Átépitik a Photographers Gallery-t

Londonban. A régi valóban az egyik legviccesebb élményeim közé tartozik. Amikor először felkerestem, kinyomtatott térképpel a kezemben sétáltam a sétálóutcán, majd amikor az végetért, bátortalanul néztem be a kis utcákba. Persze tábla is jelzi z intézményt, szóval nem nehéz megtalálni, csakhogy..Ez a lyuk lenne az? Nem. Kétszer is körbejártam a környező utcákat, hátha csak vicceltek, de nem. Pesten ez kb. egy lépcsőházi bejárónak felel meg, oldalirányban egy kis helységben a bolt, és ennyi. Az egész nincs 100 nm. Csakhogy ez minőségi terep, megdöbbenve fedeztem fel egy rangos divatfotós képeit a falakon, majd a könyvesboltban az összes általam olvasott fotósújságot megtaláltam, és nem csak az angol kiadásúakat. A könyvkinálat is megdöbbentő volt a hely nagyságához képest. Ezzel együtt nem tiltakozom az ellen, hogy nagyobb helyet kapjon a galéria...

Vass László gyűjtemény Veszprémben

Egy kicsit olyan ez a gyűjtemény, mintha a Marsról ledobtak volna egy ionizáló pulzárt: elképesztő, de korántsem biztos, hogy használni is tudjuk. Elképzeltem az átlagos múzeumlátogatót, aki mondjuk ne legyen rosszabb az átlagnál, és mondjuk évente pár kiállitásra azért elmegy. Nos, ha ő belép a veszprémi vár aljában található épületbe, garantáltan öt percen belül kint lesz. A barátainak meg majd szörnyülködve meséli, hogy ezek valami krikszkrakszokat raktak ki képek helyett...
Néhány alapinfó: ez egy speciális gyűjtemény, ahol kizárólag nonfigurativ, lehetőleg monokróm képek alkotják a látnivalót. Nem könnyű művek. Már eleve a monokróm festészet egy elég szűk ága a művészetnek, de itt még ezen belül is viszonylag szűk a merités. Ez persze természetszerű, nem is kritika, hiszen egy gyűjtő azt tudja gyűjteni, ami a szeme elé kerül, a monokróm festészet hazája pedig amerika, és a 20. század ötvenes hatvanas évei. Mondjuk Rothko, csakhogy őt nem lehet gyűjteni, mert ahhoz olyan vagyon kéne, amivel egész Magyarországot fel lehetne vásárolni. Meg aztán macerás is átmászkálni New York-ba, és onnan kifizetni a szállitási költségeit azoknak a műveknek, amiket hiányolok erről a kiállitásról...
Maradjunk annyiban, hogy gratulálok a gyűjteményhez, hiszen megtaláltam egy valódi Johannes Itten szinskálát pl. ami fogalmam sincs, hány embert tesz boldoggá Veszprémben, de nekem nagy élmény volt. Egyébként ez az egyik baj a vidéki múzeumokkal. Szinte elkerülhetetlen, hogy az anyaguk a pestieknek szóljon, hiszen vidéken a fizetések, a képzések, az egész kúltúra...hűha. Én csak azt mondom, hogy mondjuk Pesten, amit szintén szoktam szidni a belterjessége miatt, van mondjuk 200 galéria. Veszprémben van mondjuk 5, bár nem tudom a pontos számot. Az talán nem véletlen, hogy vidékről, és akár Debrecenből vagy Pécsről is fel kell jönni Pestre. Pedig már legalább cikkeznek mondjuk erről a két városról kiállitásügyben. Kár, hogy ez is mellémegy, hiszen ha nem is térünk el a témánkról, és azt mondjuk, hogy Veszprémbe akarunk eljutni, az is 6-7000 forintos költséget jelent benzinben és autópályadijban. És persze két óra menetidőt, ami nem elhanyagolható. Számithatunk-e ezek után arra, hogy a pestiek tömegesen ugranak le? Pedig a gyűjtemény igenis kiváló...

Fotósok, irány külföld!

Hihetetlen, de még mindig igaz, hogy ha valaki be szeretne futni fotósként, akkor azonnal el kell hagynia az országot. Mehet Párizsba, Londonba, Berlinbe, néha Amsterdam is jó, no és persze Amerika. Hogy miért? A következő hir jutott el hozzám: a Velencei Biennálén a magyar pavilont ezúttal Németh Hajnal rendezheti be. Ő pedig Berlinben él, s itthon amennyire tudom, csak a Műcsarnok válogatásán jelent meg itthon. S ha már annál a bizonyos biztositó dijnál tartunk, érdekes módon kiállitották Esterházy Marcell képeit, aki éppen Párizsban él, bizonyára teljesen véletlenül. De hogy is van ez? S miért kapta meg Gál Miklós egyébként Amsterdam-ban élő fotós a Paris Photo diját?
Egy adalék, mielőtt továbbmegyek. Természetesen örülök ezeknek a sikereknek, csak épp kezd feltűnő lenni a különbség. Nos, van egy elméletem. Ugyanúgy, ahogy a Centre Pompidou-t nem ildomos összehasonlitani a Fotográfiai Múzeummal (ami meg Kecskeméten van), ugyanúgy a művészeti élet is eltér ezekben a központokban. Bizony jobban kell teperni ahhoz, hogy az ottani millió fotós közül, akiknek mellesleg apuka valószinüleg megvette a legdrágább felszerelést, és napi 24 órában ezzel foglalkoznak, kitűnjön valaki. Mert az sem véletlen, hogy mondjuk Stenzer Sári, aki mostanában mindenféle kiállitásokat szervez, szintén Párizsban kezdte, bár egy elhanyagolható ismertségű külvárosban. Mégis, itthon a szemlélet, a kortárs ismerete, és szerintem nagyban a légkör is hozzájárult a sikeréhez. Viszont ha ez igy van, akkor ismét csak azt mondhatom: irány külföld!

Hová tart a fotó?

Teszi fel a kérdést a francia Réponses Photo magazin, és azt hiszem, maga sem tudja a választ. Természetesen végigköveti a tendenciákat, amiket itt most csak megemlitenék: blog, videóriportok, a riport mint műfaj visszaszorulása, a photoshop miatt megrendült bizalom a fotó, mint médium igazmondásában, az installáció előretörése és a fotó létjogosultsága a galériáknál és a művészeti vásárokon. Ezek közül bármelyikről lehetne értekezni. Ami viszont jobban érdekel, az inkább az a tendencia, hogy visszaszorulóban van a nagyotmondások, blöffök, hirtelen ötletek korszaka. Ismét előtérbe került pl. Georges Rousse, aki tavaly a párizsi Mep-ben mutatta be az épitészettel szoros viszonyban lévő, több évig készülő fotóit, melyhez gyakran átalakitja, de legalábbis átfesti a teret vagy más struktúrát ad neki. A művei amúgy szerintem abszolút vitathatók, hiszen a hatások, amiket létrehoz, pár perc alatt "photoshoppolhatók", de talán éppen ezért becsülik meg. Ime, itt egy művész, aki éveket tölt azzal, hogy hiteles legyen, jól meggondolja mibe vág bele.
Természetesen újra -ha a jelző egyáltalán elképzelhető itt - népszerű a fekete-fehér, persze kizárólag nagy denzitású anyagra, mondjuk Ilfordra, kizárólag analóg géppel, lehetőleg kicsit életlenül.
Akárhogy is, számomra úgy tűnik, hogy lassan kialakult egyfajta elvárás a fotótól, mint médiumtól: bár továbbra is rendkivül sokszinű a paletta, bizonyos tipusképből valahogy többet látok. Bár nem ezt a gondolatmenetet követve, de az újságirók is elgondolkodtak, hogy vajon véletlen-e, hogy minden naplementén vagy városábrázoláson maximumra van húzva a telitettség, tényleg minden annyira éles-e...
Van itt más is. Csak a C betüs gyártó idén 3 millió eos tükörreflexes kamerát adott el, gyanithatóan nem igazán művészeknek, bár ezek az emberek nyilván nem teljesen amatőrök, ha már ilyen kamerát vesznek. Akkor viszont mi történik ezekkel az emberekkel és képekkel? Merthogy bizonyára fotóznak rendületlen. Nem lehet, hogy valahogy a közizlés egy kicsit arra megy, amerre ezek a műkedvelők is követni tudják az eseményeket? Ott van egy riport, tele világtásügyi közhelyekkel, de az egyszerű ember is megmondhatja, hogy igen, elment oda, fotózott, rászánta az időt, mig ha ugyanezt mondjuk egy térábrázolással mutatjuk be, akkor csak legyintenek?
Egy biztos. Már nem is létezik olyan, hogy "fotó". Csak tájkép van, fekete-fehér, művészi, kerek, kocka, mogyorós...

Digitális képkeretek

Bevallom, néha egyensúlyozni kényszerülök a friss és a konzervativ szerepek között. Például ami a szüleim korosztályának teljességgel elfogadhatatlan művészileg, mondjuk Warhol vagy Rothko, az számomra nemcsak hogy alapvető, de egy kissé avitt is. Basszus, Warhol a hatvanas évek művésze, azóta hol van már a pop art?
Mindezt azért vezettem elő, mert a digitális képkeretekkel kapcsolatban én is ultrakonzervativ álláspontot vettem fel, miközben lehet, hogy csak egy begyöpösödött vénember vagyok. És mégis: valaki árulja már el, mire jó ez? A kezdők kedvéért egy rövid bemutató: egy normál képkeretet kell elképzelni, amiből vagy kijön egy madzag, mert 220 voltról megy, vagy tartóselemről megy, és akkor nincs drót. Egy usb dróton tölthetünk fel képeket, amit beállitástól függően időközönként váltogat. Ha kedvünk tartja, akár percenként más kép néz ránk. Ez idáig remek. Csakhogy az élet nem abból áll, hogy képeket nézegetünk folyton. Este elalvás előtt fogtam, és kikapcsoltam a készüléket. Majd másnap reggel szembenézett velem egy fekete képkeret. Bekapcsoltam, aztán visszaraktam. Elmentem munkába, és előtte elfelejtettem kikapcsolni, tehát egész nap ment. Hazaértem, nem foglalkoztam vele. Két nap múlva eszembe jutott, hogy még mindig megy. Ez éjszaka történt, akkor kikapcsoltam, és azóta sem kapcsoltam be, mert elfelejtettem. Valahogy mindig akadt fontosabb. Aztán egy idő múlva megszoktam a fekete keretet is, lusta voltam bekapcsolni, majd elfeledkezni róla. Azóta elővettem egy másik képet is, hogy legalább ne csak a fekete legyen, viszont ezzel végképp elrontottam a játékot. Tehát a képet elraktam, és bekapcsoltam a kütyüt. Ismét megfeledkeztem róla, csakhogy egyik nap megint fekete kép fogadott. Már reflexszerűen kapcsoltam be, de már be volt kapcsolva. Lemerült az elem!
A történetből az alábbi tanulságok vonhatók le: 1. milyen ember az, aki nem nézi folyamatosan a képkeretét, és nem kapcsolgatja ki-be, sőt nem tölti az elemét? 2. Miért is nem volt jó nekünk a hagyományos kép?

Johannes Itten: A szinek művészete

Talán kezdjük onnan, hogy a világon kb. hárommilliárd különböző szin van, ebből a számitástechnikusok azt mondják, hogy pár millió változatot tudunk megkülönböztetni, mert a videókártyáik ennyire képesek, azért én erősen kételkedek. Vannak olyan szinek, amelyeket egész életemben egyszer láttam csak, és pontosan emlékszem az árnyalatra. Egy szin teljesen máshogy mutat egy fán, pulóveren, autón, az égen, bárhol. Néha azzal szórakozom, hogy egyszerűnek tűnő szineket, mondjuk a Combino sárgáját elkezdem elemezni. Ha megfigyeljük, van abban minden: a nap okkerré melegiti, az este szürkéssé, zöldbe hajlik, egy kis lilával...Akárhogy is, nekem bizony nem elegendő az, hogy egy tárgy sárga! Aki ismer, tudja, hogy az egész művészetem a szinek egymásrahatásán alapszik, és amit megpróbálok átadni, az sokszor az, hogy milyen szineket látok én ott, ahol más legyint, és azt mondja: zöld!
És itt jön be a könyv a képbe, ugyanis egész eddig azt gondoltam, hogy az én szinlátásom nem fér össze semmilyen szinskálával, hiszen amit ott látunk, az csupán séma, mintha egy kockára azt mondanánk, ház, holott egy épitész tudja, hogy esetleg a bejárat háromszöget formáz, kinyúló csúcsokkal stb..Itten viszont azt mondja, hogy mindenkinek egyedi szinskálája van, és mivel ezzel inditja a könyvet, egyből szimpatikus is lesz. Pláne, hogy utána folytatja.
Amúgy is méltatlanul kevés könyv van a szinekről, igy ez egy kötelező darab, egyetlen ellenjavallata az ára, ezzel együtt is klasszikus.

a padlássöprés

Van abban valami szomorú, amikor egy hiresség halála után előveszik azokat a dolgait, amiket ő maga sosem vállalt volna, de az örökösök bebizonyitják, hogy mindenből pénzt lehet csinálni. Nemrégiben új Jimi Hendrix album jelent meg, bevallottan a kidobott stúdiófelvételeiből, hogy csak egy példát mondjak, de sajnos a művészeti életben is ritka, amikor meg tudják türtőztetni magukat a pénz csábitásától. Emlékezhetünk, hogy Brassai műtermének szinte minden szögét kiárulták, méghozzá kirobbanó sikerrel, hiszen több millió euró gyűlt össze - és mellesleg a Fotográfiai Múzeum Kecskeméten jópár levelét őrzi, miközben az intézmény szinte haldoklik a pénzhiánytól. Node vissza Párizsba, ahol Serge Sanchez feltétlen szükségét érezte, hogy újabb Brassai könyvet irjon, és ehhez a fotóhónap keretében kiállitóteret is talált, a Galerie Nathelie Béreaul "személyében". A Trocadero tér melletti utcában lévő galéria finoman szólva kiesik a fő áramlatból, hiszen a 3. kerülethez vagy St. Germain-hez szokott látogatóknak a 16. kerület szinte Kőbánya, ezért ha valaki mégis meglátogatja a kiállitást, akkor azt biztosan a név miatt teszi. Szinte zárójelben jegyzem meg, hogy Brassaitól, dacára a többszöri padlássöprésnek, még mindig van mit összeszedni, elég csak a Beszélgetések Picassoval könyvére utalnom - ez a jóformán beszerezhetetlen és ismeretlen könyv új mélységeket nyit meg az életműben. És mégis: a kiállitás ezúttal mégsem kegyeletsértés. Sokkal inkább kortársak és pályatársak emlékei, néhány teljesen jelentéktelen, de szeretetteli pillanat megidézése.

Emellett tegye fel a kezét, aki tudta, hogy Brassai idős korában szobrászkodással is bibelődött. Úgy látszik, talán mégis vannak életművek, amikkel érdemes még egy kicsit foglalkozni, felidézni, mielőtt a poros könyvüket újra visszarakjuk a polcra...