A portfolio review Pozsonyban

ezúttal is szinte teljesen magyarok nélkül zajlott le. A közel 40 véleményező szakember közül mindössze egy magyar volt, Szamódy Zsolt, a Fotószövetség elnöke, de ami még szomorúbb, hogy a résztvevő fotósok közül is mindössze hárman érkeztünk Pestről. Pedig az eseménynek csábitónak kellene lennie minden fotós számára: két nap alatt a világ minden tájáról érkező fotós szakemberek, kurátorok, múzeumok kiállitásszervezői, szerkesztők jönnek azért, hogy a regisztált fotósok bemutassák nekik a munkáikat. Mindenkire 20 perc jut, ami pont elég arra, hogy ha felkészült valaki, akkor bemutassa az anyagát, és arról a véleményező mondjon is valamit. A módszer bizonyitottan működik, egyrészt mert egy azóta is tartó kapcsolatot sikerült nekem is kialakitanom egy kurátorral, aki két kiállitást is szervezett nekem, másrészt több olyan véleményt hallgattam meg, amik meghatározták a további utamat, és új inspirációt adtak. Ez valami reklámszövegnek hangzik, pedig képzeljük el, hogy ha egy 20 éve a pályán lévő fotós mond véleményt a dolgainkról, azon általában érdemes elgondolkodni. Ezen felül kapcsolatépitésre is kiváló a lehetőség. Hogy lehet, hogy mégis alig voltunk jelen magyarok?
A kritériumok elsőre nem tűnnek nehéznek. Először is, valahonnan hallani kell az eseményről. Fel se merem feltételezni, hogy valaki komoly fotósnak gondolja magát, ha nem olvassa a külföldi lapokat, vagy ha azokat nem is, a külföldi fontosabb weblapokat, ahol hirdetik az eseményt. Ez az első feltétel. A második az, hogy legyen megfelelő, bemutatható képanyag. Azt, hogy a képeket sorozatokba kell rendezni, nagyon hamar meg kell tanulni. A harmadik feltétel az utazás, ami itt 200 km-t jelent. A legfontosabb mégis az, hogy ki kell állni az emberek elé, és beszélni kell a képekről. Ezzel együtt nem hiszem el, hogy ezeknek a feltételeknek itthon 3 ember felel meg. Ó, nem. De akkor mi az igazi ok?

Ami kimaradt 1.

Azért nem minden kiállitásról irok, amit megnézek, sőt. Igyekszem követni az eseményeket más területekről, hiszen a fotó csak egy kis szelete a művészeteknek, és számomra nem létezik alá vagy fölérendelés. Ebből viszont az is adódik, hogy millió olyan kiállitáson járok, amiről a profil miatt nem irok. Most ezekből idézek fel egy csokorra valót, és még az is elképzelhető, hogy folytatom.
1. Gyugyi gyűjtemény Pécsett. Ez a Zsolnay kerámiákból álló készlet külföldi gyűjtés eredmény. A gyűjtő vásárokon, aukciókon vásárolta a gyár termékeit, vélhetően már akkor azért, hogy egyszer visszahozza az országba. Elképesztő történet. Mint ahogy az is az, ahogy a gyűjteményt bemutatják. Ez a terület ugyanis jelenleg épités alatt áll, teljes a kavarodás, és aki segitség nélkül megtalálja a bejáratot, az nem kevés tiszteletet érdemel - és elvileg csak csoportosan látogatható, hogy miért, számomra rejtély. Viszont a gyűjtemény tényleg páratlan, legalábbis szecessziós vázákból ilyet és ennyi változatot egy helyen még nem láttam. Lenyűgöző.
2. A Belaggio hotel kiállitása Las Vegasban. Az óriásplakátok szerint -figuratively speaking - itt valami hasonlóan nagyszabású dolgot fogunk látni, mint a legmenőbb múzeumokban. Aztán belépünk a nagyjából két nagyszobányi területre, és nem értjük. Hogy lehet kiállitásnak hivni ezt a 30-40 képből álló tárlatot? Mire belemerülnénk, már vége is. Mondjuk lassan fogunk lépdelni, ezt a képek garantálják, mivel mindegyik a legmenőbb művészektől érkezett, olyanoktól, akiket még ott is ismernek. És a vicces az, hogy azok a képek döbbenetesen jók is. Csakhogy alig van belőlük. Vélhetően nem akarták elfárasztani a játszani szándékozókat.

Fototagetrier

Csak hogy egy kicsit nemzetközi legyek, és elsüthessem a kedvenc vesszőparipámat, itt van ez az a fotófesztivál Trier-ben, ami Luxemburg-hoz nagyon közel van, de még német oldalon, és látszólag előzmények nélkül a semmiből előrántottak egy fotófesztivált 5 helyszinnel, több mint 50 kiállitóval, kurátorokkal, kerekasztal-beszélgetésekkel, mindennel. Hogy csinálják? Ahogy olvasom a névsort, van pár ismert név is köztük, de ami igazán lenyűgöző, hogy rögtön egy széles nemzetközi meritést mutatnak be. Szerintem igencsak ügyeltek arra, hogy minél több országból legyen kiállitó, bár "természetesen" magyar nincs, csak cseh, osztrák, ukrán...Mondjuk szlovák sincs. Meg lengyel. De rögtön van koncepciójuk, logójuk, szponzoruk, beszélgetőestük...És mindez egy akkora helyen, mint mondjuk Szigetvár vagy Csorna. Lenyűgöző vagy szomorú, döntés kérdése...

Az Aviva

képzőművészeti dij azért kerülhet ide, mert idén a kurátorok két fotótechnikával készült alkotást is beválogattak a mindössze 6 kiállitó közé, és ez rendkivül örömteli. A furcsa csak az ebben a tavaly alapitott dijban, hogy még emlékszem, tavaly 6 festő munkáit lehetett látni, idén pedig Batykó Róbert az egyetlen - bár számomra érthetetlen okokból két teremben is vannak képei. Mindez persze csak azt jelzi, hogy nem alakult még ki az a kör, ahonnan a jelölteket veszik (ha rosszmájú lennék, akkor pedig megkérdezném, hogy a Műcsarnok hogyan adhat teret egy még éppen csak létező céges rendezvénynek, vagy bárki kibérelheti a Műcsarnokot?). A tárlat bejárása közben, mivel óriási üres területek vannak, azon merengtem, hogy ez a két jelölés a fotó megbecsültségének növekedésének köszönhető, vagy inkább kellett valami, ami nem festészet? Rettenetesen furcsa a 6 jelölt kiválasztása is. Van tehát egy festőnk, két fotósunk, egy installáció, két videó, ami szoborral kombinált.
Na mindegy, beszéljünk a két fotós műről. Ami inkább egy, mivel a Technica Schweiz egyfajta best of válogatással jelentkezett, máshol már többször bemutatott anyagokból ollóztak össze egy falnyi képet, azt viszont teljesen be is népesitették. Az alkotócsoport a fotót csak mint eszközt kezeli, valójában minden kép mögött egy történet rejlik, ami nélkül a kép értelmezhetetlen. Itt a kép tehát csak dokumentáció. Ettől még a munkáik könnyen megjegyezhetőek, üditő szinfoltok a hazai fotózásban.
A másik anyag Esterházy Marcell sorozata műtermekről. Talán nem vagyok nagyképű, ha kijelentem, a témát sokan sokszor feldolgozták. Amit itt látunk, az nemhogy nem művészet, hanem dokumentációnak is kevés, a túl szűken kivágott, térben egyáltalán el nem helyezkedő képek sokszor csupán egy számitógép monitort ábrázolnak, ezzel a modern korra utalva, ám pont a művek keletkezéséről semmit sem tudunk meg. Talán a névsorra kéne felkapnom a fejem, csakhogy az még kevés a hasraeséshez. Talán túl szigorú vagyok, és a nagyon-nagyon fiatal emberke később kifutja magát, ha már ilyen jó kapcsolatai vannak. Tényleg, hogy az ördögbe került ő be a 6 közé?

A francia kultúra

egyre kisebb szerepet tölt be a nemzetközi műtárgypiacon. Vége már azoknak a kellemes időknek, amikor az impresszionizmus, a szürrealizmus, Picassot külön kategóriába véve a francia kultúra nagysága evidens volt mindenki számára. Brassai, Cartier-Bresson és még millióan átörökitették ezt a fotóra is, csakhogy időközben jött Amerika, és vitt mindent. A legizgalmasabb művészeti élet immár New York-ban zajlik, nem Párizsban. Az külön tőrdöfés lehetett, amikor a kétezres években a kinai művészek meghóditották a galériákat, és immár a korábban csak francia fotósokat kiállitó galériák többsége is szerepeltet kinai fotóst. Sőt, a 150 euróba kerülő China képeskönyv a Centre Pompidou-ban nagyobb helyet kapott, mint mondjuk Yann Arthus Bertrand.
Az, hogy miként jutottunk el idáig, nagyjából világos. A világháború után az amerikai kultúra végigsöpört Európán, és azóta az angol nyelvű kultúra bizony alaposan legyűrte az erre nem számitó helyi kultúrákat. A Le Magazine Littéraire szerint az elmúlt 10 évben tizszer annyi amerikai regényt forditottak le franciára, mint francia irókat angolra. Ehhez kapcsolódik egy utazási élményem is: az abszolút francia birodalom részének tekintett Tunéziában pár éve már tudtak annyit angolul, amennyi a legszükségesebb helyzetekben a hol-van-ez-és-ez magyarázatra elég volt. Ez persze csak annyit jelentett, hogy nekem kellett franciául csevegnem, de a társaságból mindenki kérhetett magának az étteremben. De hogyan függ ez össze a témánkkal? Talán jobban, mint elsőre tűnik. A nyelv ugyanis meghatározó. Immár kijelenthetjük, hogy az egész világ elkezdett angolul tanulni, hiszen 1. egy bizonyos szintig könnyű 2. mindenhol használható. Ez pedig óhatatlanul azzal jár, hogy valamilyen szinten bekopogtat az angol kultúra, noha pl. szerintem jóval kevesebb jó irójuk van, mint mondjuk nekünk. És ha már az angol kultúra érkezik, akkor ők kihagyhatják a kis nemzeti kultúrákat, hiszen 1. nem értik 2. nem lehet fontos, hiszen nincsenek jelen pl. a Sotheby aukcióin... Igy aztán, bármilyen furcsán is hangzik, a francia kultúra egy vidéki szatelitkultúrává csökken. Vagy mégsem? Az Art Absolument francia magazin cimlapján a francia festészet visszatérése a téma (peinture francaise la réhabilitation?). És talán nem véletlen az sem, hogy az amúgy pökhendi Artforum (na jó, elitista) tavalyi mélypontja után, amikor a Turner dij kapcsán Phil Collins -nem az énekes, angol videóművész - nagyobb terjedelmet kapott, mint mondjuk Ansel Adams, váltott, és ma már jobban odafigyel az öreg kontinensre. Az sem lehet véletlen, hogy a szaksajtó egyre jobban elutasitja a meghatározó amerikai múzeumok gyakorlatát, mellyel nyiltan a gazdagok gyűjteményeit próbálják megnyerni maguknak a biztos támogatás reményében.
Persze ha az egészet a pénz hóditásának tudjuk be, akkor gyors tanulságot vonhatunk le, elég benézni azt Art Bazel-re és mondjuk a Paris Photo-ra. Jó, ez persze csúsztatás, de nehéz fenntartani a francia hegemóniát úgy, hogy a műgyűjtők 100 leggazdagabbikából 50 az újvilágban él, 30 ázsiában, 10 Moszkvában. De hogy mégse fejezzem be ennyire negativan a témát, utalok a Helsinki Iskolára, amely ma már kicsit közhelyszerűen jelzi, hogy egy kis nemzet is bekerülhet a főáramba, ha a művészei együttesen lépnek fel.
Visszatérve a franciákra, azért a fotóház vagy a Pompidou központ meglátogatása után biztosan nem az a kép alakul ki bennünk, hogy egy lejtő alján csücsülnek, ugyanakkor figyelemre méltó a francia témájú cikkek alacsony aránya a nemzetközi fotóslapokban. A következő hónapokban kiderül, van-e változás ezen a téren.

Jovián György

festőművész az Inda Galériában állit ki, ami nem kellene, hogy hir legyen itt, de új képei nagyon erősen hajaznak a fotóra, ezért érdemes elmerengeni rajtuk egy picit. A képek hajléktalanokat ábrázolnak (főleg), akik fotórealisztikusan jelennek meg, majdhogynem életnagyságban, jóval méterszer méter nagyságban. Természetesen gazdag történelme van a fotórealisztikus festészetnek, csakhogy mi lehet a szerepe 2010-ben? Hiszen a művész saját elmondása szerint is használja a fotót, hogy megörökitse azokat, akikről a festmények készülnek. Ugyanakkor nyomát sem látom annak, hogy a festményszerűség a szubjektivitásban, sosem látott terekben vagy személyekben jelenjen meg. Pedig mennyire más lenne: a valóságban lefotózhatatlan ábrázolás bizonyára nagyobb figyelmet keltene, hiszen a nézők első ránézésre nem tudnák elválasztani a fikciót a valóságtól. Ez esetben a festészet célja az lenne, hogy trükkfelvétel nélkül oldja meg az elképzelt képi ábrázolást. Vagy mi lenne, ha a festmény bizonyos részei fotórealisztikusak lennének, mások pedig festményszerűek? Ahogy látom, ezúttal kihasználatlan maradt a lehetőség.

A keretekről

régóta akartam már irni, de a minap Szentendrén jártam, és a Fő téren, egy kis galériában, szemben a Városi Képtárral, most Mórocz Mária kiállitás várja az érdeklődőket, akik meglehetősen kis számban érkeztek amikor épp arra jártam. Magukról a képekről is érdemes lenne irni, jó festmények, de most mégis maradnék a témámnál. Azok a képek olyan egyedi keretekben feszitenek, hogy már a keret láttán vizuális élményben volt részem. Ránézésre egyszerű falap, mondhatnám deszka, de a kép témájához szinezve, és első pillantásra is feltűnnek a kapcsok, amelyek természetesen nem fogják össze a deszkákat, hiszen hátul össze vannak szögelve, de ránézésre igen mutatósak. Miközben nézegettem a képeket, azon gondolkodtam, mikor láttam utoljára igazán ötletes keretet. Genf ugrott be, ahol egy művész többféle fából készitett afféle sormintát keret gyanánt. Már elfelejtettem a nevét, valahol talán megvan. Egyébként megdöbbentő, hogy a keret csak az utóbbi 100 évben vált el a képtől, korábban senkinek se jutott volna eszébe anélkül képet venni, hisz természetesnek vették, hogy a keret kiválasztása módositja a kompoziciót is. Naná, csakhogy az utóbbi 50 évben rájöttek arra is, hogy a keretben lévő papir, és sajnos részben a fa is, hosszú idő alatt ugyan, de kárositja a képet. A papirgyártás során, ami a paszpartu alapanyaga, mindenféle savak képződnek, amik beeszik magukat az anyag szerkezetébe, és elkezdik belülről rágni a képet. Ez persze jórészt a modern papirgyártásra vonatkozik. Igy tehát az igazán vájtfülü fotósok elkezdtek savmentes papirból készült papirt és keretet használni, ezzel garantálva a művük fennmaradását. Zárójeles megjegyzés: ugyanezért nem szabad -pláne tollal - aláirni a képek jobb sarkát, mert a tintában lévő vegyszer kimarja a papirt. A savmentes papir és keret, hmm, igen, eltalálták, drágább, mint a normál, és vékonyabb is. Mondhatnám kevesebb benne az anyag. Persze funkcionálisak, de rondák. Vagy ha nem rondák, nem szépek. Szóval jelenleg ott tartunk, hogy az igazán profi fotós vagy ilyen drága, ronda, ám savmentes és szuperidőtálló keretbe rakja a fotóit (amit persze nem a normál technikával készitett, mivel azokban is savak vannak), vagy engedi, hogy 100 év alatt tönkremenjenek a képei. Amennyire. Azért nem sok 100 éves c-printünk van (a c-print most az egyszerűség kedvéért a normál előhivás, amit valamilyen boltban csináltatsz), de pl. a Mai Manó kiállitásán is jól látható, hogy mennyire restaurálásigényesek (persze most csúsztatok, mivel azok régebbi technikák). Ilyen szempontból a legveszélyeztetettebbek a szinek. Nekem van pár 20 éves képem, ami bizony sárgul, öregszik. Jó, persze ezek családi fotók. Majd beszkennelem, és felhúzom a szineket. Csakhogy mi lesz a műtárgynak számitó fotókkal, ha nem savmentes keretben vannak? A helyes válasz: semmi. Az öregedés az eredetiség egyik ismérve, annyit tehetünk, hogy fénytől védjük ezeket a nagyitásokat.
Node vissza a kerethez. Az előző bevezetés azért kellett, mert ha elhatározzuk, hogy márpedig nem savmentes keretet használunk (urambocsá' nem savmentes előhivást nem savmentes papirra, jaaj), akkor érdemes azon elgondolkozni, hogy milyen keret illene a képhez. Kell hozzá egy kis idő. De ha sikerül...