A Centre Pompidou kiadványa természetesen a lehetetlenre vállalkozik, hiszen nem hogy 100, hanem 1000, 100000, akárhánymillió főművet is kiemelhetnénk, ráadásul az első mű 1911-es, az utolsó 2009-es, ez pedig felveti a korszakolás kérdését. De hagyjuk is a vérprofi szakmai szempontokat, a könyv szerintem egyszerűen a lelkes műkedvelőknek készült, akik nem tudnak fejből 100 fotóst felsorolni, számukra érdekes lesz a könyv.
Azon merengtem el, hogy miért van az, hogy a legtöbb irónak szinte automatikusan a maga nemzete felé fordul a keze? Érdekes, hogy amikor pl. amerikai kiadású kiadványt olvasok, azon Európa szinte nem is szerepel, vagy csak azok, akik végül a túlsó parton kötöttek ki, és most ennél a kiadványnál is ezt érzem. Oké, ismerjük el, a francia fotó nagyon erős, és persze nyilván érvényesült a művészeti központ szivóhatása is, de azt gondoltam, hogy ma már ennek kicsi a jelentősége. Hiszen ma már egyre kevesebb jelentősége annak, hogy ki melyik országból jön. A rotterdami fotósuliban pl. több a külföldi, mint a holland. A Madridban székelő művészeti egyetem is az összes európai országból toborozza a tanulóit. És ha ez sem lenne elég: kis túlzással ugyanazt találom az élelmiszerboltban Bilbaóban, mint Varsóban. Akárhogy vesszük, a világ arra halad, hogy egyre egyformábbak lesznek - igen, a műalkotások is. A zseniális húzással Helsinki iskola (ami egy művészeti csoportosulás) fotóin észrevehető az északi stilus - amig a képek alá nagy betűkkel ki van irva, hogy Helsinki iskola. Ha elkezdjük csak a képeket figyelni, már nem ilyen egyértelmű a helyzet. Szinte akárhány kiállitáson jártam is, majdnem bármelyik országban, alig találtam nemzeti sajátosságokra. Hiszen elsősorban stilusuk van a művészeknek, ami a személyiségükből ered. Aztán nyilvánvalóan ott van a mesterek hatása, ami szintén személyes, és végül a befogadó, aki szintén a személyességet keresi, bármilyen országban készült is a kép.
De vissza a könyvhöz. Abban nagyon is igaza van, hogy 100 művön keresztül már be lehet mutatni a fotográfiát, és annak az elemzése vagy figyelése, hogy milyen képeket választ ki, egy érdekes szellemi kaland. Ebben a tekintetben a kötet figyelemreméltóan követi a titkos vágyaimat, és nagyon sok olyan képet közöl, ami a felület apró részleteivel foglalkozik, és legfontosabb törekvése, hogy a valóságban nem látható részletek kiemelésével új látványt hozzon létre.
Akárhogy is, a kötet cime helyesen: 100 főmű a francia fotográfiában. (100 chefs-d'oeuvre de la photographie, edition du Centre Pompidou, Paris 2010
2011. február 20., vasárnap
2011. február 6., vasárnap
Művészet vagy pénz?
A minap a Nemzeti Galériában sétálva arra lettem figyelmes, hogy az idegenvezető azt mondja, hogy ez és ez a Szinyei Merse Pál kép úgy 30 milliót érne, ha kikerülne a műkereskedelembe. A Munkácsi kiállitás kapcsán is repkedtek a milliók, hiszen a Krisztus trilógia Európa számos országában járt, és mindenhol pénzért lehetett megnézni. Csak szegény Paál László nem adott el képet, szegénységben halt is meg. Mit akarok ezzel mondani? Semmit. Csak éppen érdekes téma, hogy a korábban kis túlzással senkit sem érdeklő festményvilágba is kezd beszivárogni a fény. Néha persze zseblámpa fénye, mert éppen elég hamisítvány forog a piacon. De mégis: a soknullás aukciók után jobban odafigyelnek az emberek a mázolmányokra. Most már van néhány 100 millió Ft-os képünk. Az jutott eszembe, miközben a képeket nézegettem, hogy felértékelik-e a képeket ezeken a helyeken időről időre, felmerül-e, hogy a gázszámlát egy-egy Munkácsy-ból fizessék. Mert azt mostanában hallottuk eleget, hogy a múzeumok nem kapnak elég pénzt, nemhogy restaurálni, hanem fűteni sem. Ugyanakkor felfigyeltem valami másra is. Az 1945 utáni termekben lévő képek, hmm, hogy úgy mondjam, nem igazán csúcsteljesitmények, egy adott életművön belül. Nevek nélkül: van pár festő, akinek ma jó a neve a szakmában, és akár millió ft közeli vagy azt meg is haladó árakon ad el képet. Ez rendben van. Ugyanakkor -jogosan - szerepel az MNG állandó tárlatán, egy olyan képpel, ami nem igazán az életmű legjobb darabja. Nos igen, a múzeumnak nem volt pénze arra, hogy megvegye mai műpiaci áron a képet. Lehet, hogy a művész felajánlott egy képet a múzeumnak, amit mondjuk nem tudott eladni..vagy a múzeum még akkor vásárolt, amikor nem futott be, és talán még megtiszteltetés volt számára, hogy bekerült egy képe. Igen ám, de azóta fejlődött a stilusa, és az a kép, ami most ott lóg az állandó kiállitáson, nem igazán jelzi a csúcsteljesitményt. Na jó, akkor most forditsuk meg. Tegyük fel, hogy az MNG vásárolna néhány fantasztikus kortárs képet, piaci áron. Ezzel segiti a művészeket, és a galéria hirneve is növekszik. Csakhogy ki merné azt vállalni, hogy jónéhány millió ft közpénzt kiad -nyilván pályáztatás nélkül- művészeknek, és egyáltalán ki határozná meg és milyen alapon, hogy ki kaphatna belőle? Ez bizony a korrupció melegágya.
Most tehát ott tartunk, hogy a múzeum, a Magyar Nemzeti Galéria 1945 utáni művészetet bemutató tárlatán, ahol egyébként nem túl sokan járnak, mivel a legfelső emeleten van, olyan képek vannak, amilyenek. Ugyanakkor igazán jelentős művek magántulajdonban vannak, és nagyon gazdag családok nézegethetik őket. Az, hogy odaadják-e egy kiállitásra, egyáltalán tudják-e, hogy kinél vannak azok a képek, kérdéses. De feladata-e felkutatni a múzeumnak a tulajdonost, egyáltalán bemutathat-e magántulajdonban lévő képet? Hiszen egy-egy kiállitással a mű értékét feljebb lehet tornászni, hiszen akkor már hivatkozhatnak arra is, hogy az MNG-ben állitották ki. New York-ban ezt úgy csinálják, hogy a gazdag gyűjtő megveszi a képet, és tartós letétként odaadja a múzeumnak. Cserébe a múzeum a termet, ahol a képeket elhelyezik, a gyűjtőről nevezik el. Talán mindkét félnek kedves eljárás ez, hiszen a gyűjtő saját termet kap a múzeumban, dicsekedhet a gyűjteményével, a többi x millió ember pedig mégis láthatja a képeket. Persze ha őszinte vagyok, nálunk ezt is lehetne rosszul kivitelezni.
Emlékszem még a Vajda Lajos életmű kiállitásra, ahol szinte láttam a lelki szemeimmel, ahogy lesöpörték a padlást, hogy bemutatható képeket találjanak, majd az MNG kiállitás után a képek eltűntek. Jómagam Hollandiában láttam "turnézni" a képeket, hogy mi lett aztán velük, nem tudom. Mindez csak arra példa, hogy az MNG is segitett már egy életművet, mégha a festő immár több mint 50 éve halott is.
Egy biztos. A sikeresség egyáltalán nem feltétele vagy oka a jó művésznek. Had utaljak itt Paál Lászlóra és Munkácsy Mihályra, akik ráadásul barátok is voltak, mégis Paál László nem a sikereiről hires. Ez manapság is előfordulhat. A kérdés csak az, hogy lesz-e a ma Márffy-jának, Szinyei-jének képe vagy kiállitása a Nemzeti Galériában?
Most tehát ott tartunk, hogy a múzeum, a Magyar Nemzeti Galéria 1945 utáni művészetet bemutató tárlatán, ahol egyébként nem túl sokan járnak, mivel a legfelső emeleten van, olyan képek vannak, amilyenek. Ugyanakkor igazán jelentős művek magántulajdonban vannak, és nagyon gazdag családok nézegethetik őket. Az, hogy odaadják-e egy kiállitásra, egyáltalán tudják-e, hogy kinél vannak azok a képek, kérdéses. De feladata-e felkutatni a múzeumnak a tulajdonost, egyáltalán bemutathat-e magántulajdonban lévő képet? Hiszen egy-egy kiállitással a mű értékét feljebb lehet tornászni, hiszen akkor már hivatkozhatnak arra is, hogy az MNG-ben állitották ki. New York-ban ezt úgy csinálják, hogy a gazdag gyűjtő megveszi a képet, és tartós letétként odaadja a múzeumnak. Cserébe a múzeum a termet, ahol a képeket elhelyezik, a gyűjtőről nevezik el. Talán mindkét félnek kedves eljárás ez, hiszen a gyűjtő saját termet kap a múzeumban, dicsekedhet a gyűjteményével, a többi x millió ember pedig mégis láthatja a képeket. Persze ha őszinte vagyok, nálunk ezt is lehetne rosszul kivitelezni.
Emlékszem még a Vajda Lajos életmű kiállitásra, ahol szinte láttam a lelki szemeimmel, ahogy lesöpörték a padlást, hogy bemutatható képeket találjanak, majd az MNG kiállitás után a képek eltűntek. Jómagam Hollandiában láttam "turnézni" a képeket, hogy mi lett aztán velük, nem tudom. Mindez csak arra példa, hogy az MNG is segitett már egy életművet, mégha a festő immár több mint 50 éve halott is.
Egy biztos. A sikeresség egyáltalán nem feltétele vagy oka a jó művésznek. Had utaljak itt Paál Lászlóra és Munkácsy Mihályra, akik ráadásul barátok is voltak, mégis Paál László nem a sikereiről hires. Ez manapság is előfordulhat. A kérdés csak az, hogy lesz-e a ma Márffy-jának, Szinyei-jének képe vagy kiállitása a Nemzeti Galériában?
2011. február 3., csütörtök
Elmélkedések a Taiwan calling kiállitás kapcsán
Van egy elméletem. Ahhoz, hogy egy országban izgalmas lehessen a művészeti élet, az szükséges, hogy:
- legyen valamennyi szabad pénzük az embereknek, hogy egyáltalán eszükbe jusson, hogy műtárgyakat is lehet vásárolni,
- legyen valamennyire nyitott, kapcsolódjon a művészeti központokhoz, hogy ne belterjes művészetet hozzanak létre.
Ezt a második pontot olyannyira nem én találtam ki, hogy már Kassák is, aki pedig gyári munkásból nőtte ki magát, kereste a kapcsolatot a modernizmus képviselőivel. Sőt, kapcsolatot tartott a prágai Devetsil-csoporttal, Zágrábban a Zenit nevű lappal, Brassóból Mattis-Teutsch János informálja, Berlinből Moholy-Nagy küld kritikákat. De mehetünk korábbra is, hiszen a századfordulón szinte nem is akadt festő, aki ne Münchenben vagy Párizsban csiszolgatta tudását. Sokáig nem is volt Pesten neves festőiskola, hiszen mindenkinek evidens volt, hogy Münchenbe menjen tanulni. De akármeddig is visszamehetünk, hiszen mondjuk Mátyás király is Olaszországba küldte a festőtanoncokat, és festőket (is) hivott onnan, hogy nálunk dolgozzanak (lásd az esztergomi freskót). De beszélhetünk a kortársakról is, kit is emeljek ki, mondjuk Fehér Lászlót, aki eléggé hires a külföldi kapcsolatairól és kiállitásairól.
Persze ti, akik olvassátok a blogot, tudjátok ezt, hiszen kedvenc vesszőparipám. Most jöhetne egy olyan mondat, hogy tudják ezt a Taiwaniak is, de azért máshonnan közelitenék. A Műcsarnok szerepéről lángoltak fel a viták mostanában, ami nagyon helyes, hiszen a viták előbbre visznek, a vélemények cseréje serkenti az agyműködést stb. Úgy tűnik, van egy olyan irányzat, amelyik több itthoni művész kiállitását szeretné látni a nemes épületben, ami szintén támogatható cél, hiszen jussanak az itthoni művészek minél nagyobb térhez. Ugyanakkor én kitartanék amellett is, hogy minél több külföldi irányzatot ismerjünk meg.
Ez a bevezető persze egyáltalán nem olvasható -olvasandó- összefüggésben a kiállitásról szóló soraimmal. Ha valaki elautózik a Hősök tere mellett, és meglátja a Taiwan calling plakátot, szerintem előbb megy el kinai étterembe, mint a Műcsarnokba. De most őszintén: kit érdekel Taiwan? Mi van ott? Annyit tudunk róla, hogy Kina magához vonzaná, ők meg inkább függetlenek lennének. Vagy legalábbis ennyit tudok róla úgy, hogy sosem érdekelt az ország. Ezek után láthatunk-e nálunk olyan művet, amelyik erre reagál? Nem. Persze ez nem véletlen bizonyára, bár az is lehet, hogy az ottani művészeket ez nem érdekli.
A másik kérdésem az, hogy mit is jelent pontosan a tajvani művészet szóösszetétel. Országimázsnak elég gyenge. A második teremben rögtön 9 méteren tiltakoznak az önkormányzat egyik döntése ellen. Összeállithatnánk-e egy olyan kiállitást, amelyen Magyarországot képviselik? Túl azon a kérdésen, hogy ki döntené el, hogy ki kerülhet be, azok az emberek bemutatnák az országunkat? Nyilván nem. Ha már Fehér László: az ő körvonalas alakjai bemutatnak bármit az országból? Akkor ez azt jelenti, hogy hagyjuk ki, és tegyük be mondjuk Bukta Imrét? Agyrém. Maradjunk annyiban, hogy a kiállitott művek tajvani művészek munkái.
Eközben a Centre Pompidou-ban Mondrian kiállitás van.
- legyen valamennyi szabad pénzük az embereknek, hogy egyáltalán eszükbe jusson, hogy műtárgyakat is lehet vásárolni,
- legyen valamennyire nyitott, kapcsolódjon a művészeti központokhoz, hogy ne belterjes művészetet hozzanak létre.
Ezt a második pontot olyannyira nem én találtam ki, hogy már Kassák is, aki pedig gyári munkásból nőtte ki magát, kereste a kapcsolatot a modernizmus képviselőivel. Sőt, kapcsolatot tartott a prágai Devetsil-csoporttal, Zágrábban a Zenit nevű lappal, Brassóból Mattis-Teutsch János informálja, Berlinből Moholy-Nagy küld kritikákat. De mehetünk korábbra is, hiszen a századfordulón szinte nem is akadt festő, aki ne Münchenben vagy Párizsban csiszolgatta tudását. Sokáig nem is volt Pesten neves festőiskola, hiszen mindenkinek evidens volt, hogy Münchenbe menjen tanulni. De akármeddig is visszamehetünk, hiszen mondjuk Mátyás király is Olaszországba küldte a festőtanoncokat, és festőket (is) hivott onnan, hogy nálunk dolgozzanak (lásd az esztergomi freskót). De beszélhetünk a kortársakról is, kit is emeljek ki, mondjuk Fehér Lászlót, aki eléggé hires a külföldi kapcsolatairól és kiállitásairól.
Persze ti, akik olvassátok a blogot, tudjátok ezt, hiszen kedvenc vesszőparipám. Most jöhetne egy olyan mondat, hogy tudják ezt a Taiwaniak is, de azért máshonnan közelitenék. A Műcsarnok szerepéről lángoltak fel a viták mostanában, ami nagyon helyes, hiszen a viták előbbre visznek, a vélemények cseréje serkenti az agyműködést stb. Úgy tűnik, van egy olyan irányzat, amelyik több itthoni művész kiállitását szeretné látni a nemes épületben, ami szintén támogatható cél, hiszen jussanak az itthoni művészek minél nagyobb térhez. Ugyanakkor én kitartanék amellett is, hogy minél több külföldi irányzatot ismerjünk meg.
Ez a bevezető persze egyáltalán nem olvasható -olvasandó- összefüggésben a kiállitásról szóló soraimmal. Ha valaki elautózik a Hősök tere mellett, és meglátja a Taiwan calling plakátot, szerintem előbb megy el kinai étterembe, mint a Műcsarnokba. De most őszintén: kit érdekel Taiwan? Mi van ott? Annyit tudunk róla, hogy Kina magához vonzaná, ők meg inkább függetlenek lennének. Vagy legalábbis ennyit tudok róla úgy, hogy sosem érdekelt az ország. Ezek után láthatunk-e nálunk olyan művet, amelyik erre reagál? Nem. Persze ez nem véletlen bizonyára, bár az is lehet, hogy az ottani művészeket ez nem érdekli.
A másik kérdésem az, hogy mit is jelent pontosan a tajvani művészet szóösszetétel. Országimázsnak elég gyenge. A második teremben rögtön 9 méteren tiltakoznak az önkormányzat egyik döntése ellen. Összeállithatnánk-e egy olyan kiállitást, amelyen Magyarországot képviselik? Túl azon a kérdésen, hogy ki döntené el, hogy ki kerülhet be, azok az emberek bemutatnák az országunkat? Nyilván nem. Ha már Fehér László: az ő körvonalas alakjai bemutatnak bármit az országból? Akkor ez azt jelenti, hogy hagyjuk ki, és tegyük be mondjuk Bukta Imrét? Agyrém. Maradjunk annyiban, hogy a kiállitott művek tajvani művészek munkái.
Eközben a Centre Pompidou-ban Mondrian kiállitás van.
2011. január 30., vasárnap
promenade project budapest
Én komolyan mondom, ilyenkor kéne nagyokat hallgatni. Nem is értem magamat, mit akarok ettől a bejgyzéstől. Lassan kialakul bennem egy olyan reflex, hogy januárban nem szabad kiállitásra menni. A galériáknak ez a kötelező kör, a semmire se jó, eladhatatlan képek időszaka karácsony után, legjobb lenne átaludni. A másik ilyen hónap augusztus, amikor mindenki nyaral valahol, és a legtöbb galéria meg se próbál úgy tenni, mintha történne is valami.
A promenade projekt rámutat Európa sokszinűségére, feltárja a közös gondolatokat, és kölcsönös párbeszédet alakit ki - igy a sajtóanyag. Na ez is valami pr-os lehetett, ami lassan szintén szitokszó lesz, ha folytatják falkaparó sületlenségeiket. Ma már ugyanis nem drágul semmi, csak "segitik a fogyasztót az értékek felismerésében". Aha. Szerintem meg ez a kiállitás ****. Egyszerűen semmit sem láttam, amin akárcsak egyetlen pillanatra is elgondolkodtam volna. És ez nem a Basquiat-os, itthon Nagy Krisztás francba a fogyasztóval, nem fogok esztétikailag szép képet késziteni szembenállás, csak egyszerűen meglátva a képeket elhúzom a szám, és továbblépek. Legtöbbjük kidolgozatlan, ad absurdum ötlettelen. Csak néhány példa: kb 40 kutyafej alufóliából, ötletszerűen egymás mellé helyezve. Körben hangszórók, amikből nem szól semmi. Egy égő ház lefestve olyan stilusban, mintha egy 10 éves adná be rajzházinak. Gouache kezdemények, mellettük akvarell nemistudom, mondjuk krikszkrakszok.
Az egész még csak fel sem bosszantott, úgyhogy beszéljünk másról.
A promenade projekt rámutat Európa sokszinűségére, feltárja a közös gondolatokat, és kölcsönös párbeszédet alakit ki - igy a sajtóanyag. Na ez is valami pr-os lehetett, ami lassan szintén szitokszó lesz, ha folytatják falkaparó sületlenségeiket. Ma már ugyanis nem drágul semmi, csak "segitik a fogyasztót az értékek felismerésében". Aha. Szerintem meg ez a kiállitás ****. Egyszerűen semmit sem láttam, amin akárcsak egyetlen pillanatra is elgondolkodtam volna. És ez nem a Basquiat-os, itthon Nagy Krisztás francba a fogyasztóval, nem fogok esztétikailag szép képet késziteni szembenállás, csak egyszerűen meglátva a képeket elhúzom a szám, és továbblépek. Legtöbbjük kidolgozatlan, ad absurdum ötlettelen. Csak néhány példa: kb 40 kutyafej alufóliából, ötletszerűen egymás mellé helyezve. Körben hangszórók, amikből nem szól semmi. Egy égő ház lefestve olyan stilusban, mintha egy 10 éves adná be rajzházinak. Gouache kezdemények, mellettük akvarell nemistudom, mondjuk krikszkrakszok.
Az egész még csak fel sem bosszantott, úgyhogy beszéljünk másról.
2011. január 28., péntek
Átépitik a Photographers Gallery-t
Londonban. A régi valóban az egyik legviccesebb élményeim közé tartozik. Amikor először felkerestem, kinyomtatott térképpel a kezemben sétáltam a sétálóutcán, majd amikor az végetért, bátortalanul néztem be a kis utcákba. Persze tábla is jelzi z intézményt, szóval nem nehéz megtalálni, csakhogy..Ez a lyuk lenne az? Nem. Kétszer is körbejártam a környező utcákat, hátha csak vicceltek, de nem. Pesten ez kb. egy lépcsőházi bejárónak felel meg, oldalirányban egy kis helységben a bolt, és ennyi. Az egész nincs 100 nm. Csakhogy ez minőségi terep, megdöbbenve fedeztem fel egy rangos divatfotós képeit a falakon, majd a könyvesboltban az összes általam olvasott fotósújságot megtaláltam, és nem csak az angol kiadásúakat. A könyvkinálat is megdöbbentő volt a hely nagyságához képest. Ezzel együtt nem tiltakozom az ellen, hogy nagyobb helyet kapjon a galéria...
2011. január 23., vasárnap
Vass László gyűjtemény Veszprémben
Egy kicsit olyan ez a gyűjtemény, mintha a Marsról ledobtak volna egy ionizáló pulzárt: elképesztő, de korántsem biztos, hogy használni is tudjuk. Elképzeltem az átlagos múzeumlátogatót, aki mondjuk ne legyen rosszabb az átlagnál, és mondjuk évente pár kiállitásra azért elmegy. Nos, ha ő belép a veszprémi vár aljában található épületbe, garantáltan öt percen belül kint lesz. A barátainak meg majd szörnyülködve meséli, hogy ezek valami krikszkrakszokat raktak ki képek helyett...
Néhány alapinfó: ez egy speciális gyűjtemény, ahol kizárólag nonfigurativ, lehetőleg monokróm képek alkotják a látnivalót. Nem könnyű művek. Már eleve a monokróm festészet egy elég szűk ága a művészetnek, de itt még ezen belül is viszonylag szűk a merités. Ez persze természetszerű, nem is kritika, hiszen egy gyűjtő azt tudja gyűjteni, ami a szeme elé kerül, a monokróm festészet hazája pedig amerika, és a 20. század ötvenes hatvanas évei. Mondjuk Rothko, csakhogy őt nem lehet gyűjteni, mert ahhoz olyan vagyon kéne, amivel egész Magyarországot fel lehetne vásárolni. Meg aztán macerás is átmászkálni New York-ba, és onnan kifizetni a szállitási költségeit azoknak a műveknek, amiket hiányolok erről a kiállitásról...
Maradjunk annyiban, hogy gratulálok a gyűjteményhez, hiszen megtaláltam egy valódi Johannes Itten szinskálát pl. ami fogalmam sincs, hány embert tesz boldoggá Veszprémben, de nekem nagy élmény volt. Egyébként ez az egyik baj a vidéki múzeumokkal. Szinte elkerülhetetlen, hogy az anyaguk a pestieknek szóljon, hiszen vidéken a fizetések, a képzések, az egész kúltúra...hűha. Én csak azt mondom, hogy mondjuk Pesten, amit szintén szoktam szidni a belterjessége miatt, van mondjuk 200 galéria. Veszprémben van mondjuk 5, bár nem tudom a pontos számot. Az talán nem véletlen, hogy vidékről, és akár Debrecenből vagy Pécsről is fel kell jönni Pestre. Pedig már legalább cikkeznek mondjuk erről a két városról kiállitásügyben. Kár, hogy ez is mellémegy, hiszen ha nem is térünk el a témánkról, és azt mondjuk, hogy Veszprémbe akarunk eljutni, az is 6-7000 forintos költséget jelent benzinben és autópályadijban. És persze két óra menetidőt, ami nem elhanyagolható. Számithatunk-e ezek után arra, hogy a pestiek tömegesen ugranak le? Pedig a gyűjtemény igenis kiváló...
Néhány alapinfó: ez egy speciális gyűjtemény, ahol kizárólag nonfigurativ, lehetőleg monokróm képek alkotják a látnivalót. Nem könnyű művek. Már eleve a monokróm festészet egy elég szűk ága a művészetnek, de itt még ezen belül is viszonylag szűk a merités. Ez persze természetszerű, nem is kritika, hiszen egy gyűjtő azt tudja gyűjteni, ami a szeme elé kerül, a monokróm festészet hazája pedig amerika, és a 20. század ötvenes hatvanas évei. Mondjuk Rothko, csakhogy őt nem lehet gyűjteni, mert ahhoz olyan vagyon kéne, amivel egész Magyarországot fel lehetne vásárolni. Meg aztán macerás is átmászkálni New York-ba, és onnan kifizetni a szállitási költségeit azoknak a műveknek, amiket hiányolok erről a kiállitásról...
Maradjunk annyiban, hogy gratulálok a gyűjteményhez, hiszen megtaláltam egy valódi Johannes Itten szinskálát pl. ami fogalmam sincs, hány embert tesz boldoggá Veszprémben, de nekem nagy élmény volt. Egyébként ez az egyik baj a vidéki múzeumokkal. Szinte elkerülhetetlen, hogy az anyaguk a pestieknek szóljon, hiszen vidéken a fizetések, a képzések, az egész kúltúra...hűha. Én csak azt mondom, hogy mondjuk Pesten, amit szintén szoktam szidni a belterjessége miatt, van mondjuk 200 galéria. Veszprémben van mondjuk 5, bár nem tudom a pontos számot. Az talán nem véletlen, hogy vidékről, és akár Debrecenből vagy Pécsről is fel kell jönni Pestre. Pedig már legalább cikkeznek mondjuk erről a két városról kiállitásügyben. Kár, hogy ez is mellémegy, hiszen ha nem is térünk el a témánkról, és azt mondjuk, hogy Veszprémbe akarunk eljutni, az is 6-7000 forintos költséget jelent benzinben és autópályadijban. És persze két óra menetidőt, ami nem elhanyagolható. Számithatunk-e ezek után arra, hogy a pestiek tömegesen ugranak le? Pedig a gyűjtemény igenis kiváló...
2011. január 7., péntek
Fotósok, irány külföld!
Hihetetlen, de még mindig igaz, hogy ha valaki be szeretne futni fotósként, akkor azonnal el kell hagynia az országot. Mehet Párizsba, Londonba, Berlinbe, néha Amsterdam is jó, no és persze Amerika. Hogy miért? A következő hir jutott el hozzám: a Velencei Biennálén a magyar pavilont ezúttal Németh Hajnal rendezheti be. Ő pedig Berlinben él, s itthon amennyire tudom, csak a Műcsarnok válogatásán jelent meg itthon. S ha már annál a bizonyos biztositó dijnál tartunk, érdekes módon kiállitották Esterházy Marcell képeit, aki éppen Párizsban él, bizonyára teljesen véletlenül. De hogy is van ez? S miért kapta meg Gál Miklós egyébként Amsterdam-ban élő fotós a Paris Photo diját?
Egy adalék, mielőtt továbbmegyek. Természetesen örülök ezeknek a sikereknek, csak épp kezd feltűnő lenni a különbség. Nos, van egy elméletem. Ugyanúgy, ahogy a Centre Pompidou-t nem ildomos összehasonlitani a Fotográfiai Múzeummal (ami meg Kecskeméten van), ugyanúgy a művészeti élet is eltér ezekben a központokban. Bizony jobban kell teperni ahhoz, hogy az ottani millió fotós közül, akiknek mellesleg apuka valószinüleg megvette a legdrágább felszerelést, és napi 24 órában ezzel foglalkoznak, kitűnjön valaki. Mert az sem véletlen, hogy mondjuk Stenzer Sári, aki mostanában mindenféle kiállitásokat szervez, szintén Párizsban kezdte, bár egy elhanyagolható ismertségű külvárosban. Mégis, itthon a szemlélet, a kortárs ismerete, és szerintem nagyban a légkör is hozzájárult a sikeréhez. Viszont ha ez igy van, akkor ismét csak azt mondhatom: irány külföld!
Egy adalék, mielőtt továbbmegyek. Természetesen örülök ezeknek a sikereknek, csak épp kezd feltűnő lenni a különbség. Nos, van egy elméletem. Ugyanúgy, ahogy a Centre Pompidou-t nem ildomos összehasonlitani a Fotográfiai Múzeummal (ami meg Kecskeméten van), ugyanúgy a művészeti élet is eltér ezekben a központokban. Bizony jobban kell teperni ahhoz, hogy az ottani millió fotós közül, akiknek mellesleg apuka valószinüleg megvette a legdrágább felszerelést, és napi 24 órában ezzel foglalkoznak, kitűnjön valaki. Mert az sem véletlen, hogy mondjuk Stenzer Sári, aki mostanában mindenféle kiállitásokat szervez, szintén Párizsban kezdte, bár egy elhanyagolható ismertségű külvárosban. Mégis, itthon a szemlélet, a kortárs ismerete, és szerintem nagyban a légkör is hozzájárult a sikeréhez. Viszont ha ez igy van, akkor ismét csak azt mondhatom: irány külföld!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)