3. dimenzió

Hosszan sorolhatnám azokat a művészeket, akiknek nem volt elég a két dimenzió. Bár a gyűjtők konzervativsága sokáig a táblaképet merevitette művészetté kizárólagosan, azért Vasarely-től Picasso-ig, vagy tulajdonképpen felsorolhatnám majdnem az egész művészettörténetet, a festők mindig is keresték a kitörési pontokat. Már jóval a fotó, az installáció, performance előtt is próbáltak a művészek kitörni a két dimenzióból: az 1900-as években, az izmusoknál aztán végképp elgurult a józanság, és mihelyt rájöttek az alkotók,hogy nem akarják eladni a képeiket, a fantázia és a kreativitás teljes tárházát bevetették. Gondoljunk csak a fluxusra: szinházi előadás, álkoncert, kártyavetés: itt bizony képről nem esett szó! Ha úgy vesszük, minden, magára valamit is adó művésznek egyszer el kell rugaszkodnia a 2 dimenzióból, hogy felfedezze, mit tud adni a térbeliség. Daniel Spoerri betonműterme, egy háromszor négy méteres tömbből kiöntve, az a bizonyos faház, ami csónakká alakulva, majd újra faházzá eszkábálva, Marina Abramovics mellékhelységből átalakitott lakása jelzik, hogy a kreativitásnak kevés egy kifeszitett vászon. De beszélhetnék a Brassai szobrokról, a De Stijl épitészeti törekvéseiről, vagy akár Telek Balázs 3 dimenziós fotóiról: a kérdés sokkal inkább az, hogy miért létezik még a táblakép, főleg, ha ilyen ötletekkel találkozunk?
A válasz ismét a sznobizmusban keresendő, hiszen az emlitett dolgok kevés kivételtől eltekintve kisérleti, soha meg nem vásárolt, legfeljebb múzeumban kiállitott művészei megnyilvánulások. A gyűjtő, akinél a csekkfüzet van, nem jön lázba egy 3*3 méteres faháztól, egyenesen rühellné, ha egy A4-es lapot tudna csak kirakni, melyen utasitások vannak, és bizonyára Németh Hajnal összetört BMW-jét is szervizbe küldené. Ez van, de legalább már tudok egy okot, amiért érdemes múzeumokba járni...

Magyarok a Michael Hoppen Galleryben

Hoppá, ilyen sem sűrűn fordul elő, a londoni neves galéria kifejezetten az 1920-as évek magyar anyagából hozott össze kiállitást. És nem csak a 4 kötelező név szerepel, hanem olyanok is, mint Danassy Károly, Hanga István, Pap Gyula. A meghivóban ráadásul olyanokat irnak, hogy a fotó megkerülhetetlen a magyarok emlitése nélkül..Az itthoni fotó gazdagsága kiemelkedően hatott a legfontosabb alkotókra..A tárlat dupla ideig, két hónapig tart nyitva, reméljük sokan elmennek rá.

Mi újság a nagyvilágban?

Az utóbbi években a múzeumok egyre inkább fókuszba kerültek, ami nem feltétlenül szerencsés változás. A művészet mindig is belterjes, ismerősökön alapuló, elit klub volt, itthon is, és ez nagyjából a művészet minden ágára igaz, érdemes áttanulmányozni mondjuk a párizsi csónakház történetét, kezdve mondjuk Modiglianival.. Sajnos az utóbbi időben, talán a pop art után, megjelentek olyan üzletemberek, akik kiszagolták, hogy mekkora pénz is van ebben a játékban, már ha elég nagyban játsszák. A recept egyszerű: kell egy alkotó, akit még nem fedeztek fel, ezért olcsó, de fontos, hogy már a saját korában is tudjanak azért róla, és elegendő művel rendelkezzen ahhoz, hogy érdemes legyen foglalkozni vele. Ekkor, a szinte ismeretlenségből, fel kell vásárolni az életművet, a művész olcsón fogja adni, sőt még a megmentő szerepében is tetszeleghet a befektető, hiszen a művészt "megmenti" az éheshalástól, vehet neki nagyobb műtermet, autót, bármit. Ami ezután történik, annak már nincs sok köze a művészethez. A befektetők megkeresik a legnagyobb múzeumokat, és ajándékozások meg ezer más úton elérik, hogy életmű kiállitást hozzanak össze a művésznek, akinek a képeit igy, mondjuk egy év múlva többszörös haszonnal lehet piacra dobni. A vicc az, hogy a kockázat minimális, pl. amerikában a befektető adókedvezményt is kap, tehát már eleve "ingyen" veszi meg a képeket, hiszen befizette volna adóban.
Az a hisztéria, ami a Guggenheim, a Moma és a többi nagy körül zajlik, csak kis részben múlt a látogatók számának növekedésén. Mondom, a művészet mindig is szűk körben zajlik...

múzeumok éjszakája

Szinte hihetetlen, de még mindig vannak, akik egyáltalán nem voltak ezen a programon. A héten felhivott valaki, hogy mi ez a program, és mit nézzen meg, ha először megy el. Szinte nem is lehet válaszolni egy ilyen kérdésre, annyira egyértelműnek tűnik, hogy ez egy kötelező program.A legfontosabb az, hogy a legtöbb helyen be lehet menni olyan helyekre is, ahova máskor nemigen. Igy voltam már a Széchenyi könyvtár raktárában, az Elte restaurátor műhelyében, és tényleg hosszan lehetne sorolni. A résztvevő intézmények szinte mindig ugyanazok, igy évente lehet súlyozni, hogy mi fontos, mi nem. Halkan jegyzem meg, hogy mintha idén kevesebb attrakció lett volna, egy tárlatvezetésre el lehet menni bármikor. Persze az is vicces, amikor egy tősgyökeres pesti szembesül azzal, hogy vannak még számára is ismeretlen múzeumok...

Könyvajánló: Ébli Gábor

Az abszolút nélkülözhetetlen és kötelező olvasmány Műgyűjtők Múzeum Mecenatúra után itt az újabb szösszenet, ezúttal a Hogyan alapitsunk múzeumot cimmel. A téma a Műértő két oldalas összeállitása révén amúgy is aktuális, és persze az, hogy az állam hogyan rendezi és menyi pénzt ad a múzeumoknak, nem kizárólag szakmai kérdés, ezért aztán nem is megyek itt bele részletekbe. Azért a könyv jóval több, mint aktuális siránkozás a finanszirozás miatt. A szemléletmódja pont azért figyelemreméltó, mert az általában annyira hiányolt nemzetköziséget emeli be a könyvébe. Már a könyv első irása Párizsba visz minket, az ottani -egyébként irigyelt - múzeumpolitikába. Hiszen arrafelé sem új az, hogy pl. a kulturális miniszter Pompidou kortárs múzeumot hozzon létre, csak a hangsúlyok mások. Ott azért aggódnak, hogy a kezdetben a legfrissebb áramlatokat bemutató komplexum a nagy népszerűség hatására enged a kisérletiségből, és szélesebb tömegek számára is vonzó kiállitásokat rendez. Ezzel a kérdéskörrel egyébként egy korábbi gondolatfutamomra reagálnak, amikor azt elemeztem, hogy mennyire való a kortárs művészet a szélesebb közönségnek. Ettől függetlenül, a Pomipou központ őrült nagy presztizse miatt véleményformáló hatása is van, tehát amit ott kiállitanak, az óhatatlanul bekerül egy szélesebb körbe. Másrészt az is nyilvánvaló, hogy a Pompidou 3 szintjét megtöteni anyaggal nem egyszerű, és nem hiszem, hogy a művészek csak úgy leakasztanak a műtermükből 200 képet, ami a tárlatra kell. Ezzel együtt a múzeumok többsége kortársosodik, vagyis egyre frisebb műveket mutat be, és egyre kisebb különbség van a galériák és múzeumok között, ami további kérdéseket is felvet. És a válaszok egy része a könyvben található...

Újra Velencei Biennálé

Ez egy fogalom. Ilyenből ugyanúgy egy van, mint a Tate Modernből, a Centre Pompidou-ból, vagy nem is tudom, mondjuk a Europ'art-ból. Nemzeti pavilonok sokasága mutatja be, hogy hol is tart éppen egy ország, mit tart fontosnak. Amikor a legutóbbi biennálén elhoztuk a fődijat, ennek itthon nemhogy örültek volna a kritikusok, de belemásztak abba, hogy Andreas Fogarasi munkája nem is érdemelte meg, nem jó stb. A művész egy Ernst múzeumbeli kiállitással vigasztalódhatott, ha éppen Bécsből érdekelte ez a kérdés. S noha mindig lehet jönni azzal, hogy Van Gogh sem adott el egy képet sem életében, azért szögezzük le, hogy ez nem olyan jó.
Idén Németh Hajnal installációja utazik, ami érdekes annak fényében, hogy ő meg Berlinben él...Viszont ezt az anyagot láthattuk a Műcsarnokban, zseniális.
Az idei felhozatalból egyébként az iraki anyag tetszik egyelőre a legjobban, ez még nyilván változik. Az viszont biztos, hogy a biennálé is kötelező anyag.

American Photo magazin az esküvőkről

készitett különszámot. Szinte nincs is olyan fotós, akit fel ne kérnének, hogy esküvőn is mutassa meg tudását, ha mások nem, a barátok, családtagok mindenképp. Ilyenkor nehéz elmagyarázni, ha esetleg az érdeklődésünk más irányokba vonz. Érdekes volt látnom, hogy mig nálunk egyre kevésbé és egyre olcsóbban biznak meg fotósokat, hiszen úgyis mindenki hoz gépet, meg aztán "nehogymár kifizess ennyit", addig máshol egyre inkább előretör az igényesség a fotós kiválasztásában, az ár pedig kevésbé fontos. A lap 10 idézőjelben sztárfotóst, vagyis a szakmájukban jó fotóst mutat be. A képeken gyönyörűen látszik, hogy a különböző művészeti irányultságok hogy jelennek meg az esküvői képeken. Akad, aki halszemobjektivvel hoz létre érdekes perspektivát, ami biztosan nem mindegyik megrendelőnek tetszik, egy másik tájképet készit, gyönyörű szinekkel, melyben a főszereplők apró hangulati elemek csupán.
Kell is a változatosság, mert a legtöbb esküvői fotó, amit mostanság láttam, kiábránditóan ötlettelen volt. A pár jobbról, a pár balról, egy fa, egy autó, borzasztó. Az esküvői fotóról amúgy minden fotóskönyvben megemlitik, hogy a legkomplexebb, legnehezebb műfaj, mert sokféle stilus keveredik: a riport, ráadásul megismételhetetlen pillanatokkal, portré, és azon túl is minden. A fotós nem mondhatja, hogy bocsi, lemaradtam a gyertyagyújtásról, mert akkumulátort kellett cserélnem..Túl a technikai dolgokon, számomra az egyik legnehezebb feladat az, hogy tudom átmenteni a saját stilusomat a képekre? Hiszen vegyünk egy átlagos szertartást: tulajdonképpen tizből tiz fotós majdnem ugyanúgy fotózná le. Persze másik oldalról az se jó, ha túlzottan és céltalanul egyénieskedő képek készülnek. Ki örülne, ha minden esküvői képe egy 200 mm-es telével készülne? Vagy halszemmel? A legjobb az lenne, ha a pár megértené, hogy fotózásra legalább 2-3 óra kell, és és kevés, de karakteres kép fog készülni. Ez nem egyszerű..