Hová tart a fotó?

Teszi fel a kérdést a francia Réponses Photo magazin, és azt hiszem, maga sem tudja a választ. Természetesen végigköveti a tendenciákat, amiket itt most csak megemlitenék: blog, videóriportok, a riport mint műfaj visszaszorulása, a photoshop miatt megrendült bizalom a fotó, mint médium igazmondásában, az installáció előretörése és a fotó létjogosultsága a galériáknál és a művészeti vásárokon. Ezek közül bármelyikről lehetne értekezni. Ami viszont jobban érdekel, az inkább az a tendencia, hogy visszaszorulóban van a nagyotmondások, blöffök, hirtelen ötletek korszaka. Ismét előtérbe került pl. Georges Rousse, aki tavaly a párizsi Mep-ben mutatta be az épitészettel szoros viszonyban lévő, több évig készülő fotóit, melyhez gyakran átalakitja, de legalábbis átfesti a teret vagy más struktúrát ad neki. A művei amúgy szerintem abszolút vitathatók, hiszen a hatások, amiket létrehoz, pár perc alatt "photoshoppolhatók", de talán éppen ezért becsülik meg. Ime, itt egy művész, aki éveket tölt azzal, hogy hiteles legyen, jól meggondolja mibe vág bele.
Természetesen újra -ha a jelző egyáltalán elképzelhető itt - népszerű a fekete-fehér, persze kizárólag nagy denzitású anyagra, mondjuk Ilfordra, kizárólag analóg géppel, lehetőleg kicsit életlenül.
Akárhogy is, számomra úgy tűnik, hogy lassan kialakult egyfajta elvárás a fotótól, mint médiumtól: bár továbbra is rendkivül sokszinű a paletta, bizonyos tipusképből valahogy többet látok. Bár nem ezt a gondolatmenetet követve, de az újságirók is elgondolkodtak, hogy vajon véletlen-e, hogy minden naplementén vagy városábrázoláson maximumra van húzva a telitettség, tényleg minden annyira éles-e...
Van itt más is. Csak a C betüs gyártó idén 3 millió eos tükörreflexes kamerát adott el, gyanithatóan nem igazán művészeknek, bár ezek az emberek nyilván nem teljesen amatőrök, ha már ilyen kamerát vesznek. Akkor viszont mi történik ezekkel az emberekkel és képekkel? Merthogy bizonyára fotóznak rendületlen. Nem lehet, hogy valahogy a közizlés egy kicsit arra megy, amerre ezek a műkedvelők is követni tudják az eseményeket? Ott van egy riport, tele világtásügyi közhelyekkel, de az egyszerű ember is megmondhatja, hogy igen, elment oda, fotózott, rászánta az időt, mig ha ugyanezt mondjuk egy térábrázolással mutatjuk be, akkor csak legyintenek?
Egy biztos. Már nem is létezik olyan, hogy "fotó". Csak tájkép van, fekete-fehér, művészi, kerek, kocka, mogyorós...

Digitális képkeretek

Bevallom, néha egyensúlyozni kényszerülök a friss és a konzervativ szerepek között. Például ami a szüleim korosztályának teljességgel elfogadhatatlan művészileg, mondjuk Warhol vagy Rothko, az számomra nemcsak hogy alapvető, de egy kissé avitt is. Basszus, Warhol a hatvanas évek művésze, azóta hol van már a pop art?
Mindezt azért vezettem elő, mert a digitális képkeretekkel kapcsolatban én is ultrakonzervativ álláspontot vettem fel, miközben lehet, hogy csak egy begyöpösödött vénember vagyok. És mégis: valaki árulja már el, mire jó ez? A kezdők kedvéért egy rövid bemutató: egy normál képkeretet kell elképzelni, amiből vagy kijön egy madzag, mert 220 voltról megy, vagy tartóselemről megy, és akkor nincs drót. Egy usb dróton tölthetünk fel képeket, amit beállitástól függően időközönként váltogat. Ha kedvünk tartja, akár percenként más kép néz ránk. Ez idáig remek. Csakhogy az élet nem abból áll, hogy képeket nézegetünk folyton. Este elalvás előtt fogtam, és kikapcsoltam a készüléket. Majd másnap reggel szembenézett velem egy fekete képkeret. Bekapcsoltam, aztán visszaraktam. Elmentem munkába, és előtte elfelejtettem kikapcsolni, tehát egész nap ment. Hazaértem, nem foglalkoztam vele. Két nap múlva eszembe jutott, hogy még mindig megy. Ez éjszaka történt, akkor kikapcsoltam, és azóta sem kapcsoltam be, mert elfelejtettem. Valahogy mindig akadt fontosabb. Aztán egy idő múlva megszoktam a fekete keretet is, lusta voltam bekapcsolni, majd elfeledkezni róla. Azóta elővettem egy másik képet is, hogy legalább ne csak a fekete legyen, viszont ezzel végképp elrontottam a játékot. Tehát a képet elraktam, és bekapcsoltam a kütyüt. Ismét megfeledkeztem róla, csakhogy egyik nap megint fekete kép fogadott. Már reflexszerűen kapcsoltam be, de már be volt kapcsolva. Lemerült az elem!
A történetből az alábbi tanulságok vonhatók le: 1. milyen ember az, aki nem nézi folyamatosan a képkeretét, és nem kapcsolgatja ki-be, sőt nem tölti az elemét? 2. Miért is nem volt jó nekünk a hagyományos kép?

Johannes Itten: A szinek művészete

Talán kezdjük onnan, hogy a világon kb. hárommilliárd különböző szin van, ebből a számitástechnikusok azt mondják, hogy pár millió változatot tudunk megkülönböztetni, mert a videókártyáik ennyire képesek, azért én erősen kételkedek. Vannak olyan szinek, amelyeket egész életemben egyszer láttam csak, és pontosan emlékszem az árnyalatra. Egy szin teljesen máshogy mutat egy fán, pulóveren, autón, az égen, bárhol. Néha azzal szórakozom, hogy egyszerűnek tűnő szineket, mondjuk a Combino sárgáját elkezdem elemezni. Ha megfigyeljük, van abban minden: a nap okkerré melegiti, az este szürkéssé, zöldbe hajlik, egy kis lilával...Akárhogy is, nekem bizony nem elegendő az, hogy egy tárgy sárga! Aki ismer, tudja, hogy az egész művészetem a szinek egymásrahatásán alapszik, és amit megpróbálok átadni, az sokszor az, hogy milyen szineket látok én ott, ahol más legyint, és azt mondja: zöld!
És itt jön be a könyv a képbe, ugyanis egész eddig azt gondoltam, hogy az én szinlátásom nem fér össze semmilyen szinskálával, hiszen amit ott látunk, az csupán séma, mintha egy kockára azt mondanánk, ház, holott egy épitész tudja, hogy esetleg a bejárat háromszöget formáz, kinyúló csúcsokkal stb..Itten viszont azt mondja, hogy mindenkinek egyedi szinskálája van, és mivel ezzel inditja a könyvet, egyből szimpatikus is lesz. Pláne, hogy utána folytatja.
Amúgy is méltatlanul kevés könyv van a szinekről, igy ez egy kötelező darab, egyetlen ellenjavallata az ára, ezzel együtt is klasszikus.

a padlássöprés

Van abban valami szomorú, amikor egy hiresség halála után előveszik azokat a dolgait, amiket ő maga sosem vállalt volna, de az örökösök bebizonyitják, hogy mindenből pénzt lehet csinálni. Nemrégiben új Jimi Hendrix album jelent meg, bevallottan a kidobott stúdiófelvételeiből, hogy csak egy példát mondjak, de sajnos a művészeti életben is ritka, amikor meg tudják türtőztetni magukat a pénz csábitásától. Emlékezhetünk, hogy Brassai műtermének szinte minden szögét kiárulták, méghozzá kirobbanó sikerrel, hiszen több millió euró gyűlt össze - és mellesleg a Fotográfiai Múzeum Kecskeméten jópár levelét őrzi, miközben az intézmény szinte haldoklik a pénzhiánytól. Node vissza Párizsba, ahol Serge Sanchez feltétlen szükségét érezte, hogy újabb Brassai könyvet irjon, és ehhez a fotóhónap keretében kiállitóteret is talált, a Galerie Nathelie Béreaul "személyében". A Trocadero tér melletti utcában lévő galéria finoman szólva kiesik a fő áramlatból, hiszen a 3. kerülethez vagy St. Germain-hez szokott látogatóknak a 16. kerület szinte Kőbánya, ezért ha valaki mégis meglátogatja a kiállitást, akkor azt biztosan a név miatt teszi. Szinte zárójelben jegyzem meg, hogy Brassaitól, dacára a többszöri padlássöprésnek, még mindig van mit összeszedni, elég csak a Beszélgetések Picassoval könyvére utalnom - ez a jóformán beszerezhetetlen és ismeretlen könyv új mélységeket nyit meg az életműben. És mégis: a kiállitás ezúttal mégsem kegyeletsértés. Sokkal inkább kortársak és pályatársak emlékei, néhány teljesen jelentéktelen, de szeretetteli pillanat megidézése.

Emellett tegye fel a kezét, aki tudta, hogy Brassai idős korában szobrászkodással is bibelődött. Úgy látszik, talán mégis vannak életművek, amikkel érdemes még egy kicsit foglalkozni, felidézni, mielőtt a poros könyvüket újra visszarakjuk a polcra...

Kerekes Gábor a Paris Photo-n

Mindig is tudtuk, hogy az emlitett úr az egyik legkomolyabb nemzetközi elismertségű fotós, ennek újabb lenyűgöző állomását figyelhetjük meg most. A Galerie Esther Wordehoff prezentálja őt a Paris Photo-n, ami nem kevesebbet jelent, minthogy úgy értékelik, hogy helye van a legfontosabb fotósok között. Mindezt pedig úgy, hogy Gábor itt él Pesten, össze lehet vele futni. Nem semmi!

Artbázis a fotójogokról

tartott beszélgetést annak az apropóján, hogy egy fotós oldal régi, ismeretlen szerzőktől származó fotókat rakott fel egy weblapra, és mára több tizezren látogatják az oldalt, hogy elidőzzenek a régi fényképeket bámulva a világ változásain. Való igaz, hogy amióta a fotózás bárki számára elérhető, gyakorlatilag mindenki gyártja a képeket, amikből később az idő meg a merevlemezek tönkremenetele szelektál, tehát ha nem is művészi igénnyel, de mindenkiben felmerül a megörökités igénye. Az is tagadhatatlan, hogy egyfajta nosztalgia csap meg minden alkalommal, amikor régi fényképeket nézegetek, hiszen én még készitettem fekete-fehér képeket, megörökitettem az Örs Vezér teret a bevásárlóközpont nélkül, és ezek a képek emlékeztetnek a múló időre.
Az előadáson elhangzott egy érdekes számadat: évente kb 30 millió fénykép készül papirkép formájában csak itthon, 30 millió darab fényérzékeny papir, amit begyűrünk a fiókba vagy albumba tesszük, őrületes szám.
Az előadás témája, a fotójogok persze egészen más tészta, de arról majd máskor.

Art Market Budapest

Először is szögezzük le, hogy nagyon kellett már egy másik művészeti vásár Pestnek. A "rendes" vásár se nem reprezentativ, vagyis fontos galériák kimaradnak a magas helypénz miatt, se nem tájékozódási pont, mivel mindig ugyanaz a néhány ember beszélget ugyanazzal a néhány emberrel. Tavalyelőtt megpróbáltak nyitni ugyan a kortárs irányába, a Műcsarnok adottságai miatt a sátorral, de a standot bérlő galériáknak ráfizetés volt megjelenni, miközben semmilyen megbecsültség-növekedést nem könyvelhettek el azáltal, hogy kint voltak. Nem is mentek többé. Igy tehát két lehetőség van: tényleg ugyanaz a 20 ember érdeklődik a művészet iránt és ők meg is tudják venni a műveket, vagy az Art Fair koncepciója rossz. Sokan az utóbbiban látják a lényeget, pedig az első pont is sarkallatos. Mondjuk ki, hogy igenis kevés ember képzeli el a gyűjteményébe mondjuk Siegmund Ákos képét 850000 Ft-ért, főleg azért, mert 1. nem hallott róla 2. mennyiért? 3. a festő mindent megtett, hogy a képét ne lehessen szeretni. És valahol itt van a kutya elásva. Mert tegyük fel, megtetszik mondjuk egy 50*85 centis fotó az egyik standról. Megkérdezzük az árát, és a hallott 350000 ft hallatán mégegyszer elolvassuk a készitő nevét. Ez se segit, az illetőről még nem hallottunk. Az a baj ezzel, hogy ennyi pénzért befutott művészek munkáit lehet megvenni. Vagy vegyük az egyik festőnő egy méteres vásznát, amiért 480000 ft-ot kérnek. Nem egy Csontváry ár, de nem is rohanok bespájzolni belőle. Utálom, amikor hülyének néznek. Teljesen friss, sosem hallott alkotók képei ne kerüljenek ennyibe, mert sikoltozva rohanok tovább. Ennek megfelelően egy-két eladott kép jelezte csak, hogy vásárlók is léteznek még. Kár, hogy ezúttal a vásáron kell felárat fizetni, gyanitom a vásár után rögtön visszatérnek a kicsit előbb még normálisnak ható árak.
A másik bajom, hogy a kiállitott képek 98 %-a ultraalternativ kategóriába sorolható, ami számomra azt jelenti, hogy készitőjük mindent megtett, hogy esztétikailag ronda képet adjon ki a kezeiből. Persze értem én, meg túllendültünk már az esztétikai kategórián, de miért rakjak ki beteg, groteszk testeket a lakásomba? Üditő kivételt jelentettek Szabó Klára Petra akvarelljei, csak sajnos annyira picik, hogy szinte elvesztek a térben.
Apropó tér. Egy rossz szavam se lehet a kivitelezésre, szép, tágas, értékes terek fogadták a látogatókat, külön pluszpont az ingyenességért. A katalógus megléte is örvendetes, vékonysága már kevésbé, de legalább megfizethető.
Összességében elmondható, hogy nagyon kellett már egy vetélytárs a Műcsarnokbeli Art Fair-nek. Minden megmozdulás kivánatos, ami a kortárs művészetet népszerűsiti. Már csak a kortárs művészetet gyűjtőket kellene valahogy megtalálni, ha vannak olyanok.