Múzeumok magánkézben?

A francia BeauxArts magazin októberi száma cimlapján teszi fel a fenti kérdést, amit a világ számos múzeumában kérdőjel nélkül is mondhatnánk. A new-yorki Momában csak egy diszkrét felirat utal a terem egyik sarkában arra, hogy az adott terem képeit ki bocsátotta a múzeum rendelkezésére (vagyis ki adta kölcsön), de arra is van példa, hogy egy gazdag ember egyszerűen múzeumot alapit a saját gyűjteményének (mondjuk a Ludwig). Az eddig is egyre kényesebb kérdés volt, hogy a nagymenő galériák mennyit profitálnak a múzeumokkal való együttműködésben, hiszen ha a galéria képvisel valakit, aki aztán egy jó nevű múzeumban kap teret, akkor a galériának nem kis haszna lesz a dologból, a cimlaptörténet viszont a francia művészeti politikának szól. A Louvre ugyanis az új iszlám művészetet bemutató anyagát 80 %-ban magánszemélyektől szedte össze, mintegy csekély 600 millió eurót. Összehasonlitásként elég megemlitenem, hogy a mindössze két évig létezett Aviva dij folytatásához 12 millió ft-ot nem birt kigazdálkodni a biztositó. Hogy mennyire nagyban játszanak Párizsban, az is mutatja, hogy a Centre Pompidou elnöke arra panaszkodik, hogy az éves 12 millió euró új képek vásárlására kezd rémisztően alacsony összeggé válni, és ezért egyre jobban kénytelenek együttműködni a gyűjtőkkel, galériákkal (aki részletesen szeretne olvasni a témáról, vegye meg Ébli Gábor Hogyan alapitsunk múzeumot kötetét).
A francia lap persze nem véletlenül most kongatja a harangot. A válság miatt a franciák is azt fontolgatják, hogy csökkentik a múzeumoknak juttatott pénzeket, amit persze könnyen lehet kommunikálni is (annyit költünk múzeumokra, mint egészségügyre). Az sem titok, hogy a magánkézben lévő gyűjtemények sokszor legalább olyan jól működnek, mintha állami múzeumok lennének, lásd mondjuk a Fondation Beyeler példáját. De. Időközben arra is akad példa, hogy kisebb alapitványok megszüntetik a tevékenységüket, a műtárgyak pedig poros pincék mélyére kerülnek, dacára az állami támogatásnak. A minek - kérdezheti az olvasó. Igen, a magánkézben lévő galériák és alapitványok is kaptak és kapnak támogatást, cserébe a szakmai tevékenységért. Emlékszem még, hogy itthon, az egyik művészeti vásáron szó szerint ettől tették függővé létüket bizonyos galériák.
A magántőke szivesen beszáll egy kortárs festő képébe, ha pár év múlva a sokszorosát veheti ki belőle. Viszont ha nem ennyire biztos a befektetés, akkor öntse csak az állam a pénzét a művészetbe. Hmm, mire is emlékeztet ez engem? 

Ai Wei Wei az Ernst Múzeumban

Gyorsan hozzuk közös nevezőre magunkat: Ai Wei Wei az egyik legismertebb alkotó mostanában, és nem a művei alapján. Ő az, akit Kinába hazatérve adócsalással letartóztattak, megvertek, és emiatt Kina megitélése óriásit zuhant a világ legnagyobb részén.Ha Kina igy bánik a művészeivel, akkor ott nagy baj van. A képet árnyalja, hogy egy kinai egészen a 2000-es évekig csak az emigrációban reménykedhetett, ha művész volt, mert műtárgypiac nemigen volt. Most már persze van, és rögtön bele is húztak, hiszen a világ két legdrágább műtárgya immár onnan származik, letaszitva Picasso-t a trónról. A legdrágább képet láttam is fényképről: egy elég közepes kép, egy madarat ábrázol, a bal oldalán pedig hosszú szöveg irja le, hogy épp mit is kéne látnunk a képen. Uhh..Mondjuk azt, hogy az izlésünk egyelőre távol áll ettől..De aztán 2000 körül jött egy másik úthenger. Sorra nyitották a műtermeket, szakembereket hivtak tanitani, és többek között az én képeimet is kiállitották. Az európai galériák sorra szerződtettek kinai művészt, mert ráéreztek, hogy Kina igenis fontos: a több millió festőből csak van néhány tehetség is. És mi az hogy! Emlékszem még arra is, hogy amit Genfbe elhoztak, az világszinvonalú volt. Talán a képek nem voltak európai értelemben zseniálisak, de hihetetlenül jó kidolgozásuk és a nagyon pontos iparosmunka szimpatikussá tette őket. A new york-i fotóházban pl. kiraktak egy 2*3 méteres képet, amely egy kb 10*10 méteres felületet mutatott, amin 10 centinként más újságkivágás volt..Volt idejük rá..
Ai Wei Wei mostanában leginkább installációkat készit, ami nagyon illik a helyzetéhez. Egy tipikus ilyen pl. egy körben elrendezett biciklihalom, amiről hiányoznak a hajtókarok vagy a kormányok. A pesti kiállitása viszont egész más. 1983-1993-ig New Yorkban készitett fotóit láthatjuk, amit állitólag mostanáig nem is gondolt fontosnak, sőt állitólag elő sem hivta a tekercseket. Több mint 200 képet láthatunk, és ha valakit kicsit is érdekel New York a 80-as években, ne hagyja ki a kiállitást.
Művészetként szemlélve a képeket vegyesebb az értékelés. Egyrészt lenyűgöző a képek minősége, a Kodak profi fekete-fehér filmje és a nagyitás minősége is csodás, kár hogy nem irták oda a képekhez, hogy C-print (vagy ez egyértelmű?) A negativok feketéi belelátszanak a nagyitásokba, ami nagyon jó trükk, hogy a hozzám hasonló emberek egyből nosztalgiázni kezdjenek. Ami kevésbé jó, hogy sokszor bizony ez az egyetlen, ami megmenti a képeket: a kompozició laza, és sokszor érdektelen amit látunk. A portrék sokszor laposak, úgy tűnik, tényleg elkattintott, és nem annyira megtervezett fotók ezek. Azért nagyon sok viszont bekerülhetne bármilyen gyűjteménybe, szóval vegyes a kép. Nem hiszem, hogy itt külön kinai látásmódról beszélhetünk, a képek többsége valamelyik agyonsztárolt fotóst próbál utánozni, az alanyok is sokszor pózolnak.
Azt se gondoljuk, hogy majd itt mindent megtudunk a nagy almáról: a képek főleg a kinai negyedben készültek, de nem megőrzési, vagy szociófotós indokból, legtöbbször a fotóalany a kulcs a képhez. Azért persze vannak tüntetések, kávézók, nők, de a képaláirásokból semmit sem tudunk meg ezekről az eseményekről.
Kicsit úgy vagyok a kiállitással, hogy ezt az anyagot kizárólag most lehetett előhúzni a tarsolyból. Már megint nem a képekről fogok beszélni, de ami legerősebben megmaradt bennem, az az őszinteség. Itt van 200 kép, jobbak-rosszabbak, bármilyenek, és mi kizárólag azért nézzük őket, mert Ai Wei Wei ma már befutott név. Ha a szórólapon Kovács Béla lenne, a kutya se menne el erre a tárlatra. Számomra ez a kiállitás kiállás amellett, hogy igenis alkotni kell, normálisnak kell maradni, a legtöbb fotós pedig elmosolyodva úgy jöhet el a tárlatról, hogy azt hiszi, ő is tudna/tudott volna ilyet.

Tate Modern bővités

Szerintem már többször irtam, hogy a londoni Tate modern kihagyhatatlan hely, kb olyan mintha egy hozzánk látogató nem látná a Parlamentet. Művészeti párhuzamot nehéz lenne találni, mert ahhoz össze kéne adnom a Ludwigot, a Nemzeti Galériát meg mondjuk az Acb galériát. Pedig a Tate épülete egy véletlennek köszönheti művészeti csatasorba állitását, mégpedig az, hogy az erőműből kiköltöztették a technikát, az épületet pedig bontásra itélték. Még tavaly is hallottam olyat, hogy az eredeti megállapodás szerint a Tate elköltözik, miután csak ideiglenesen kapták meg az épületet, de az évi két millió látogató azért elég erős érv volt a folytatás mellett. Sőt, most már új épületet is terveznek a téglakocka mellé, ami viszont százszázalékosan modern lesz. A Tate igazgatója különben az állandó zsúfoltsággal magyarázza a bővités szükségességét, amit valamennyire én is meg tudok erősiteni, bár nekem inkább kellemes élmény a sok látogató. Ha gonoszul párhuzamot vonok, akkor...de ezt tudjuk. Inkább örüljünk annak, hogy Londonban egyre több embert érdekel a művészet. Lehet, hogy csak Damien Hirst ügyei miatt, vagy Saatchi marketingkampányai miatt, vagy csak úgy, de ettől még tény marad: ma Európában az angoloké a legnagyobb műtárgypiac.A műzeumokban a Louvre vezet, de ott aligha állitanának ki formaldehidben úszó cápákat..

Viennafair

Idén áprilisról szeptemberre tették át a bécsi kortárs vásárt, ami egyébként is tulajdonosváltáson esett át: ez igy együtt legalábbis gyanakvásra ad okot. Aztán persze elolvastam a Flash Art-ban, hogy megpróbálják a gazdag oroszokat idecsábitani, hát csak rajta, a gazdag svájciaknak a város úgyis messze van már. Meg azt is értem, hogy válság van, és egyáltalán nem olyan könnyű annyi kiállitót összehozni, hogy a szervezőnek is megérje a dolog. Viszont. Legkésőbb a berlini vásár megszűnésekor leomlott egy mitosz, miszerint ezek a vásárok örök és megingathatatlan bástyái a művészetnek. Hát nem. Még az Art Paris is szemléletet és igazgatót váltott, a madridi Arco-nál a látogatottságot elemzik, hogy tényleg nagy vásárnak számitanak-e, a kicsik meg vegetálnak, mert Bázel mindent visz..Na igen, Bécs nem Bázel, és ha ehhez hozzávesszük az osztrákok általános vendégmunkások vagytok szemléletét, amivel a magyarokra néznek, bizony érdemes meggondolni a részvételt.
Ezzel együtt Bécs még mindig közelebb van, mint Hong Kong, ezért 7 pesti galéria is kiállitott. Többen közülük pár éve minden évben kint vannak, és ez mindenképpen jó. Aki már olvasott művészeti lapot, és legalább néhány művész nevét ismerősnek találta, na őket vitték ki Bécsbe is. Azért vannak meglepetések is. Ott van pl. a Société Realiste, ők valami hihetetlen kapcsolatrendszerrel kell rendelkezzenek, hiszen kb. egy éve még semmit sem tudtunk róluk, aztán egyszercsak a Kultúrházban nyilatkoztak és a Ludwigban állitottak ki. Hogy csinálták? Borsos Lőrinc ("aki" két művész valójában) is a jó régen megszűnt Octogonartban nyomult a Várfok utcában, aztán egyszercsak a Flash Art-ban kaptak vagy négy oldalt. No mindegy, ne felejtsük, hogy most nem a művészetüket értékeltem, csak a szokásos magyar módit.
Meg is fordithatjuk a dolgot: milyen jó, hogy még létezik 7 galéria nálunk? Néha bizony nem tűnik ez fel...Persze gyűjtői oldalról ez nem igy működik: hallottam valami francia-magyar párosról, nézzük csak meg kik is foglalkoznak velük? És már tárcsázom is a galériát, hogy rakjanak el nekem egy művet, bármit. Csak ne legyen két méternél nagyobb. Az összeget majd átutalom.
Ezzel együtt kicsit mókás, hogy a bécsi vásár kapcsán az ithoni viszonyokról irtam, de most ez jött ki belőlem...

Lazsáló művészek Párizs külvárosában

A Mains d'Oeuvres alapitvány a Porte de Clignancourt metróvégállomástól nem messze (egyik párizsi utamon ott laktam) kiállitást szervezett a művészek időkihasználásáról. Egész pontosan arra volt kiváncsi, vajon a művészek laza, bohém alakok, akik napi 20 percet töltenek alkotással, vagy ugyanúgy dolgoznak, mint egy irodai munkás? Ehhez 13 egyetemi hallgatót kérdeztek meg az időfelhasználásukról, és persze műtárgyakat is kértek.Volt, aki diagramot készitett, akadt, aki telefirkálta az egyik falat, hogy látszódjon, mennyit foglalkozott vele, de egy művész egyszerűen végigstrigulázta az ablakokat, azokat a napokat jelölve rajta, amikor dolgozott.
Persze ha úgy vesszük, a kérdésfeltevés nem igazán pontos. Hiszen olvastuk már ezer helyen, hogy pl. egy iró akkor is dolgozik, amikor pihen, mert akkor gyűjti az élményanyagát. Azt is lehet mondani, hogy aki élvezi az alkotást, az megintcsak nem dolgozik, de erre beugrik Karinthy, aki a legviccesebb irományait is pénzért, percre pontosan irta a lapzárták előtti pillanatokban.
Még egy utolsó sztereotipia. A kreativitás, az ötlet nem időre megy, ezért nem is lehet siettetni, és egy hónap gondolkodás is rendben van, ha kipattan a szikra, viszont hiába is ülne valaki egy irodában egész nap, ha nem jön az ötlet.
Az én véleményem egy kicsit különbözik. Úgy látom, azok lesznek igazán sikeresek (persze ez most nem recept), akik 24 órában foglalkoznak az általuk választott iránnyal. Szinte mindegy is, hogy tehetségesek-e vagy nem, de ha minden kiállitásra elmennek, minden pályázatra beadnak valamit és mindent ismernek, előbb-utóbb kitűnnek. Vagy nem, elvégre ezt minden kutatás nélkül mondom...

Fodor Gyula

ismét arra jó példa, hogy egy művésznek át kell lépnie a határokon ahhoz hogy kiteljesedjen. Fodor Gyula még a rendszerváltás előtt ment ki Bécsbe, majd a hivatalos életrajza szerint mindenfélével foglalkozott, de ez természetes, viszont mostanában a szlovén Photon galériában jelenik meg, ami minimum meglepetés, bár Csörgő Attila után elképzelhető fordulat. A poén persze ott van, hogy az elsőre lenézhető - hiszen hol vannak a szlovének a művészetben- galéria nagyon is vállalható művészekkel dolgozik együtt, és azt is mondhatnám, hogy már megint egy nemzetközi vizeken aktiv galéria. De vissza a művészhez. Legújabb, megigért vonat fotósorozata pont azt tartalmazza, amit errefelé nem szokás: a könnyedséget. Az alapötlet egyszerű, jönnie kéne egy vonatnak, aztán csak nem jön, viszont vizuálisan egy ilyet ábrázolni nem könnyű. Ráadásul történetként kapjuk, vagyis megkomponált a képsorozat eleje és vége is, egyszóval érdemes megnézni, mégha valamiért a csehek jutnak is eszembe a vizualitásáról..

megszokás

Ötvenötezerszer voltam már Párizsban, és minden alkalommal listát irtam a "muszáj elmenni" galériákról és egyéb látnivalókról, mert sosem tudtam annyi időt kint tölteni, amivel elégedett lettem volna. Még Vajda Lajos is 3,5 évet volt kint egyszerre, persze nyomorogva, mig nekem pár napokkal kell megelégednem..No de hagyjuk az önsajnálatot. Én metrókhoz tudom jól kötni a rohanást, tehát pl. az a cuki könyvesbolt a St. Germain-on ugyanannán a metrónál van, mint a galéria, ahol egyetlen képet állitanak ki. De nem erről lesz szó. Az abszolút kihagyhatatlan helyekre megyek el a legnehezebben, mert úgyis jártam már ott, és ezúttal szeretnék valami mást felfedezni..De teljesen lehetetlen kihagyni a Centre Pompidou-t, ott még a könyvesbolt is kötelező látnivaló, és ugyanigy vagyok a Mep-el, a párizsi fotóházzal is-bár döcögni a lassú 1-es metrón nem jó. New Yorkban az Icp ilyen, kár, hogy mostanában annyira politikai irányba mentek el, hogy lassan lekerülnek a listámról. Az igazán fontos fotókiállitások meg átkerültek a Momába, ha ezt Cornell Capa, az Icp korábbi igazgatója látná! Londonban a Tate Modern kötelező darab és kész.
Minden alkalommal, amikor egy ilyen kötelező helyre megyek, olyan érzésem van, hogy lúzer és sznob vagyok, aki szinte csak a közhelygyűjteményébe pakolgatja a darabokat. Más kérdés, hogy amikor már ott vagyok, egyszerűen otthon érzem magam, és akkor már nem zavarnak a turisták sem. Egyszerűen azért, mert jók a választásaik, a kiállitott képek profi módon, jó világitással vannak kint, mindig van katalógus, és ami a legfontosabb: mindig jól lehet látni a képeket, akkor is, ha sokan vannak, és én csak állok percekig egy kép előtt.
Itthon talán a sokat szidott Nemzeti Galéria legfelső emelete ilyen. Mikor is voltam ott utoljára?