50 éves a Maeght alapitvány

Hazai vizek után evezzünk könnyedebb terepre, már csak azért is, mert a Maeght Alapitvány megtestesiti mindazt, amit álmunkban elképzelünk egy csodás intézményről. Először is, a gyűjteménye kikezdhetetlenül elképesztő, nincs is olyan komoly név akit nem találunk ott Mirótól Basquit-ig, vagy Daniel Arressétől Giacometti-ig, és ezek a művek nem bélyegnyi vázlatok, hanem legtöbbször kifejezetten a Maeght házaspár által megrendelt egyedi képek. A Chagall kiállitásunk Várbeli csúcsdarabját is ők adták, és az a kép is külön az ő megrendelésükre készült (azt csak halkan teszem hozzá, hogy Chagall azért élete vége felé ott is lakott tehát könnyű volt kapcsolatba kerülni). Namost mi történik, ha az egyébként Mirótól egy teremnyi üvegablakot rendelő alapitvány 50 éves lesz? Hát igen, megmutatja kincsei jobbik felét. Bár az már önmagában elképesztő, hogy a telek csaknem akkora, mint a közeli St. Paul falucska, a kiállitás gyakorlatilag egy olyan művészettörténeti bemutató, amiből bizony mi keveset ismerünk. Mert persze Giacometti szobrokat már láttunk Bázelben, Miró most éppen Bécsben jár az Albertinában ezekben a napokban, nem is sorolom tovább, de igy, együtt, egy kupacban ez a kiállitás gyomorforgató. Pusztán azáltal is, hogy bármelyik darab főhelyre kerülhetne lényegében bármelyik múzeumban bárhol a világon, de itt olyan bőségben zuhognak ránk, hogy 5 perc elég az elfáradáshoz. Hiszen tegyük hozzá rögtön azt is, hogy ezek a képek számunkra, pestiek számára soha nem voltak és nem is lesznek láthatók. A Miró képre pl. simán rámondanám, hogy Barcelonából jött, ha nem tudnám, hogy a Maeght házaspár kérte a művésztől, amikor náluk nyaralt. Vagyis a kép nem volt látható szinte sehol eddig. De a végtelenségig folytathatnám a sort, nagyon kevés művet ismerek fel konkrétan, mégha az alkotó nyilvánvaló is. Olyan érzés, mint mikor a Virág Juditnál előkerült az a Csontváry kép, csak itt jelentősebb művészek jelentősebb műveiről - mellesleg méretben is- van szó, és ilyenből van saccra 300. Vagy 650. Brrr..Nem is sikerült 3 óránál gyorsabban végigmenni.

Art Market Budapest

Sokat gondolkoztam, hogy mit irjak a pesti művészeti vásárról. Egyfelől léte mondhatni természetes, hiszen Budapest azért elég nagy ahhoz, hogy eltartson egy ilyet, másfelől meg most már ennek is örülnünk kell és nem egyértelmű ez sem, köszönhetően a hál istennek távol maradó mma nyomulásának. Az biztos, hogy elemezni én most itt nem fogok, inkább pár réteget próbálok felvillantani.
A legegyszerűbb azoknak ajánlani, akik nincsenek benne a szakmában. Ők menjenek el, ez egy ingyenes kiállitás, biztos fognak látni szép dolgokat, amit meg nem értenek, hagyják ott és kész.
Akik kicsit jobban benne vannak, azoknak azt ajánlanám, hogy nézzék végig a galériákat, amelyik szimpatikus, azt látogassák meg máskor is.
Aki vásárolni szeretne, az ne itt és ne most, nézze meg a galériák aukcióit vagy menjen el a művészhez.
A művészeti közeg kicsi, és talán egyre kisebb, hiszen a vásár felét az intézmények töltik fel, ami semmiképpen sem szokványos, ez egyfajta burkolt támogatás, mindenesetre engem nem zavar, sőt inkább örülök. A fotószekciónál is látszik, hogy éppen hogy meg tudták tölteni a termet, de nem gonoszkodok, ha már a műcsarnok nem volt képes összehozni egy Kerekes Gábor retrospektivet, akkor legalább itt a vásáron megnézhetjük, és ez nagy dolog.
Vannak aztán a megkerülhetetlen művészek, mint pl. Mauer Dóra, őt mindig más standon látom, apropó nem tudtam, hogy a Vintage már nem csak fotókkal foglalkozik..
Kedves dolog volt, hogy a szerdai megnyitó egészen szakmai maradt, látogatók rávetették magukat a képekre, és az egész móka viszonylag családias méretű is maradt. Egy ilyen esemény nyilván erősen szubjektiv, nem fogok rangsorolni, meg aztán elfogulatlansággal sem lehet vádolni feltétlenül, ezért aztán nincs értelme kiemelni bárkit is. Ez az egész művészesdi amúgy is a ki kit ismer dologról szól, ezért aztán nem fogom felsorolni az én listámat.
Azért az talán érdekes lenne, hogy mi lesz a vásárral, csak persze előre tudjuk a választ. Sajnos nem sikerült régiós szereplővé előrelépni, továbbra is Bécsbe kell ehhez menni, és az egyre zsugorodó vásár ehhez hasonló seregszemléket tarthat még akármennyit, ezzel nem lépünk előre. De talán hátra sem..

Tolvaly Ernő a Ludwigban

Azon gondolkodtam hétvégén, hogy mennyi erőfeszitést lehet vagy érdemes megtenni egy kiállitásért. A hétvégén Bécsben volt művészeti vásár, de végül ez nekem elmaradt, akkor úgy éreztem, hogy csak akkor mennék Bécsbe, ha egyébként minden rendben van otthon, nincs elmaradásom semmivel és még kalandvágyam is van.. De most, hogy nem mentem, persze ez átfordul, mivel lehettem volna tökösebb, és amúgy is ez csak egyszer van egy évben. Hát persze, meg Artbázel is egyszer van egy évben, Bázel csak 1500 km, megtettem már párszor, de hát akkor már New York-ba is érdemes elmenni és most gyorsan abbahagyom ezt. Már az sem elvárható, hogy valaki minden pesti kiállitást megnézzen, mondjuk amióta kiesett a Műcsarnok, a Kogart, részben a Vár, a Ludwig, sokkal egyszerűbb a helyzet.

Továbbfűzve ezt a gondolatot, Tolvaly Ernő kapcsán ugyancsak felmerül ez a kérdés, csak más oldalról. Ő ugyanis nem Riegl Judit, de még nem is Hantai Simon, egyáltalán nem evidens, hogy őt látni kell, és ezt úgy mondom, hogy már láttam a kiállitást. Mivel ő 2008-ban meghalt, nála nagyobbakkal is előfordul, hogy elfelejtik halála után, és ebben az esetben arról sem beszélhetünk, hogy külföldön őt ismernék vagy a képei akkora sikert értek volna el. Marad tehát az őt ismerő kevesek, mint látogatók, a muszájból x-et húzók, és talán a kiváncsiak.

Pedig egyáltalán nem mondhatnám, hogy le kéne sajnálni a tárlatot. Az első terem rögtön érdekes berendezésével hódit, a képek pedig, hmm, figurálisok, de azért látszik, hogy 20. századiak. Erős szinek és egyfajta Márffy hatást érzek a szinekben, ami nem másolás, csak ismeret. A képkeretek és az elrendezés egyaránt azt mutatják, hogy a századelő Párizsa jelentős hatást tett a festőre, ez viszont igen éles ellentmondásba kerül a többi kiállitott anyaggal.

Ugyanakkor sokszor hiányoltam már, hogy ne csak a legnagyobb neveket mutassák meg akár a Ludwigban is, hanem olyanokat is, akik esetleg nem teljesen egységes vagy valamire kifutó életművel rendelkeznek, de sok érdekes dolog látható azért. Nem vagyok benne biztos, hogy most ennek örülnek a szervezők, de én ezt a kiállitást ilyennek veszem. Van itt performanszművészet, á la Erdély, de persze más is csinálta nyilván ezeket, van egy félig absztrakt rész, ahol csak négyzeteket látunk, de a festő nem bir megszabadulni az ábrázolás kényszerétől, van néhány figurális mű, szerencsére nem sok, és a végén egy új irány, amiből ki tudja mi bontakozhatott volna ki. Viccesen hangzik, de szerencsésebb helyeken ez az életmű egyfajta kezdet, és ehhez képest kéne érkezniük a főműveknek, amik persze nem érkeznek mert nincsenek. Igy is magasan a mezőny felett lehetett nagy méretű vásznaival és jól kidolgozott szineivel, amik csak néha csapnak át közönybe.

Ha úgy vesszük ennyi, lehet mondani hogy a főmű a tanitás volt, de nem kell szégyelni a dolgot, útkeresés, néhány eredmény, megfestetlen lehetőségek. Csak az nézze meg a kiállitást, akit ez nem zavar.

Verebics Kati a Galéria IX-ben

Elfogultságot kell bejelentenem: hosszú idő óta szeretem Kati műveit. És ez nem szerelem: nem vagyok szerelmes a nőalakjaiba, bár gondolom sokan azok, vagy azok lennének, ha látnák a képeit. Inkább azt gondolom, hogy néha egy kicsit a határon játszik azzal, hogy ő nőművész, aki nőket ábrázol, igen, pucéran is, de ez talán inkább elvesz a művészi értékből. Ezek a képek jóval többek annál, mintsem hogy nyálcsorgatás tárgyai legyenek, mégis Kati újra és újra a vonalai rajzolásával csiklandozza a férfiak..hm, micsodáját. Legalábbis vizuálisan, hogy teljes legyen a képzavar.
Inkább beszéljünk arról, hogy Kati nagyon megérdemelné, hogy végre egy Ludwig vagy Műcsarnok (amikor még Műcsarnok volt) szintű helyen állitson ki, mert ez a Ráday utcai lyuk kissé méltatlan.
A kiállitott képek között most csak egy festmény van, ami viszont igen erős. Egy kicsit máshogy néz ki ahhoz képest, ahogy én láttam, de előnyére változott. A festmények helyett viszont most kollázsokat látunk, amik viszont legalább olyan erősek, mintha festettek lettek volna. Kedvencem a két részre osztott kép a benti baloldali falon, ebből kettő is van és mindkettő csodás. Kifogástalan arányérzékről árulkodnak a belső teremben lévő kollázsok is, de már mondtam, hogy elfogult vagyok. Érdekes az is, hogy a bejárattól balra lévő apró, két képből álló kollázs kapcsán nem én voltam az egyetlen, aki Max Ernst-re gondolt azonnal. Még Moholy-Nagy is eszembe jutott, de csak szőrmentén. Szóval alapos meglepetés ez a kiállitás, nem érdemes kihagyni.

Könyvajánló: Hamvas Béla: Művészeti irások I.

Pesti középosztálybeliként Hamvas gyakorlatilag kikerülhetetlen volt: bármilyen beszélgetésben akadhatott valaki, aki egyszer csak felbüfögött tőle egy gondolattöredéket, egy házibuliban az ötödik sör után jött elő, ha épp nem voltak kaphatóak a csajok, esténként a Babérligetkönyvet bújtam én is mint annyian; és ha valahol egy mélyebb gondolat tört elő, az szinte biztosan Hamvas szájából jött. Hamvas tehát megkerülhetetlen, egyetlen, a példakép, aki raktárosként is lökte az igazságokat ógörögül, németül vagy akár latinul. Lagalábbis az volt egyetemistaként: később már cizelláltabb lett a kép. Egyszercsak elkezdett zavarni megkérdőjelezhetetlen kinyilatkoztató stilusa: vele nem lehet vitatkozni, el lehet fogadni amit mondd, mert úgysem érted, ha ellentmondanál neki.
Hamvas az értelmiségi Coelho: csak az élet nagy igazságaival - közhelyeivel? - foglalkozik, és mindig úgy csűri a szót, hogy egy ponton elveszd a fonalat. Mert mi már nem vagyunk otthon a latin és görög műveltségben annyira, nem tudunk annyi nyelven és nem olvastunk annyit. Csakhogy immár túl a 30-on feltűnik az is, hogy mennyiszer mond valamit idegen nyelven csak azért, hogy ne magyarul irja, hogy a példái valahogy sántitanak, ha tényleg belegondolunk, és egy kicsit utánanézünk annak amit állit. Persze valahol igazságtalan ez, hiszen eltelt 50 év azóta, és a popzene, a pop art és még millió dolog elmosta azóta a megkérdőjelezhetetlen referenciáit, hiszen jöhet ő Platónnal, de én meg azt mondhatom, hogy a modern korban már semmi jelentősége nincs neki, és akkor egyenlők vagyunk. Hmm, tényleg egyenlők? Vagy csak a műveletlenség beszél belőlem?
Rendben: szögezzük le, hogy az életműkiadás 26. kötete nem egy Karnevál. Sőt, nem is művészetről szól, hiszen minden amit művészetről mond, azt vagy a filozófia, vagy az éppen aktuális gondolata felől közeliti meg. Itt egy példamondat: "Mondrian kétségtelenül a legjellegzetesebb művész azok közül, akiket modernnek neveznek, sokkal inkább, mint Klee, aki csaknem teljesen az esztétikus körén belül kisérletezik.." Bólogatunk. Igen. De nem gondoltunk bele: miről is szól ez a mondat? Mondrian, mint legjellegzetesebb művész? De miért? Nincs leirva. És itt a hiba, ugyanis ilyen mondatokat könnyű leirni, de utána ha én végiggondolom, akkor nem áll össze. Ha csak Klee és Mondrian van, akkor is miért Klee veszit? Mert nem elég absztrakt? De nem erről volt szó...
Nem folytatom, a lényeg megvan. Hamvas ilyen mondatokat ir: "Mondriannál ez a vonal a katarzis." Persze kiragadtam a szövegkörnyezetből, de Hamvas mindig nagyot mond, és sosem magyarázza meg, sosem tudjuk meg mit miért mondd, és a következő mondatban már Picasso kerül elő. Ez talán inkább már fárasztó olvasni.
Akkor ez most egy rossz könyv? Szó sincs róla. Hiszen Hamvas nem művészettörténész és nem művész. Filozófiai szempontból érdeklik a dolgok, és azért ilyet ritkán lehet olvasni. Csak éppen nem orákulum, ezt akartam csak megjegyezni, apró lábjegyzetben.