megszokás

Ötvenötezerszer voltam már Párizsban, és minden alkalommal listát irtam a "muszáj elmenni" galériákról és egyéb látnivalókról, mert sosem tudtam annyi időt kint tölteni, amivel elégedett lettem volna. Még Vajda Lajos is 3,5 évet volt kint egyszerre, persze nyomorogva, mig nekem pár napokkal kell megelégednem..No de hagyjuk az önsajnálatot. Én metrókhoz tudom jól kötni a rohanást, tehát pl. az a cuki könyvesbolt a St. Germain-on ugyanannán a metrónál van, mint a galéria, ahol egyetlen képet állitanak ki. De nem erről lesz szó. Az abszolút kihagyhatatlan helyekre megyek el a legnehezebben, mert úgyis jártam már ott, és ezúttal szeretnék valami mást felfedezni..De teljesen lehetetlen kihagyni a Centre Pompidou-t, ott még a könyvesbolt is kötelező látnivaló, és ugyanigy vagyok a Mep-el, a párizsi fotóházzal is-bár döcögni a lassú 1-es metrón nem jó. New Yorkban az Icp ilyen, kár, hogy mostanában annyira politikai irányba mentek el, hogy lassan lekerülnek a listámról. Az igazán fontos fotókiállitások meg átkerültek a Momába, ha ezt Cornell Capa, az Icp korábbi igazgatója látná! Londonban a Tate Modern kötelező darab és kész.
Minden alkalommal, amikor egy ilyen kötelező helyre megyek, olyan érzésem van, hogy lúzer és sznob vagyok, aki szinte csak a közhelygyűjteményébe pakolgatja a darabokat. Más kérdés, hogy amikor már ott vagyok, egyszerűen otthon érzem magam, és akkor már nem zavarnak a turisták sem. Egyszerűen azért, mert jók a választásaik, a kiállitott képek profi módon, jó világitással vannak kint, mindig van katalógus, és ami a legfontosabb: mindig jól lehet látni a képeket, akkor is, ha sokan vannak, és én csak állok percekig egy kép előtt.
Itthon talán a sokat szidott Nemzeti Galéria legfelső emelete ilyen. Mikor is voltam ott utoljára?

A modernizmus Kölnben

A legnagyobb axiómák egyike, hogy a modernizmus Párizsban született, Picasso, Cézanne, Modigliani, a magyarok közül az akkor épp kint lévő Rippl-Rónai, a Nyolcak, és persze sok más művész részvételével. A művészettörténet számon tart egy kölni 1912-es kiállitást, amelyen Van Gogh, Cézanne, Gauguin, Picasso tűnt fel, legalábbis a németeknek. Aztán 1913-ban jött a new york-i kiállitás, amelyen még a pénzes, de amúgy reménytelenül béna izlésű amcsik is rájöttek, hogy Párizsból kell műveket vásrolniuk, ha időtálló művészetet szeretnének. Erre értékelődött fel Gertrude Stein, de akár Hemingway is, de most maradjunk Kölnben. Mondani sem kell, hogy a kiállitást nem az akadémia szervezte, és az összeszedett 650 kép sokmindent mutatott, de egységességet és egyenletes szinvonalat biztosan nem. De ez sem számit, mert ahogy a legendáknál szokásos, a valószerűség mit sem számit. De miért is beszélek erről? Csak azért, mert Kölnben ma nyilik az eredeti kiállitás 100 éves évfordulójára való tekintettel egy tárlat, ami megpróbálja felidézni az eredeti anyagot. Ugyan 155 kép szerepel, és biztosak lehetünk benne, hogy az azóta elfeledett festőket nem mutatják be, Kernstok Károly mégis bekerült. A Lemonde ráadásul az osztrák Kokoschkával és a svájci Cumo Amiet-et hozza egy szinter a festőnket, amiben biztosan az is szerepet játszik, hogy az egész Nyolcak banda járt Párizsban. Illetve mit járt, ott éltek, ott tanultak és ott szivták magukba az új irányzatokat. Igy utólag könnyen mondhatjuk, hogy a legjobbkor voltak a legjobb helyen.

Stéphane Breitwieser: egy műkincstolvaj vallomásai

Ha műkincslopásra gondolok, óhatatlanul is az Oceans eleven film jut az eszembe, ahol profi tolvajcsoport elképesztő technikai felszereltséggel, igen jól kitervelve követ el lopásokat. Ez persze csak egy film, elég a 8. kerületi panellakásban megtalált Csontváryra gondolnom, hogy kimondjam: itthon más a helyzet. Tulajdonképpen azt is hozzátehetném, hogy nálunk, a válság idején maximum néhány milliót ér bármelyik kép, és azt is nehéz lenne eladni, hiszen párszázezerért gyakorlatilag bármelyik nevet meg lehet venni, mégha ez egy kis utánajárással jár is. A cimben emlitett tolvaj viszont Svájcból és a franciáktól lopott, méghozzá meglepően könnyedén: se múzeumőr, se riasztórendszer nem volt a legtöbb helyen ahol járt. Ahogy leirta a lopásait, igencsak el kell gondolkodni, mennyi őr és milyen kamerarendszer kellene a múzeumokba. Nálunk eddig egyedül a Szépművészetiben láttam komolyabb felszerelést, most hogy utánagondoltam, még olyan is volt, hogy a nénike egyszerűen odaadta a kulcsot nekem, hogy nézzem meg egyedül a tárlatot. Most döbbentem rá, hogy a legtöbb helyen, ha van is őr, kedélyesen eszeget, olvasgat, abszolút nem érdekli, hogy mit matatok a képeknél. Egy elit galériában, ahol azért milliós képek voltak, az egy szem őr a galériás csajnak udvarol, és elég sokszor leirtam már, hogy teljes magányban tekintettem meg tárlatokat, aminek persze örülök, mert igy el tudtam mélyedni a képekben...
Irodalmilag azért nem egy nagy durranás a könyv, de minden galériásnak és múzeumi dolgozónak kötelezővé tenném.

Németh Géza

Minél tovább tanul valaki, annál érzékenyebb lehet az apróságokra. A művészettörténetben mondjuk az absztraktok felől közelitve a legnagyobb neveket elég könnyű megjegyezni, aztán később egy kicsit összefolynak a művek és az emberek, manapság meg a minimál annyira eláraszt mindent, hogy már az is élmény, ha valaki nem annyira könyörtelenül unalmas, mint mondjuk Batykó Róbert.
Németh Géza nem akkora újitó, mint mondjuk Gerhard Richter, de Pozsonyból ez teljesen érthető. Már az is üditő, hogy egyszerűen más, mint amit általában látunk. Méretre vágott fadarabokra fest a linómetszetei mellett, és ez elég jó ötlet, mert az anyagszerűség megtartásával tud kompoziciókat kialakitani. Lehet, hogy le kéne másolni, annyira jó ötlet. Látszik a fa, amire fest, de mint önálló festmény is megállná a helyét (talán).
A másik, amit csodálok, az a szervezőképessége. Ilyen vonatkozásban Pozsony bizony közelebb van a központhoz, mint Pest. Németh Géza biennálékra mászkál, meghivják ide-oda, és még ha nem is a legjobb helyekről, de számos országból van referenciája. Ezt kellene nekünk is nagy erőkkel erőltetnünk, mégha ezúttal Pozsonyból is jön az inspiráció hozzá, hogy igy is lehet.

Gárdi Balázs

Nem követek már minden itthoni fotóslapot, hiszen bőven akadnak reklámizű kiadványok, és miért olvassak az új canonnikonleicasamsungcasiopentax gépről, mikor nekem már van fényképezőm, és abszolút hidegen hagy egy újabb gép. Úgy tűnik, most mégis az a helyzet, hogy bármennyire is lehetetlen, MINDEN lapot egyszerre és folyamatosan olvasni kellene, mert az egyik reklámizű újságban megjelent egy interjú Gárdi Balázzsal, aki mellesleg World Press Photo 1. helyezett méghozzá megérdemelten. Afganisztáni képei bejárták a sajtót, és valóban felüdülést jelentettek a képi világukkal. Az interjú nagyrészt az érvényesülésről szólt, hiszen pl. ő sem egy nagy ügynökségnél van, hanem szabadúszó, méghozzá saját elhatározásából, ami nekünk, Capán nevelkedett srácoknak hihetetlen, hiszen Capa hol lett volna a Magnum fotóügynökség nélkül? Változnak az idők, ez a srác pl. iphone-on publikálja a képeit, erre se számitottunk sokan.. Amúgy sincs könnyű dolguk mostanában a riportereknek: egyrészt mindenki fásult már a legújabb konfliktus képeit nézegetni, másrészt meg újat mutatni ebben a szakmában néha összetűzést jelent a valósággal...Jópáran le is buktak mostanában, hogy manipulálták a képeiket, ami abból a szempontból érthető, hogy a háborúk is egyre kevésbé látványosak. Ilyen helyzetben előállni azokkal a képekkel..nem semmi.

Európa bajban?

A Guardian és a Lemonde felmérést készit a pénzügyi gondban lévő kulturális intézményekről, hiszen nem csak nálunk vágták vissza a keretet. Érdekes, hogy a korrektnek persze egyáltalán nem nevezhető felmérés szerint a németeknél és az angoloknál van a legnagyobb gond. Ennél azért valószinűbb, hogy a két lap ezekre az országokra lát rá, illetve a francia öntudat nem engedi az intézmények felvitelét, vagy egyszerűen ott tényleg minden oké. A hollandok is gondban vannak, de mondjuk a cseheknél semmi negativ, csakúgy, mint nálunk. Az adatgyűjtési módszer persze az önkéntes bejelentésen alapul, igy aki ezt a két lapot nem olvassa, máris kimarad mindenből: gyanitom Európa keleti fele beleesik. Mondjuk a lengyeleknél pont van 1 ember, legalábbis az adatokból ez derül ki.
Szemléljük inkább távolabbról az eredményeket. Az Európa igenis válságban van kijelentés persze elég tág értelmezéseket nyit, hiszen válságban van-e egy német, ha 3 évesen nem cseréli le az autóját? Szubjektiven nézve az azért kijelenthető, hogy ahhoz képest, ahogy általában mennek a dolgok, most rosszabb. Nagy múltú művészeti vásárok zárnak be, többen működnek, de kockázat nélkül, csak a már bevált emberekkel, a galériák kivárnak, és mig ők megtehetik, nálunk ez az éhenhalással egyenértékű, nem véletlenül zárt be annyi galéria. Pedig a művészet jó kis húzóágazat lehetne, hiszen senkinek sincs szüksége mondjuk két hűtőszekrényre, de két filmet igenis megnézhet, kettővel több kiállitásra is elmehet, és még vásárolhatna is. Közben pedig jó esetben még szellemileg is épülhet. Na mindegy, addig is, mig erre nem jönnek rá, valaki hozhatna pár nokiás dobozt, mondom a cimeket...

Műcsarnok: mi a a magyar?

Ilyen cimmel kiállitást rendezni csak politikai mutatvány lehet, márpedig az efféle dolgok nem tesznek jót egy kiállitásnak. És tényleg: a megnyitón egyszercsak elkezdtek arról beszélni, hogy a magyar identitás, meg efféle dolgok, ami felesleges. Miért nem mondjuk ki: olyan, hogy nemzeti művészet, nem igazán számit. Mert mitől lesz magyar egy kép: hogy magyar alkotó festette? De hát ez természetes, mégcsak megváltoztatni sem lehet, hiszen Moholy-Nagy, aki 20 évesen Berlinbe ment, még ugyanúgy magyarnak született és kész. Vagy Munkácsy elég magyar? De hát Párizsban élt..Felesleges ezeket hangsúlyozni. A művészet nyelve nemzetek feletti, Picasso nem francia képeket festett (és amúgy is a spanyoloknál született), és most végigsorolhatnám a magyar művészettörténetet, hogy ki mindenki tanult vagy élt Münchenben, Párizsban, rövidebb a ki nem lista. Nem attól lesz valaki jó magyar festő, mert egész életében nem lépi át a határt.
Akkor most vegyük a kiállitott képeket. Abszolút semmi közös nincs bennük, és még kevesebb, ami a magyarságról szól. Fehér László két képe pl. remekül beleillik az ő életművébe, de nagyon nyakatekert lenne, ha a magyarokat bele próbálnám magyarázni a képekbe. A legtöbb persze ilyen: egyszerűen fogták a képeiket, és kirakták, most épp nemzeti lobogó alatt ugyanazt, ami eddig a saját életművük volt. Szurcsik József kockafejeinek mi köze a magyarokhoz?
Nem csoda, hogy a kedvenceim mind poénok. Kirakni három ugyanolyan képet, majd alájuk irni, hogy magyar vagyok, nemzetiségi vagyok meg még egy harmadikat: na ez igen. Mátyás királyt sem láttam még gitározni, de nagyon kúl az öreg, legalábbis a testtartásából ez látszik.
Nokiás kenőpénz dobozokat, havertól visszalizingelt Bkv buszokat, áron alul elpasszolt telkeket senki sem festett, ez is biztos az identitás része..