról, grafikonokról beszéltek, és teljesen háttérbe szorult az, ami az egészet élteti: a művészet. Semmi gondom azzal, ha egy Picasso ára felmegy x millió euróra, vagy akár lemegy, de az már zavar, ha egy kortárs alkotót kizárólag azért vesznek meg, mert két éven belül fel fog menni az ára. Mondja már ki valaki: a művészeti érték nem arányos a vételárral. Ha valaki 1 millió dollárért vesz műalkotást, egyáltalán nem biztos, hogy nagyobb mávészeti értékkel rendelkező tárgyat kap. Persze nem azt mondom, hogy nincs összefüggés, vagy hogy több pénzért nem lehet jobb művet venni. Csakhogy. Egy idióta példával élve, ha bemegyek egy könyvesboltba, senki sem garantálja, hogy az 5000 ft-os könyv jobb, mint a 3000 ft-os. Ilyen alapon mondjuk egy Faludy kötet 1 millió ft-ba is kerülhetne, mig más csak mondjuk 5000-be. Jó, tudom a könyv nem műtárgy, de magyarázza már egyszer valaki a gazdagoknak, hogy a művészet nem a pénzről szól. A múltkor bele tudtam olvasni Csontvári naplójába, és egyetlen sort sem találtam a pénzről, annál inkább művészeti problémákról, kompozicióról, stb. Mi lett volna, ha elkezd azon gondolkodni, hogy majd 100 év múlva a nagyobb kép esetleg többet fog érni, és ezért még nagyobb méretben fest? Mondom, abszurd az egész...

Sokan, sokszor

mondták már, hogy ha legalább három magyar találkozik külföldön, akkor úgyis veszekedés lesz a vége...A széthúzás pedig teljesen általános. Persze ez általánositás, azonban a közelmúltban érdekes jelenségekkel találkoztam. Londonban volt csoportos kiállitásom, amire valamilyen furcsa okból meghivtam a kulturális iroda munkatársait, akik sajnos nem tudtak eljönni. Kevéssel utána New Yorkban állithattam ki, és erről is értesitettem mindenféle kinti személyt, akik persze nem jöttek el. Sőt, hasonló történt Genfben is. Nem baj, nem vagyok én olyan fontos, mondom magamnak, pláne érdekes, hisz annyi más is történik arrafelé. Mielőtt bárki félreértené: nem az elkeseredettség beszél belőlem. Én, köszönöm, remekül megvagyok és egyáltalán nem vagyok rászorulva arra, hogy valami kinti magyar segitsen nekem bármiben is. Csak az a furcsa, és most inkább nem emlitek konkrét neveket, hogy akikkel beszéltem kint, bármelyik helyen, azok egyből elkezdtek panaszkodni. Aztán az is furcsa volt, hogy pl. a lengyelek kint is összetartanak. A csehek is. Már amennyire én látom, legalábbis a művészvilágban. Mi pedig nem. Valamiért zavar ez, bármennyire is elkerülöm az ezzel való foglalkozást...

...mégis mindenhol magyarokba botlom...

A new yorki Artexpo-ról büszkén hirdettem, hogy én vagyok az egyetlen magyar résztvevője. Hát ez nem jött be. Igaz, hogy amerikaiként, pontosabban californiaiként, de osztoznom kell. Megint bejött a régi szabály, miszerint bármerre mész a világban, mindig lesz ott egy magyar. Szabó művész úr szobrász, és igy egészen más művészetben érdekelt, mint amiben én, igy csak a tényt közlöm, részletes elemzésbe nem kezdek...

Szász Lilla

a tavalyi Photoespanán tűnt fel, ami az egyik leghiresebb fotósfesztivál európában, kiállitásokkal, programokkal, workshopokkal és jelentős publicitással. Főleg dokumentarista fotósokat keresnek, akik közül első körben tizenegynéhányat választanak ki, akik Madridban bemutathatják a közönség és a szakma előtt a portfóliójukat. Később közülük kerül ki a győztes, akit aztán galériameghivások, és minden egyéb finomság vár. Tavaly egy svájci fickó nyert, speciel nekem nem tetszettek a képei, alanyait beállitotta egy láthatóan görcsös pózba, persze mindenki nézze meg magának. Ami fontos, hogy Lilla bekerült a szűk körbe, ami nagyon nagy elismerés. Hirtelen kiderült, hogy Kelet-Európa is érdekes hely. Persze emögött rengeteg munka van. Egy interjúban Lilla elmesélte, hogy a sorozatába kb fél év munkát tett bele, ami egyrészt látszik is, másrészt a műfajból adódóan a legtöbb idő arra megy el, hogy az alany közel engedjen magához. Végignézve a képeit a leginkább megragadó jelenség az őszinteség. Most nem a számitógépes utómunka hiányára utalok, ami szakmai minimum, hanem arra, hogy az alanyai teljesen kinyilnak, legbelsőbb titkaikat árulják el a kamerának. Ezt megörökiteni pedig igazi művészet.

Photo magazin

Sok jó fotósújság van, közülük az egyik kedvencem a francia Photo magazin. Ennél a lapnál érzem leginkább azt, hogy nekem irták. Technikával, új fényképezőkkel nem foglalkoznak, ami nem baj, hiszen azzal csak a reklámújságok felé mennének, viszont igy a hirek rovatban kiállitásokat tudnak ajánlani. A könyvajánló legalább három oldalas, és érdekes hogy mindig meg tudják tölteni. Amitől a lap elsőszámú kedvencemmé nőtte ki magát, az a történetszemléletűség. Minden hónapban feldolgoznak egy témát a lehető legrészletesebben. Tavaly, amikor Párizsban elárverezték a Brassai életművet, rengeteg olyan képet mutattak, amit máshol még nem láttam. Belementek olyan részletekbe, hogy az életmű melyik része legjobban eladható, de ugyanúgy felelevenitették a fotós hétköznapjait is. (Mellesleg ők franciának tartják Brassait, mivel Párizsban lett hires. A szövegben egyetlen félmondattal emlékeznek meg arról, hogy hol született.) Egy másik alkalommal egy francia fotósról irtak, aki camera obscurákat, fényképező és objektiv nélküli fényképezőket készit afrikai gyerekeknek, aztán közösen fotóznak a házilag barkácsolt eszközökkel. Persze ne legyenek kétségeink, a lap francia orientált, ám ezzel együtt sem belterjes lap, bizonyságul az aktuális számban bemutatják Stephen Shore könyvét, amit először a new yorki ICP (International Center of Photography) honlapján láttam. És hogy legyen magyar vonatkozás is, az év első kiadásába két magyar fotós képe is bekerült. Kár, hogy a lap ezúttal „amatőrök” képei közül válogatott, igy aztán a többszáz kép közé bekerülni nem akkora eredmény, és az amatőr fotósoknak szóló pályázatokról sem most akarok irni, igy maradjunk annyiban, hogy a Photo-t már láttam itthon is, legutóbb a Váci utcai újságosnál.