Ata Kandó és Besnyő Éva

képei is láthatók az amsterdami Kahmann Galériában. A galéria nagyon tapintatosan magyar-hollandnak irja a nemzetiségüket, de igazából nem sokat éltek Pesten. Ata Kandó 1913-tól 1931-ig, Besnyő Éva 1910-től 1930-ig. Mindketten Pécsi Józsefnél tanultak, Ata Kandó Párizson keresztül jutott Hollandiába, Besnyő Éva Berlinen keresztül. Mindketten elismert és fontos fotósoknak számitanak Hollandiában. Életükön átmasirozott a huszadik század, életrajzukat akár regényként is olvasnám. Személyesen is megtapasztalhattam, hogy ha egy hollanddal a magyar fotózásról beszélgetek, akkor biztosan előkerül a nevük. Szivesen olvasnék többet róluk itthoni újságokban.

photomeetings luxembourg

...egy újabb lehetőség a kapcsolatépitésre, szeptember 9-12 között rendezik. 9 workshop között válogathatunk, és köztük egyikük Szalontai Ábel, a Moholy-Nagy Egyetem tanára. Dicséretes, hogy gondoltak rá és ott van ő is. Mivel a neve abszolút ismeretlen volt számomra, ezért megnéztem a honlapját. Képei sokszor struktúrákat tárnak fel, néha koncept art-nak gondolnám. Nemcsak külön sorozatot szentelt a focikapuknak, de máshol is előbukkannak. Sokszor minimalista képei eléggé távol állnak a kedvenc fotósaim stilusától. Az életrajzából az mindenképpen kiderül, hogy erős érdeklődéssel tekint Románia felé, valamint nem sok kiállitása volt külföldön, persze lehet, hogy neki ez nem fontos.
Egyébként egy ilyen workshopnál nagyon ajánlott elolvasni a tanárok életrajzait, képeit, ugyanis meghatározó jelentőségű, hogy olyan valakivel tudsz beszélgetni, aki a fotózáson belül azt a stilust műveli, amit te is. Ma már a fotózáson belül is külön kategóriák alakultak ki, és egyre kevésbé lehetséges átjárás ezek között...

Berko Ferenc

nevét nem sokszor hallottam itthon. A muncheni városi múzeum fotókiállitást szervezett 150 év meztelen fotói cimmel, és a kiállitók között csodálkozva néztem a nevet. Aztán még nagyobbat néztem amikor elolvastam az életrajzát. 1916-ban született Pesten, de már 21-ben Berlinbe ment, és többek között Moholy Nagy-al is megismerkedett. Aztán 33-ban Londonba tette át székhelyét, hogy 38-ban Indiába menjen. Itt kezdődik a történet, mert először operatőrként dolgozott, aztán fotóstúdiót nyitott. 1947-ben Moholy Nagy hivta Chicagoba az újonnan alakuló egyetemére, ahol két évet töltött, majd Aspenbe ment. Mára klasszikussá vált, aukciókon is feltűnnek képei. Leginkább portréiról ismert, de érdemes végignézni többek között aspeni képeit is...

Kisterem

a Listén, az Art Bázel egyik fiókrendezvényén állitott ki, amit feltétlenül meg kell emliteni, hiszen nem túl gyakran fordul elő, hogy egy magyar galéria ilyen helyeken fordul meg (azért van rá pár példa, csak ne hasonlitsuk össze a környező országokkal). A Kisterem, ha jól tudom, az első magyar galéria Bázelben, és igy feltétlen jár a taps. Azért ne felejtsük el, hogy a Liste nem egyenlő az Art Bázellel, mivel az előbbi hangsúlyozottan induló galériák sokszor igencsak alternativ gyűjtőhelye, ami amúgy jó ötutcányi sétára található egy volt gyáregységben. A kiállitott művek, és a hangulat is ezt idézte: mig a főrendezvényen öltönyös-kosztümös emberkék sétálgattak, a Listén mindenki pólóban volt. Számomra kevésbé tetszett a helyszin adottsága, kissé sokat kellett lépcsőzni, és sok látogató már nem is jutott el a magasabban fekvő termekbe. Ilyen szempontból örvendetes, hogy a Kisterem a földszinten volt.
A kiállitott műveket ezúttal nem fogom elemezni. Én valamennyire a képi világhoz konyitó embernek tartom magam, jópár művészeti korszakot is bebifláztam, ezzel együtt sajnos számomra teljesen érthetetlenek voltak a művek. Sőt, nem csak a Kisterem anyaga, hanem a Liste 90 %-a. Most magamat égetem, de a provokáción kivül csak ritkán fedeztem fel koncepciót. Mondhatnám azt is, hogy le vagyok maradva. Vicces érzés volt megtapasztalni szüleim indoklását: kisfiam, ez már nekem nem művészet, s hiába is próbáltam elmagyarázni Warholt vagy Pollockot, azt mondták, ez már túl sok. S amiért őket ostoroztam, most ugyanazt éltem át: te jó ég, ezt művészetnek nevezik? Rögtön azért hozzáteszem, hogy az Art Bázelen is volt nemegy megkérdőjelezhető munka, csak ott nem tűnt fel..Maradjunk annyiban, hogy miközben örvendezünk a Kisterem sikerének, gyorsan beiratkozunk egy modern művészeti tanfolyamra...

Art Bázel

Kicsit szégyellem, de csak idén jutottam el először az Art Bázelre, amely állitólag a legfontosabb művészeti vásár. Mindenféle lapokban olvastam már történeteket, melyek tényleg elragadóak, itt most csak egy példa: Abramovics állitólag különrepülőjével ruccant át, hogy barátnője számára megvehessen pár művet úgy jónéhány millió euróért...Mondjuk a saját magam védelmében azért elmondhatom, hogy viszont több hasonló vásáron jártam már előtte, sőt Genfben és New Yorkban ki is állitottam...De vissza Bázelre. Nos, ez a vásár valóban az egyik legnagyobb. És most nem csak a méretre gondoltam, bár a kiállitást végigjárni sem kis sportteljesitmény. Eleve két emeletes, a csarnok egyik végéből nem látni át a másikba, sőt úgy tiz perc séta. Felfoghatatlan mennyiségű a műalkotás. Az elején úgy indultam neki, hogy minden műnél megállok, és végigelemzem. Egy óra múlva elhatároztam, hogy minden műre ránézek. Koradélután már úgy voltam vele, hogy a fontosabb vagy nagyobb neveket azért mégis megnézem, még pár óra múlva pedig már csak sétáltam, és ha valami érdekeset láttam, akkor álltam meg. Este hétkor igy sem jutottam a végére, még bőven maradtak részek, ahol nem jártam. Fogalmam sincs, hogy egy átlagember, aki csak nézelődik, mit fog fel ebből az egészből, talán azt, hogy felfoghatatlan mennyiségű műalkotás várja vevőjét, és jobb bele se kezdeni az egészbe. Mert persze azt is tegyük hozzá, hogy egy-egy mű egészen más arcát mutatta a vásáron, mint egy galériában, és sokszor egy kép semmilyen hatást nem tudott kiváltani, mert körülötte már ott "orditottak" a többiek, figyelemért esedezve. Mint mindig, most is festményből volt a legtöbb, szoborból nem kevés volt, csakúgy mint fotóból, és persze az istallációk is felsorakoztak. A fotóvonalon Andreas Gursky-t emelném ki, több műve is kint volt, 2*3 méteresben lenyűgöző látványt nyújtottak. Ha valaki olvassa a külföldi fotós újságokat, akkor nem érhette meglepetés, kizárólag a már jól befutott sztárokat hozták el, és még igy is őrületesen sok képet lehetett nézni. A kinaiak megint előrébb léptek, többek között 2*3 méteres diasec nagyitásokkal riogattak engem, aki ezt a technikát nem birja megfizetni ekkorában. Később, estefelé több klasszikus képet is felfedeztem, többször felkiáltottam, hogy ez a kép nyúlás, aztán közelebb érve rájöttem, hogy nem, az az eredeti. Többször felkiáltottam, hogy ez nem lehet eredeti, hogy hozták volna el, aztán kiderült hogy mégis az. Egyetlen apró André Kertész kép volt kint, de annyira eldugva, hogy nem is találtam volna meg ha nem ismertem volna fel.
Pár szó a közönségről. Amikor beálltam a parkolóházba egy audi és egy porsche közé, akkor még azt gondoltam, hogy az érdeklődők lesznek többen. Amikor prospektusokkal visszatértem nap közben, már Maseratik és Royce-ok is álltak, és akkor már nagyon úgy tűnt, hogy mindenki tárgyalni érkezett. Most, pár nappal az esemény után azt gondolom, hogy ez a rendezvény leginkább a legfelső művészet iránt fogékony rétegnek szól. Nem láttam új, még be nem futtatott embereket, és ha néha belehallgattam egy beszélgetésbe, ott röpködtek a százezer eurók, dollárok és frankok. Én pedig azzal a megnyugtató érzéssel távoztam, hogy kétmillió euróért már válogathattam volna Miró, Warhol, vagy nagyjából bárki más művei között...

Fotofest 2010

Az a helyzet, hogy a portfolio review a legegyszerűbb módja a kapcsolatépitésnek. Úgy működik, hogy összehoznak 5-10-20 hires vagy legalábbis ismert fotóst, és az érdeklődők sorsolás alapján 20-20 percet beszélgethetnek vele kettesben. Életem legjobb két kritikáját kaptam Pozsonyban tavaly novemberben, és mellesleg egy kiállitást is sikerült lekötni, tehát a magam részéről csak ajánlani tudom a rendezvényt. Mivel olyanokkal lehet találkozni ilyenkor, akik a nap 24 órájában képekkel foglalkoznak, igy igen valószinű, hogy épitően hozzá tudnak szólni a portfoliohoz. Mert ugye az alapvető, hogy a jelentkezőnek össze kell állitani legalább két sorozatot, gicléen vagy lambdán lenagyitva, önéletrajzot, és minden mást ami érdekes lehet. Olyan szempontból is fel kell készülni, hogy mit mondok magamról, mi az a néhány mondat, ami feltétlenül kell. Tanusithatom, ez nagyon hasznos, review nélkül is. Azt is hozzá kell tennem, hogy fotós barátokat is lehet szerezni, hiszen sokszor várni kell valamire, és akkor összegyűlik pár ember...
Tavaly Pesten is volt review, de szerintem a pozsonyi nivósabb volt. Mostanában elég sok helyen szervezik, érdemes utánanézni, utazni. Amiért viszont irom ezt a bejegyzést: az egyik legnagyobb ilyen jellegű program a Fotofest, amely eleve egy hónapig tart, nagyon fontos emberek mennek el rá és...Texasban szervezik. Regisztrációval, utazással, szállással nem kifejezetten olcsó, viszont komolyan előremozdithat egy fotós karriert. Kiváncsi vagyok, mennyien leszünk ott...

Fabricius Anna

jó példája annak, hogyan kellene viszonyulni a fotográfiához, mint médiumhoz. Anna projektalapon megtervezett és kivitelezett munkái lehetnek az első tanulási pontok azoknak, akik most ismerkednek a médiummal. Ezek a munkák ugyanis egyszerűen megérthetőek, jól szervezettek, és emellett még képként is megállják a helyüket (eltekintve a magyar szabvány képeitől, ahol a projekt fontosabb volt mint a látvány). Vegyük mondjuk az átmeneti társaság projektet. Rövid távú együttélés, jellemzően albérleti együttlakás közben fotózott lányokat, akik a képek szerint nem túlságosan élvezték az együttlétet. Jellemző a képekre a világitás megtervezettsége és a képen szétszort elemek fontossága. A lányok a képmező kis részét töltik ki, ezért szemünk óhatatlanul körbejár a szobában elszórt tárgyakon. Bármennyire is spontánnak tűnnek a képek, valójában a projektleirásból megtudjuk, hogy nagyon is beállitottak. Nincs ezzel gond, csak sok más fotós "feledkezik meg" e tény közléséről.
Anna abban is kitűnik a fotós mezőnyből, hogy vannak külföldi referenciái (ezért is került be a blogba), mégha néha érezzük is, hogy itthon jobban elismert - ki tud kiállitani a Szigeten? Vagy a Millenárison? Vagy a Fotóművészet megjelenése? Ezzel együtt ez inkább irigység, amit most művelek. Nyilvánvaló ugyanis, hogy Fabricius Annának minden együtt van ahhoz, hogy ismert legyen. Az, hogy ez szélesebb körben még nem történt meg, csupán idő kérdése. Igy aztán jobban tesszük, ha gyorsan megtanuljuk a nevet, fogunk még vele találkozni, méghozzá korántsem érdemtelenül.