A művész és a galéria

Felesleges szépiteni a dolgot: a galériák itthon elvesztették a talajt a lábuk alól. Hogy is kéne működnie ennek? A galériás kiválasztja azokat a művészeket, akikkel szakmailag és persze emberileg is a legjobban tud együtt dolgozni, és őket képviseli, nemcsak bemutatja a galériájában, hanem publikációkhoz segiti, vásárokon mutatja be, gyűjtőket hoz, szóval felépiti a művész hirnevét. Cserébe a művész kizárólagos jogot adhat, és folyamatosan együttműködik a galériással, vagyis megjelenik rendezvényeken, interjút ad satöbbi.
Namost mi a helyzet nálunk? Mivel vásárló szinte egyáltalán nincs, ezért a galéria vagy állami támogatásból (igen, még a legnagyobbak is!) vagy az alapitó vagyonából él, és hogy ne mondjam, természetes, hogy nem az a célja, hogy felépitse a művészt, hiszen az akkor öt percen belül elszáll, nem dolgozik többé és feltételeket szab. Legalábbis úgy tűnik, ez van, mert összehangolt, új művész megismertetését ezer éve nem láttam profi szinten. Mi következik ebből? Az a néhány talpon maradt galéria, aki még egyáltalán létezik, csak a legbiztosabb nevekkel dolgozik, nulla kockázat mellett. Mondom, nulla kockázat, mert az a 20 ember, akit még mindig - és tulajdonképpen mindig is - érdekelte ez a móka, nem tart el épeszű galériát. Jut eszembe, hova tűnt a Nessim, például? És a sort most nem folytatom, bőven lehetne. Hogyan lehetne komoly galériák nélkül jó művészeti életet összehozni? Gyerekek, ez igy komolytalan. Már megint az a v betűs szó..

Christoph Bangert - travel notes

Mivel nem történik semmi, arra gondoltam, beugrok a Manó könyvtárába, aztán valamit úgyis találok, amiről irhatok. Aztán nem tudtam elmenni, viszont arra gondoltam, miért ne néznék körül otthon, az évek alatt összeszedtem pár jó könyvet, és akkor leemeltem a cimben lévőt. Igazán impozáns könyv, egy 24 éves német srác kalandjairól szól, aki leugrott Dél-Amerikába, és körbeautózta a kontinenst. Azonnal eszembe jutottak a saját útkereséseim, aki pedig még nem volt ilyenen, azonnal hagyja abba az olvasást és induljon. Huszonévesen szerintem mindenkinek szüksége van arra, hogy tisztázza magával, hogy miért is van itt a Földön, mit akar elérni és egyáltalán. Erre pedig a legjobb mód egy utazás.
Christoph barátunk fejébe vette, hogy Land Roverjével átszeli Dél-Amerikát, és végcélnek bejelölte New York-ot, ha már úgyis arra jár. Ennek az utazásnak a lenyomata ez a könyv, néha teljesen átlagos, néha egy picit jobb képekkel. De nem ezért irok róla. Vegyük újra az alaptörténetet. Barátunk fogta magát, és a Land Roverjét -honnan a francból volt ennyi pénze? - elhajóztatta a németektől Buenos Aires-be, majd kb fél évig autókázott, és eközben néha-néha panaszkodott a hotelre, néha elromlott a kocsija, néha nem tudott atm-ből pénzt felvenni...Érezzük már? Egészen véletlenül volt nála egy Canon eos-1d, ami 2 millió ft, egy Land Rover, ami mondjuk 4, és fél évi kaja és hotel és bármi egyéb felmerülő költség. Hát köszönöm, és vele kell egyébként versenyeznem, ha netán Párizsban összefutunk egy portfolio konferencián. Elképzelek egy beszélgetést: Te mit csináltál az elmúlt fél évben? Melóztam mint az állat, hogy ki tudjam fizetni a számláimat meg azt a havi 5-6 könyvet, amit veszek, meg néha el tudok utazni egy európai városba (a nemzeti légitársasággal, igen), hogy egy külvárosi hotelben nézegessem esténként a nagy nehezen megvett albumokat. És te? Nos, én beutaztam Dél-Amerikát, de nem volt nagy ügy, végülis a könyvet, ami készül ebből, nem húzom ki semmilyen nagy mondanivalóra, végülis még a pályám elején vagyok. A röhejes az, hogy Madridban volt is egy hasonló beszélgetésem: José, baromi jók a képeid! - Köszi, tudod két éve járok a Visual Arts tanszékre, a tandij félévente 25000 euró, meg ha már komolyan veszem ezt, elmentem egy workshopra Kanadába, satöbbi...
Valamit azért tisztázzunk. Annak ellenére, hogy én Szigetvárig jutottam a nagy utazási kalandomban, a gondolataim és érzéseim döbbenetesen hasonlóak voltak Christoph-al. És ha innen nézzük, az utazás belül zajlik.

Houllebecq: térkép és a táj

Most gizmózhatnék, hogy én már évekkel ezelőtt olvastam franciául a dolgait, de mára megjelent magyarul is pár könyve, másrészt a Műértő bűnrossz kritikája miatt irok, nem az eredeti könyv miatt. Már amikor eredetiben olvastam is feltűnt pár dolog: a legfontosabb, hogy a regény xszáz oldalán nem a művészetről tudunk meg valamit, hanem a magányról. Még az én messze nem tökéletes nyelvtudásommal is lehetetlen volt nem kivennem, hogy mindaz, amit a művészetről, és azok intézményeiről ir, azok iróniák, tulajdonképpen az egész társadalom manipulációjának kritikája, a kurátorok, galériák, egyebek csak ott vannak, de szerepük csak annyi, hogy a fentről valahogy megkapott ukázt átverjék a népen. Aztán ott van a főhős: mi köze van ennek a fickónak a művészethez, ha nem érdeklik a korábbi korok teljesitményei, ha nem akar egyre jobb lenni, és persze az iró is fél oldalban csapja össze a festészeti tudás megszerzését - gondolom itt is az irónia beszélt belőle. Mert igen, természetesen a festészet is mesterség abban az értelemben, hogy jó részét meg lehet tanulni könyvekből, de ez mindennel igy van, úgyhogy dacára annak, hogy most bejegyzést irok róla, továbbra sem ajánlom a könyvet, legfeljebb depresszió előidézésére. Arról meg gondoskodnak mások mostanában.

Ackermann Rita

tárlatán tökéletesen le lehet mérni, ki hol tart a kortárs művészet befogadásának folyamatában. Ha akarom, a kiállitást tekinthetem úgy, mint zömmel rosszul rajzolt és ügyetlenül szinezett, amúgy is a nagy semmit kifejező, ráadásul elég szellős anyagnak. Ha akarom, mondhatom azt, hogy azzal együtt, hogy valóban nem tökéletes a gyűjtemény, de határozottan van benne valami. Az a valami pedig pontosan az, amiről annyit beszélünk, elcsépeljük, közhellyé tesszük, de mégis ott van, talán csak érezhetően, mintegy szabadkozva, kevesek által láthatóan.

Korniss Péter

igazán nem szorul rá a méltatásomra. Az erdélyi sorozata egyszerűen egyedülálló, és kész. Most viszont a Várfok galériában állit ki, és ez minimum meglepő. Az első gondolat, azután, hogy a Várfok - fotó szókapcsolatot forgatom a számban, az a műkereskedelem kontra hitelesség. Na ebből jöjjön ki jól Korniss!
De legyünk objektivek. A Várfok galéria behódolása a fotónak azt is jelenti, hogy immár az űbersznob rétegig is eljutott a felismerés, hogy a fotó az ugyanolyan önkifejezés, mint a festmény. Jaj, dehogy fogok belemenni ebbe, inkább az az érdekes, hogy pont Korniss. Legyek kárörvendő, hogy kell a pénz? Hiszen mi a manót csinál Korniss azon a terepen, ahol forint/négyzetcenti, meg az 1 alkotóra jutó kiállitásokat méricskelték mérőszalaggal, és ahol ő biztosan nem szerezhet annyi pontot (legalább annyi becsület volt bennük, hogy nem a hires képekből nagyitottak). Vagy vegyük úgy, hogy az immár eléggé öreggé vált alkotó a Várfok farvizén igyekszik beúszni az ismertség és gazdagság tengerébe. Jaj.
És mindezek ellenére nem mondhatnám, hogy ez egy rossz kiállitás. Na nem is jó, de legalább kérdéseket tesz fel, és ha rettenetesen lenézően, de válaszokat is ad. Vagyis csak csépeltem a számat: az életművét nem lehet megkérdőjelezni, a galériára meg úgysem fog senki emlékezni, miután a pénzt besöpörték.

Az elmélyülésről

Mindig csodálkoztam, amikor nyáron betérve egy galériába azt láttam, hogy másodrendű, lényegtelen képek integetnek, netán a galéria is zárva van, mert nekem a nyár épp a művészetben való elmerülést is jelenti. Aztán megtanultam, hogy a műgyűjtők, akik hozzák a pénzt, ilyenkor Monacóban csücsülnek a yachtjukon, netán oroszlánra lövöldöznek, és ezért a legfontosabb tárlatok áprilisban és szeptemberben vannak, még akkor is, ha ez épp ellentmond a művészi látásmódnak. Lássuk a januárt: egyrészről évkezdés, hajtás, nem egy fontos hónap, mindenki visszacseréli a karácsonyra kapott lomokat, de másfelől számomra mindig is ez volt az elmélyülés ideje. Egyrészt a hideg miatt nem érdemes kimozdulni, lehet olvasni, életrajzokat tanulmányozni, és igen, lehetne kiállitásokat látogatni, ha lenne mit. Nem mintha nem gyűjtenék be elegendő könyvet erre az időszakra, de érdekes lenne megtapasztalni, mit gondolnak a galériások az elmélyülésről...

Erdei Kriszta a Godot-ban

A Godot fő válogatási elve szerintem a feminizmus - legalábbis amióta átköltöztek a Bartók Béla útra, Nagy Kriszta feminista házasságkötése volt a legnagyobb dobásuk. Most pedig Erdei Kriszta mutatja meg, hogy a nő bizony nem szépségideál, tessék minket békén hagyni. A sorozat cime antiglamour, ha esetleg valaki nem kapcsolt volna. A képek...hmm. nem is tudom, éppen a határán vannak az értelmezhetőségnek. Fiatalok piknikeznek, köztük lányok is, akik szenvednek. Ez lenne a feminizmus? Hajfestékkel a kertben, házibuliban magányosan - jó, értem én, hogy rossz nekik, de biztos, hogy a szubkultúra minden egyes rezdüléséről a pasik tehetnek? És ha igen, ezt a szubkultúrát biztos, hogy rosszul komponált, életlen, rosszul világitott képekkel kell megmutatni? Na mindegy, nem bántani akarom őt, elvégre ahhoz a kisebbséghez tartozik, aki legalább még mondani akar valamit...A magam részéről azért maradok inkább a Cosmonál, ha feminista lányok cicijeire vagyok kiváncsi...