Jól van, pasi vagyok, de még igy is lehetetlen nem meglátni a párhuzamot a holland vereség és a művészeti élet történései között. Még jó, hogy a festőknek nem tartanak focimeccseket, különben még metaforára sem lenne szükségem...Lássuk csak, a lapok szerint mi juttatta el a válogatottat ehhez a vereséghez: belterjes, minőséget el nem váró és fogadó közeg, értékelhetetlen belső piac, korrupció és uram-bátyám kinevezések, a képzésben a minőséget abszolút szem előtt nem tartó oktatók, akiknek egyébként sincs nemzetközi rálátásuk a dolgokra, satöbbi satöbbi..
Nem ismerős ez egy kicsit? Avagy talán a képzőn tanitják a művészeti menedzsmentet? Szó esik bármelyik nemzetközi vásárról és a művészeti életről, galériákról? Talán a galériáink nyitottak a nemzetközi áramlatokra és mindig minőségre törekednek, nem ismeretség alapján válogatnak? A múzeumokba, mint most pl. a Ludwigba, tényleg a pályázat és a nemzetközi kitekintés és ismeret alapján választottak? Ugye hogy ugye?
2013. október 15., kedd
2013. október 12., szombat
Viennafair
Na most friss leszek: amikor ezt irom még javában tart a bécsi művészeti vásár. Korábban sokat olvashattunk megújulásról, meg kelet-európai fókuszról, meg effélékről, de a vásár maradt olyan amilyen volt. Hogy ez kritika-e? Nem igazán. Inkább egy jó lehetőség egy művészeti ünnepnapra, persze ehhez szükséges egy jó autó és egy benzinkártya is, adott esetben jól feltöltött hitelkártyával áthidalható ez is.
Nehéz objektivnek lenni egy ekkora rendezvény esetén, ráadásul én kifejezetten beszélgetni mentem, de ami mindig feltűnik az a csend. Az Arco-n lépni sem lehet a hadonászó emberektől, Bázelben tömeg van és mindenki kelletlen, Párizsban hosszú órákra le lehet ragadni csevegni, Bécsben pedig hideg profizmus van. Van látogató, de azért nem túl sok, a galériások kedvesek, de nem másznak rá senkire, és úgy általában is informativak, de soha nem derül ki, hogy mit gondolnak a maszkjuk mögött.
A magyar galériás felhozatal pazar, a standok igényesek, jók. A Kisterem egységes standot hozott létre, a kiteritett tekercs nekem nagyon tetszett. Az Acb-n imádtam Tót Endre munkáit. Az Indán a pingponglabdás mutatvány nagyszerű volt. A Trapéz, amiről eddig csak szőrmentén tudtam, teljesen korrekt anyaggal jelentkezett. A Deák Erika galériánál több percre leragadtam. Szóval egyáltalán nem mondhatom, hogy rosszul állnánk.
Voltak számomra óriási élménybombák is. A Steve Turner galériánál a Flash Art magazin oldalait zúzták le papirmegsemmisitővel, és azt állitották ki. Hmm, talán csak nem rosszat irtak róluk? Egy másik standon, mellesleg Richter művek mellett egy kinai és összefolyó nevű (elnézést hogy nem birom a nevüket megjegyezni) fickó 5 tévén egyszerre zajló anyagot mutatott, ami számomra a jövő volt. Hagyományos ősi rajzokból előbukkanó modern elemek száguldottak keresztbe-kasul a képeken és mind az 5 monitor egymással összefüggve mutatta az eseményeket, miközben mindegyik monitoron saját események is voltak. Ez leirva bonyolultan hangzik, de arról van szó, hogy van egy tájkép, mozognak bennük emberek, állatok, majd a másik monitor felől átúszik a képbe egy helikopter vagy léghajó...Fogalmam sincs hogy csinálta, hogy az 5 monitor képei összefüggnek, de mindegyiken minden mozog.
Könnyen lehet, hogy még visszatérek néhány ötletre, az biztos, hogy én remekül szórakoztam.
Nehéz objektivnek lenni egy ekkora rendezvény esetén, ráadásul én kifejezetten beszélgetni mentem, de ami mindig feltűnik az a csend. Az Arco-n lépni sem lehet a hadonászó emberektől, Bázelben tömeg van és mindenki kelletlen, Párizsban hosszú órákra le lehet ragadni csevegni, Bécsben pedig hideg profizmus van. Van látogató, de azért nem túl sok, a galériások kedvesek, de nem másznak rá senkire, és úgy általában is informativak, de soha nem derül ki, hogy mit gondolnak a maszkjuk mögött.
A magyar galériás felhozatal pazar, a standok igényesek, jók. A Kisterem egységes standot hozott létre, a kiteritett tekercs nekem nagyon tetszett. Az Acb-n imádtam Tót Endre munkáit. Az Indán a pingponglabdás mutatvány nagyszerű volt. A Trapéz, amiről eddig csak szőrmentén tudtam, teljesen korrekt anyaggal jelentkezett. A Deák Erika galériánál több percre leragadtam. Szóval egyáltalán nem mondhatom, hogy rosszul állnánk.
Voltak számomra óriási élménybombák is. A Steve Turner galériánál a Flash Art magazin oldalait zúzták le papirmegsemmisitővel, és azt állitották ki. Hmm, talán csak nem rosszat irtak róluk? Egy másik standon, mellesleg Richter művek mellett egy kinai és összefolyó nevű (elnézést hogy nem birom a nevüket megjegyezni) fickó 5 tévén egyszerre zajló anyagot mutatott, ami számomra a jövő volt. Hagyományos ősi rajzokból előbukkanó modern elemek száguldottak keresztbe-kasul a képeken és mind az 5 monitor egymással összefüggve mutatta az eseményeket, miközben mindegyik monitoron saját események is voltak. Ez leirva bonyolultan hangzik, de arról van szó, hogy van egy tájkép, mozognak bennük emberek, állatok, majd a másik monitor felől átúszik a képbe egy helikopter vagy léghajó...Fogalmam sincs hogy csinálta, hogy az 5 monitor képei összefüggnek, de mindegyiken minden mozog.
Könnyen lehet, hogy még visszatérek néhány ötletre, az biztos, hogy én remekül szórakoztam.
2013. október 9., szerda
Arles újra
Beszéltem már az
Arles fesztiválról, de csak kutyafuttában, pedig ez a téma sok-sok bejegyzést
érdemelne. Arles amúgy egy csendes kisváros Provence-ban, épp annyira távol a
tengertől, hogy már ne legyen érdekes. Ha valaki mégis arra jár, akkor Van Gogh
miatt vagy az amfiteátrum miatt tenné, ha nem lenne a fotófesztivál. Hiszen ott
van mondjuk Aix-en-Provence, hasonló paraméterekkel, és nincs is olyan nagy
nyüzsgés arrafelé, habár ez lehet akár pozitivum is...Provence-ről amúgy
mindenkinek megvan a maga véleménye, egyformán lehet álmos falukat és nagyobb
ipari központokat is látni, lehet szeretni a klimát és utálni a dugókat, lehet
lakókocsival leköltözni pár hétre és egy hétvégére leugrani, mármint persze
szerencsésebb helyekről, mert Pestről nemigen megy arra semmi. Igy aztán nekünk
marad az álmodozás, vagy pedig a Bécsből/Frankfurtból/Zürichből megközelités,
ami kellően drága, hogy hagyjuk a fenébe az egészet. Autóval pedig szintén a
gatyánk is rámegy a benzinre, nem beszélve arról, hogy legutóbb eg ydélutáni öt
órás indulással pont napkeltére értem Eze-be, ami azért távol van a kellemes
éjszakai pihenőtől.
Mindez persze
megint csak bevezető, és egyben magyarázat arra, hogy miért nem beszélünk
Arles-ról, miért nincs egy árva tudósitás róla, és miért teszünk úgy, mintha ez
az egész nem is létezne. Pedig a város maga már kellően elbűvölő ahhoz, hogy
szimplán egy bagette-et szorongatva is érdemes legyen kiülni a folyópartra,
vagy némi átkötéssel elsétálni az Avenue Victor Hugo-ra nagyokat röhögni és csodálkozni.
Egy hatalmas ipari komplexumban sikerült elhelyezni a kiállitások nagy részét,
épp lejárjuk a lábunkat mire végzünk. Node közben ott van pl. az afrikai
űrrepülősökről készitett riport, ahol szimplán a földön fetrengünk a
röhögéstől, ahogy pár használt Rakéta porszivóból, eldobott konzervdobozokból
és valami kötélből űrruhát, irányitóközpontot és minden mást is összeraknak.
Tényleg kihagyhatatlan.
Ez persze elég
bulváros kezdés, úgyhogy folytassuk Hiroshi Sugimotóval. Nem kell izgulni, nem
a new york-i fotóközpont életműdijasáról van szó, hanem egy Amerikába szakadt
fickóról, aki lényegében a semmit fotózza, és milyen jól megy neki! Éjszakai
szemcséket látunk, néha egy-egy csillag beégett képe fénylik, de nagyjából
semmi egyéb, csak az emulzió. A poén viszont az, hogy ezek a képek még igy is
értékelhetők, esztétikailag működnek, és még csak azt sem érezzük, hogy át
vagyunk verve. Nem ,a fotós tényleg meglátta a sötétben, alulexponálásban az
esztétikai szépséget, és ezt át is tudja adni. Tanulságos.
Aztán ott van
Gilbert Garcin. Mondhatni régi ismerős a Photo magazinból, már aki olvassa
ugye. Egy mini figurát, mondhatnám bábut helyez különböző helyzetekbe, de
egyrészt ez nem tűnik fel, másrészt pazar vizuális ötletei simán elviszik a
hátukon a kicsit gyengébb megvilágitást.
John Stezaker
montázsokkal dolgozik, a kép egyik felében egy lányt látunk egy szobában, az
arca másik felére egy másik figura van illesztve, és persze egészen más belső.
Mindenki látja, hogy miről van szó, mindenki látja a vágást is, mégis az új kép
együtt valami más, mint amire számitottunk.
Sokáig tudnám
folytatni a névsort, de minek. Sokkal fontosabb, hogy ha véletlenül csömörünk
lenne a sok kép láttán, és egy pillanatra beugrana, hogy már semmi új nem
történik a nap alatt, akkor itt a bizonyiték az ellenkezőjére. Sőt. De hát
erről is irtam már..
2013. október 8., kedd
MNG fotókiállitásának katalógusa a londoni Tate-ben
Van ám jó hirem
is! A Tate modern könyvesboltjában sétálva fedeztem fel a Nemzeti Galéria
katalógusát. Ezért jár a piros pont!
2013. október 4., péntek
Chagall és Ámos Imre a Nemzeti Galériában
Szégyen, de ez a
kiállitás az év mélypontja eddig. Megtekintését egyáltalán nem ajánlom, még
erős idegzetűeknek sem. Gyorsan zárjuk is le a témát és beszéljünk másról.
Azért pár szót a
tárlatról. Ahogy lépdelünk felfelé a lépcsőn a pénztár után, olyan érzésünk
van, hogy itt most valami nagyszerű következik. Az óriási nyomtatott képek, a
nagy felületen elhelyezett még nagyobb feliratok nagyszabású kiállitást
sejtetnek, és ez csak fokozza a csalódottságot. Belépve a kiállitótérbe ugyanis
mindössze pár, talán 3 képet látunk, azok is aprók, persze ez nem lenne baj,
lépjünk tovább. A bal oldalon grafikákat látunk két sorban, ügyesen
megvilágitva, jobbra egy sorozat képei lógnak, még mindig ok minden. Aztán
balra fordulunk, és kezd feltűnni valami. Kb. két lépés alatt eljutottunk
Párizstól Amerikáig, a háborút is ábrázolja pár kép, remek, aztán belépünk egy
terembe, ahol a voltaképpeni Chagalloknak kéne lenniük. Legalábbis ha valaki
látott már tőle képeket, akár mondjuk Bécsben az Albertinában, az biztosan
egyetért abban, hogy ez az első terem, ahol nem kisebb jelentőségű vagy nem
korai képeket látunk. Aztán ott van végre jobb oldalon két kép, ami méretével
és minőségével tényleg Chagallt mutat, és aztán ott van szemben az élet, St
Paulból először elhozott kép, amiről annyit olvastunk.. És kész, úgy értem,
vége a kiállitásnak, pedig most kéne kezdődnie!
Azt is nehéz
lenyelni, hogy a tökéletesen klimatizált rész után az Ámos Imre képeket már
melegben és áporodott szagban kell végignézni, legalábbis nem ugyanaz a levegő,
mint a Chagall részen. Na igen, Ámos pont ennyit ér..
Lehet beszélgetni
arról, hogy Ámos mennyire jó lett volna, ha nem annyira tragikus a sorsa, és
ilyen értelemben szépen illeszkedik a művészettörténetbe Vajdával vagy akár Radnótival,
csak az a baj, hogy nagyon sántit igy az összehasonlitás. Az egyik oldalon ott
van egy kvázi tökéletes életút, az elhozott rossz és kevés kép mellett is
nyilvánvaló, hogy Ámos nemhogy hasonló, hanem összehasonlithatatlan. Ez valahol
természetes, hiszen itt 70 évnyi tapasztalat, siker és csillogás feszül szembe
a nélkülözéssel, a gyenge alapanyagokkal és az ifjúkori zsengékkel. Hát ez az,
amit nem kellett volna hagyni. Valakinek eszébe kellett volna jutnia az, hogy
az, hogy minden szövegben erőltetik a zsidó párhuzamot még nem művészeti
kategória. Mellesleg régen találkoztam már ekkora szakadékkal a képszövegek és
a képek között. A szövegek mintha egy festőzsenit magasztalnak ,lenézve a
képekre viszont próbálkozást, egy nem kiforrott festő zsengéit látjuk. Nem
véletlen, hogy Ámos nem Csontváry, de még csak nem is Ferenczy,és aki most
azzal jön, hogy de kérem, de lehetett volna!, arra azt kell mondanom, hogy sajnálom.
A lehetett volna egy kicsit kevés.
Még mindig
jóindulatúan azt is hozzátehetjük, hogy a balsorsunk persze eléggé tépett
minket (is), hiszen viszonylag dokumentált, hogy a háború előtt mennyi
Rembradtunk, sőt Picassonk volt, aztán jött egy olyan korszak, ami történelem.
Ilyen értelemben az is milyen kár, hogy pl. a Nyolcak festői milyen
megrendeléseket kaptak, aztán ott van a teljes nonfigurativ festészet, ami
lehetett volna világhirű, ott van az Európai Iskola, és ha pl. Kassákot 67-ben
kiengedik a párizsi kiállitására...Tényleg napestig sorolhatnám. De még ezzel
együtt is: Ámos és Chagall párizsi találkozása nem ér ennyit, ezért kár
lejáratnunk magunkat.
2013. október 3., csütörtök
Juhász R. József a Magyar Műhely Galériában
Mindig
hálás vagyok azoknak a művészeknek, akik megmutatják, hogy ez az egész, amiről
pl. a legutóbbi bejegyzésemben szóltam, felfogható viccként is, nem muszáj
folyton bánatosnak lenni. Aki olvasta pl. Tót Endrének az Örülök, ha kötetét,
ami a festő, akcionista furábbnál furább akcióiról szól, annak biztos, hogy a
fluxus egészen mást jelent, mint annak, aki tankönyvből próbálja felcsippenteni
művészettörténetként.
Tulajdonképpen
az egész fluxus lényege az, hogy a művészet nem valami elefántcsonttoronyban
ambróziában illatozó nagybetűs művészek lélekkipárolgása, hanem egy jópofa
dolog, amitől viccesebb lesz minden. Ez a móka pedig abszolút működik ezen a
kiállitáson.
Kezdjük
ott, hogy a fluxusnak nem célja festmények, táblaképek létrehozása, igy a
kiállitáson hiába is keresnénk ilyeneket. Van viszont akciók dokumentálása,
amiben most el fogok merülni egy kicsit. Mert például mennyire vicces az, hogy
a művész fogja magát, kiáll egy térre, és beledugja a fejét egy saját maga
által hozott üvegdobozba, ami homokkal van töltve. Igen, homokba dugja a fejét,
mármint szó szerint. Kell ehhez még további magyarázat?
Jó,
kezdjük egy könnyebbel. Az árviz egy olyan dolog volt, amivel nagyjából
mindenki foglalkozott Pesten, vagy azért, mert közel lakott, vagy azért, mert
lezárták az utakat, vagy mert a szomszéd is beszélt róla. Ennek a fényében
értelmezhető az, hogy a művészünk fogta magát, és a Lánchidnál besétált egy
esernyővel a kezében a Dunába öltönyben, és nézte, ahogy emelkedik a viz.
Érdekel ez valakit? Számit ez bármit? A projekt fő kérdése az volt, hogy
felfigyel-e erre valaki, megkérdezik-e tőle hogy mit csinál? Nos, ha a józan
eszünkre hallgatunk, a válasz persze a nem, hiszen kit érdekel, mit csinál az a
fószer ott és egyáltalán. Ehhez képest a performansz dokumentációjában egész
szép számú emlités történik. A végén még a rendőrség is megjelent. Most nem
fogom szájbarágósan elmondani, hogy igen, általánosságban a média hireit
befolyásolni álhirrel, vagy éppenhogy felhivni a figyelmet arra, hogy sosem
tudjuk meg a lényeget a hirekből, mennyire fontos, és mennyire ritkán
tapasztaljuk.
A
kedvencem ezzel együtt a 65 éves fluxusművész köszöntése performansz,
egyszerűen azért, mert egy szub-szubkultúra néhány embernek fontos eseményéről
van szó, ami ezzel együtt nem nagyot akar mondani és túllicitálni mindent,
egyszerűen csak megtörténik, a dokumentációja pedig immár bekerült a falak
közé. Bárki tudhat már róla, csak az Akácfa utcáig kell elmenni érte.
2013. október 2., szerda
Bálna-e a CET?
A Magyar Narancsban
érdekes interjút olvashatunk az immáron Bálnává átnevezett Cet, ami végülis a
Közgáznál lévő új üvegpláza új tervezett múzeumának új kurátoraival. Na igen,
mostanában kezdenek kicsit összekuszálódni a szálak, olvashattuk már korábban,
hogy a megszűnő Ernst múzeum helyett lesz ez az új csoda, de az interjú alapján
immár kicsit összetettebb a kép.
Az egészen
biztos, hogy ezeket az éveket a művészeti intézményrendszer teljes
összekuszálásaként fogjuk emlegetni, kár hogy nem világos, miért is. Kezdjük a
múzeumi negyeddel a Városligetben. Úgy tűnik, semmi nem lett belőle, nem is
lesz, de mire ez kiderült, már mindenki idegbeteg lett a teljesen ad-hoc
nyilatkozgatásoktól. Eközben a Szépművészeti múzeumnak nincs pénze rendes
raktárra, a közönség elől immár jó régóta elzárt terme pedig tovább romlik. És
persze elmaradoznak az igazán jó kiállitások is, mellesleg. A Műcsarnokban
senki sem érti, miért kellett a Műcsarnokot „beFeketeGyörgyözni”az mma által. A várból
talán mégsem költözik le irdatlan összegért a Nemzeti Galéria hatalmas
gyűjteménye, nem is lenne hova, ugyanakkor nem értem, miért csak a B bejáratnál
szerveznek kiállitásokat, hol van Petrányi, aki összehozta a műtermi kisérletek
kiállitást? És főleg nem értem, miért kell a 100 éves Ernst múzeumot
megszüntetni, amikor végre volt a állandó helye a kortársnak (persze olyan
amilyen de mindegy).
A művészeti
múzeumi életben az állandóság az érték. A bécsi Albertina vezetőjét épp a
nyáron hosszabbitották meg 2019-ig! Aki mellesleg azt nyilatkozta, hogy ez a
minimálisan szükséges időtartam arra, hogy igazán nivós dolgokat hozhassanak
létre, hiszen egy kiállitás szervezése sokszor átnyúlik a politikai 4 éves
ciklusokon. Erre a legjobb példa egyébként a Chagall-Ámos Imre kiállitásunk, ami
a szégyen kategóriában versenyzik. Büszkén olvasom, hogy elhozták
Dél-Franciaországból a még soha nem utaztatott képet, ugyanakkor a nagyjából 20
képből álló kollekciót én nem mertem volna kiállitásként tálalni..
Vissza a
Bálnához. A Budapest Történeti Múzeum fiókintézménye lesz ez, leforditom: a
Kiscelli múzeumé. Arról a helyről pedig már sokan megirták, köztük én is, hogy
abszolút nevetséges, komolytalan hely, nem is irok róla e helyen, legutóbb épp
azzal borzolták a kedélyeket, hogy cenzúrázták Nagy Kriszta Tereskova
kiállitását. És ezek fognak ott múzeumot nyitni? És most meséljem el a Cet
történetét, amiben csak úgy repkednek a milliárdok az állam és ki-tudja-ki
között, végeredményben egy újabb pláza érdekében, mintha nem lenne még elég? Az
interjúban kedvesen közlik velünk, hogy szuper a hely, mert „csak néhány
megállónyira van a belvárostól”. Namost kezdjük ott, hogy a 83-as troli megy
arra, meg a 15-ös busz, a troli a Baross utcától, a busz a Boráros tértől.
Egyik sem 2 percenként jár. Ja igen, a kettes villamos is megy arra, ami
valóban jár a belvárosban, kár hogy nem metróközelben. Ha valaki autóval
menne..nos, inkább ne menjen, bár gondolom lesz parkoló, legalábbis remélem,
mert a környező utcákban parkolni szinte lehetetlen. Vagyis ha a Deák térről
szeretnék oda eljutni, akkor van villamossal elmegyek a Fővám térre és onnan
sétálok 10 percet, vagy elmegyek a Ferenc körútig, aztán 4-es villamossal a
Baross utcára vagy a Boráros térre, és onnan még egy járatra felszállok. Hát ez
valóban „néhány megálló”..
De a legviccesebb mégis arra a kérdésre adott válasz, hogy tulajdonképpen miért is lettél te az új kurátor? A válasz: Andrással (Bélával, Jocóval, stb..) ezer éve ismerjük egymást, még együtt jártunk egyetemre/vadászni/Marx képzésre (az olvasó választhat). Hát ehhez tényleg gratulálni tudok, üdv a szocializmusban, bakker!
De tudjátok mit?
Ne legyen igazam, és az új hely legyen tényleg nivós intézmény. Beállitom az
emlékeztetőmet 10 évvel későbbre, 2023-ban visszatérünk a kérdésre. Én fogok elnézést kérni ha ebből tényleg valami jó fog kisülni.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
