A Kogart Tihanyban

Igazán kellemes nyarunk van, ami persze azzal is jár, hogy a blog is egy kicsit nyaralni ment, hogy majd ősszel olyan mókákról számolhassak be, mint az Arles-i fesztivál, a Velencei Biennálé, satöbbi, a listát mindenki kedvére folytathatja. A kérdés nem is az, hogy hova lenne érdemes elmenni, hanem hogy mi illik bele a nyaralási tervbe.. A Balaton kellően közel van ehhez, ha már amúgy is arra jártam, akkor beugrottam a Kogart legújabb ötletét lemeózni.

Nem hiszem, hogy bármit is vártam volna a kiállitástól, hiszen ugyebár nyár van és az egésznek eléggé furcsa jellege van. Mármint hogy értem én, hogy a nyaralókat is meg lehet szólitani, de azért ez nem tűnik komoly érvnek. Ugyanakkor nem is kell neki: vegyük úgy, hogy egy kedves kezdeményezés. És az is. Merthogy ha nem a pesti Kogart házzal vetjük össze, akkor ez egy nagyon jó ötlet. A falu főterétől pár lépésre, egy gyönyörűen felújitott, vagy talán újjáépitett házban 1000 ft-ért Márffy-t, Szinyei-Mersét, Vaszary-t nézegethetünk kedvünkre, ráadásul nem is futottak még kategóriából, hanem jó minőségű, szinvonalas műveket. A válogatás persze rettentő szubjektiv, Nagybánya abszolút fókuszban, de a képek iditően frissek és kiváló állapotban is vannak. A kiállitás mérete persze nagyon pici, mondhatnám induri-pinduri, de ez egy falusi ház, nem Andrássy úti palota.

A válogatás nem akar tanitani, nem jön a Nyolcakkal, se Nagybányával, nem kezd el stilusokat magyarázni, egyszerűen egy jó szemű kurátor válogatásában egymás mellé rak kb. 20 olyan képet, amit bárki elfogadna a nappalijába. Ahogy sétálok a légkondis teremben, egyszerűen elmerülök a látványban és arra gondolok, hogy milyen jó festőink is vannak. Ez pedig nem kevés.

Senki se kerekedjen fel, hogy Pestről Tihanyba menjen ezért a tárlatért, de ha már arrafelé jár, ugorjon be 20 percre. Lesz miről beszélgetni ebéd közben egy közeli csárdában.

Fotófesztivál Arles-ban

Erősen nyár van az én blogomban is, lenne ugyan miről irnom, de strandolni mennyivel egyszerűbb...A nyár egyébként is holtszezon, az Artbázelen a gazdagok elverik a pénzüket június elején, a két további nyári hónapban igazán semmi sem történik. Ha valakinek véletlenül épp ekkor lenne kiállitása, akkor az tudja, hogy még nem igazán fontos szereplő, hiszen ha az lenne, akkor őszre rakták volna.

Csak egészen kevés kivétel van. Az egyik a Photoespana, ami egy kiállitássorozat, workshopok sorozata és persze buli Madridban. Az arles-i fesztivál pedig egy nemzetközi és rangos kiállitássorozat Dél-Franciaországban. Nehéz elképzelni, de hasonló, mint a Mois de la Photo Párizsban, csak még nagyobb, még több satöbbi..Rendben, még mindig nem mondtam semmit. Arles egy provence-i kisváros, kedves főtérrel, kis utcácskákkal, meleggel és levendulával. Helyszini tudósitást egyelőre nem tudok nyújtani (bár ami késik..), viszont kiküdött tudósitóm, Philippe alaposan körbenézett.

Majdnem minden évben van egy nagy durranás, egy olyan tárlat, amit hónapokig lehet emlegetni. Volt már Mick Jaggerről szóló sorozat, amelyre az érintett is odautazott, idén a feketékről, hmm, szóval fekete bőrszinűekről szól a főtéma. Pieter Hugo fogta a fehér modelljeit, és szó szerint befestette őket, igy aztán a derék telepesek és dámáik majdnem pontosan úgy néztek ki egy fotó erejéig, mint a szolgálóik. Jó ötlet, de mi koncentráljunk a művészetre. Itt van pl. a sokszoros kedvenc Gilbert Garcin, akinek képei nemcsak látványosak, de megidézik pl. Moholy-Nagy szellemét is. Külön pont jár azért is, mert képei gondolatgazdagok, és azonnal hozzák az „azta, ezt hogy csinálta” faktort is. Látványosak, na.

Számomra külön pluszpont jár a Marsról készitett Nasa képeknek is, ugyanis a formák és fények valóban olyan furcsák és mégis látványosak, mintha egy idegen bolygón készültek volna (ha-ha). A legjobb absztrakt hagyományokat hozzák.

Ha már az űrben járunk, muszáj megemlitenünk az afrikai űrkutatást (igen), ami ugyan nem létezik, de végtelenül vicces, ahogy a ránézésre is 30 éves felszereléssel bóklászik valaki a sivatagban, és a 70-es évek keverőpultjait idéző, egészen biztosan semmit sem irányitó pult előtt görnyedő fickó is széles mosolyt csal az arcunkra..Ez megint egy olyan dolog, hogy ha nem látnánk fotón, nem hinnénk el. Mivel azonban a Photo magazin már lehozott egy Francia-Guyana űrközpont sorozatot, mégis ott a gyanú, hogy ezek tényleg úgy gondolják, hogy a Rakéta porszivócsőben szállitott levegővel ellesznek az űrben. Végülis a levetett fáradtolajos hordókból összetákolt űrhajójuk a dombtetőre felcipelve máris kellően magasra jutottak, onnan már csak pár lépés az űr...

Jakatics-Szabó Veronika- Olvasónapló

Goldolkodnom  kellett, honnan ismerős a név, aztán beugrott: a képregényekről. Még régebben az egyik műcsarnokos művészeti vásáron tűntek fel szemtelenül könnyed képregényképei, akkor abban a közegben olyan érzés volt látni őket, mintha kinyitották volna az ablakot egy dohos szobában. Aztán a következő kiállitásain furcsán szürkés-barnás szocióképeket állitott ki. Akkor sóhajtottam egyet, és azt mondtam: kár. Most viszont a Műcsarnok Mélycsarnok részében újra a frissességet hozza el. Olvasónapló installációja végtelenül szimpatikus: az olvasmányélményeiről mesél. A bejáratnál látható két videóinstalláció először is profi kidolgozású, jó ötleteket kidolgozó anyag, másrészt a hajszálas  összeállitás őrületesen érdekes annak ellenére, hogy hasonlót láttunk már több embertől is. A másik videó szó szerint értelmezi az olvasás közben más világban vagyunk közhelyét, itt is a profi kidolgozás és az érzéssel eltalált hossz menti meg a videót.

Aztán besétálunk egy nappaliba, ahol újabb képregényeket nézegetünk, ezúttal versszöveget ilusztrálva. Mondhatnánk azt, hogy a képregény egyrészt nem igazán irodalmi műfaj, másrészt a művészettörténetben is ritkán jelenik meg (Lichtenstein ugye), de ebben a közegben nem erre koncentrálunk, hanem a két műfaj, a vizualitás és az irodalom keresztezésére. Segitségünkre van az is, hogy mig Lichtenstein-nél láthatóan a vizualitás minden, hiszen több méteres képein a szövegek csak kiegészitők, és sosem hordoznak fontos információt, itt úgy érezzük, hogy a képiség és a szöveg egyensúlyban van, vagyis nem illusztrációt nézünk, hanem a szövegből elinduló vizualitást.

A terem másik végében egy kanapé és néhány jegyzetfüzet csábit maradásra. Vázlatfüzetek ezek, amik amúgy szinte biztosan nem kerülnek be egy kiállitásra, de itt jól kiegészitik az amúgy is laza anyagot. Az egyik füzetben pl. Rómáról láthatunk skicceket, amik szinte naplószerűen dolgozzák fel az ottani élményeket. Nem kész alkotások ezek, hanem bemutatják a képek születését, jól látható, ahogy elindul egy-egy ötlet, és később a skiccekből elemek fel-felbukkannak valamelyik képen. A legjobb ebben a kiállitásban azért még mindig az, hogy végre nem poros könyvtárszobák elzárt mélyéről mereng az olvasáson, mint élményen, hanem egy-egy szeletét bemutatva feldob pár gondolatot, amit akár tovább is gondolhatunk.

Mai Manó ház: folyamatos jelen 5.

A június nem teljesen úgy sikerült, ahogy egy ideális művészeti világban jó lett volna. Nem voltam az Artbázelen, igaz előtte kétszer is, aztán nem voltam még a Velencei Biennálén sem idén, aztán a Centre Pompidou-ban meg Simon Hantai kiállitás van.. Helyette itt van a fotóház, amiről hosszú évek óta mondják, hogy majd az új múzeumi negyedben..meg aztán folyamatosan teljesen kiszámitott (egyre csökkenő) költségvetéssel kell kihúzniuk, szóval a szokásos műsor megy, s eközben valahogy megszűntek a fotósvilág közepe lenni. Gerhes Gábor pl. a Lumenben mutatta be elég fontos anyagát, Mapplethorpe a Ludwigba ment, a Várfok galéria erőteljesen nyomul fotóügyben Korniss Péterrel, és én meg képtelen vagyok igazán jó kiállitást felidézni a Mai Manóból. Persze nem lenne tisztességes, ha nem mondanám el, hogy sokszor viszont olyan műhelymunkák, kisérletek kerülnek ki a falakra, amik viszont máshol nem jelennének meg, de ha idei fontos fotókiállitásra gondolok, akkor a Nemzeti Galéria és Kogart jut eszembe.
A folyamatos jelen sorozat a kortárs középgenerációt mutatja be. Itt főleg olyan neveket találunk, akik már letettek valamit az asztalra, de még nem jelentősek a területükön vagy csak még éppen munka közben vannak.
Most következhetne egy részletesebb elemzés a sorozatokról, de valahogy nem tudom rászánni magam. MAradjunk annyiban, hogy holnap viszont egy érdekes kiállitásról szólok. Már alig várom hogy beszélhessek róla..

A Photo magazin 500.száma

Ma is emlékszem a megdöbbenésemre, amikor a Lavazza reklámfotókról készült háttéranyagot megláttam. Egy macskanőnek öltözött hölgyemény éppen majdnem leesik egy felhőkarcoló tetejéről, és ez egyetlen problémája a kávéja kilöttyenése. Valahogy lehet érezni a képen, hogy stúdióban készült, egyszerűen túl szépek a szinek, túl jók a fények, mégsem tudom leleplezni. A werkképekből aztán már látszik micsoda munka van mögötte.
Aztán felvonulnak a divatfotósok, na ebben igazán jók a franciák, mondjuk mögöttük egy Vogue-al és a többivel ez valahogy természetes is. Aztán ott vannak a művészi fotósok, Leibovitz, a provokáló Lachapelle, Abramovic, mindenki.
Ott vannak a riportfotósok is, az iraki romok előtt pózoló amerikai turisták képe beégett már a retinánkra, csakúgy mint a palesztin nő, aki egymagában akar feltartóztatni egy sereg katonát.
A Photo magazin ajánlott fogyasztása. Tengerparton egy adag itókával, ráérősen. Aztán - nem elfelejteni! - otthon este újra átlapozni, minden képet kitanulmányozni, újra és újra. Lesz mit tanulni.
Megdönthetetlen axióma, hogy egyetlen újságból nem tájékozódhatunk teljeskörűen a világból. De ha választanom kellene, én a Photo mellett döntenék. Nincs még egy lap, ami ennyire nemzetközi, ennyire minőségi, ennyire..Én szóltam!
Az 500. szám egy vaskos visszatekintés a legjobb képanyagokra, önmagában egy jó kis könyv, katalógus, ki kicsoda. Ott a helye mindenkinek a könyvespolcán.

Bryan Adams Bécsben

Most nagyjából úgy nézhettek a cimre, mint én tettem a német Fotograf cimlapjára Londonban, egy kedves pamlagon, ahova véletlenszerűen a legkülönfélébb fotós újságokat cipeltem. A cimlapon a mosolygós zenész tűnt fel egy kamerával a kezében. –Nocsak, milyen jófej, hogy pózol a kamerába kamerával – mondtam magamnak, aztán kinyitottam a lapot. Nem, nem, a világhirű fotós képei néztek vissza, és ez nem vicc.Az újságban elmesélte, hogy volt egy kis ideje, és valami barátja beavatta a fotózásba...

Namost ilyenkor általában két dolog biztos: a sztár brahiból vagy a realitásérzék hiányából úgy tesz, mintha mindenhez értene, közben feledhető dolgokat csinál, a másik pedig az, hogy ezt az egészet 5 perc alatt elfelejti, és miután learatta a sajtóbabérokat, mármint a megjelenéseket, soha többé nem foglalkozik a témával. Ez egy axióma, nem is kell bizonyitani. Csakhogy...

Lapozgatom a füzetkét, és egyáltalán nincs olyan érzésem, hogy át vagyok verve. A képek egy Hasselbladdal, jó kis Kodak filmre készültek, látszik a push hivás, de ez inkább jellegzetesség, mint hiba. Az alanyok mind hirességek- ez mondjuk az ő életéből jövő adottság, csakhogy maguk a képek sem tűnnek borzasztónak. Sőt, Victoria Beckham kifejezetten jó, egy másik csaj szinte kacérkodik a fotóssal egy pamlagon, egyedül az a kérdés, miért van olyan sok a mostanában annyira divatos szemből egy jó közelit képből. De ez apróság.

Most akkor hogy is van ez? A főhősünk egyértelműen sikeresebb mint zenész, de azért a képei is jók - sőt kifejezetten ezt ajánlom most Bécsből.