Párizs hét 5- galériavilág

Rendben, nem volt nálam polárszűrő, igy a kirakatfotó mintha egy önálló alkotás lenne. Nem is kezdem el leirni a képet, amiről mesélni akarok, az inkább a galériavilág. Megdöbbentő, hogy mennyi galéria van a városban, tulajdonképpen csak a gyümölcsboltokkal vetekedhet. Kintlétem alatt rendszeresen láttam képpel mászkáló emberkéket, ami végülis evidens, hiszen másként nehezen élnének meg e helyek, de akkor is jó érzés. Néhány kivételtől eltekintve sosem láttam üres galériát. Érdekes, hogy a nagy nemzetközi cégek mellett könnyedén megélnek a helyi, kisebb helyek is. Szinte lehetetlen lenne leirnom az összes galéria kinálatát, vagy azzal az erővel könyvet is kiadhatnék, ha már. Ami a fotón (alig) látható, az Alecci e Di Paola tárlata, de akár egy egész évet is rászánhatnék az összes galéria felfedezésére...

Párizs hét 4 - Photo magazin

Leszámitva, hogy csak franciául olvasható, valószinüleg a Photo magazin az egyik legjobb a műfajban. Totális döbbenettel töltött el, amikor először a kezembe vettem, és mindaz hiányzott benne, ami annyira jellemző a francia sajtóra: csak hazai témák, ha mégis külföldi téma, akkor csak olyan, aki beszél franciául, az észak-afrikai események követése, mintha az is az országhoz tartozna, és persze az elfogódottság minden apróság iránt, amit francia művelt. Ehhez képest a Photo magazinban gyakran amerikai anyag jelenik meg, mintegy elismerésül, hogy ott történik a legtöbb érdekes dolog a fotóban. Az például igazi szenzáció volt, amikor Elvisről új album jelent meg, az Icp egyből bemutatta az anyagot, és kellemes meglepetésként az újság is egyből beszámolt róla. Rendszeresen jelennek meg tudósitások szlovákiai, romániai, és más országok fotóséletéről...Nocsak. Most pedig, bizonyára a csökkenő példányszámok miatt az új szám mellé egy régit ingyen adnak. Kedves tőlük. Többek közt új David Drebin album jelent meg, ha valakinek ez mond valamit, bár nem fogom az összes hirt kiirni. Több, mint 100 oldal tömény fotózás, egyszerűen megkerülhetetlen. Uff.

Párizs hét 3 - MEP

Ez kötelező kör. Az európai fotósház tulajdonképpen már hosszú ideje csodálatom tárgya. Eddigi látogatásaimkor csupa többéves előkészitő munkával készült sorozatot mutatott be, az életmű-kiállitásokat leszámitva. Ezúttal is öt név szerepel a szórólapon, mégse vagyok lenyűgözve.
Mintha a Mep ezúttal a világ lelkiismerete szeretne lenni, és csupa olyan témát hoz, ami engem valahogy nem hoz lázba. Ott van Henri Huet Vietnámról, mármint a háborúról szóló képei: teljesen tökéletesek, nyilván a szenvedésre koncentrálnak, hogy ne legyen egysikú, néha akad kép a katonák erőfeszitéseiről is. Mi a bajom ezzel? Csak az, hogy ez a háború - és most nyilván elnézést kérek mindenkitől, akit ez sért - történelem. Semmiképpen sem beszédtéma. Ott van Marc Trivier, aki hires irókat fotózott le, de gyakorlatilag háttér nélkül, kiragadva a környezetéből. Kit érdekelnek mondjuk Marquez arcvonásai? Inkább a környezete: hol él, iróasztalnál ir-e, hány könyve van, de eből semmit se látunk. A képek túlságosan is üresek. Ezzel egyébként Anton Corbijn-re emlékeztetnek: az ő képein is az üresség látszik, bármi is van a képen. Nem mondom, hogy nem lehet tanulni belőle, mégha csak azt is, hogyan kell beégés nélkül fehériteni a hátteret, de én pont a skála ellenkező végén helyezkedem el a részleteket illetően.
Aztán ott van Hervé Guibert, aki saját szenvedéseit irta meg 8 millió oldalon: hogy úgy mondjam, nem normális kapcsolatai, barátai, talán még az álmai is megjelennek, és noha nem akarom őt bántani, de ehhez én felszines vagyok. Persze örök kérdés, hogy a jókedvet ábrázolni végtelen banalitás-e, a szenvedés viszont nem művészet automatikusan, teszem hozzá. Két könyve jelent meg, az egyik hátlapszövege igy kezdődik: amikor megtudtam, hogy aids-es vagyok, három hónapig sirtam. Nem kaptam kedvet az olvasásához.
Akárhogy is, a Mep teljességgel megkerülhetetlen a fotózásban, ezt mutatja is a tömeg a könyvesboltban, ami mellesleg megérdemelné a könyveslyuk nevet is...

Párizs hét 2 - Yellow korner

A francia Photo magazinban olvastam egy kellemes hangvételű interjút a galéria vezetőivel, és megjött a kedvem meglátogatni őket. Elmondásuk szerint valóban olcsón, akár 100 euróért vehetünk náluk műalkotást, ami Párizsban egészen figyelemre méltó. Hol van az átverés, kérdeztem magamtól, mert az nem lehet, hogy ez mind igaz legyen.
A galéria a rue de Buci legelején található, forgalmas, de kávéházas környéken, mint az a fotón is látszik. Belépve viszonylag sok, kis méretű kép tűnik fel, korrekt cimkével, melyen az ár valóban párszáz euró, de még a nagyobb képek sem érik el az 500 eurót, néhány kivételtől eltekintve. A készitők..persze nem ismert nevek, a képek viszont első ránézésre egész kellemesek, kicsit túl élesek, meg a szineket is felhúzták, de még ezzel együtt is fogyaszható. Az apró előtérből a hátsó szobáig csak pár lépés az út, és ez alatt döbbenek rá, hogy ezek a képek mekkora giccsek. Egy new york-i házsor, egy oroszlán, egy jégtábla, mind rettentően kellemesre fotózva, vagy még inkább alakitva, ahogy közelebb lépek egy képhez, hogy megvizsgáljam a felületét. Alighanem lambda printek. Már szégyellem magam, hogy egy fél percre egészen kellemesnek láttam a valójában szörnyű képeket. Sehol egy eredeti gondolat, sehol egy ötlet, kizárólag a vizuálisan klisévé változott tájképek, néhol egy-egy női portré. Ahogy bosszankodom magamban, feltűnik még valami. A képek nincsenek sorszámozva, sőt, egy kép többféle méretben is előfordul. Ez komolytalan, nem méltó egy galériához. Aztán az egyik képnél megtalálom a limited edition feliratot, a leirás szerint 500 példányban maximált darabszámmal. 500 példány? Amikor a műkereskedelemben a maximum a 10? Most már helyére tudom tenni a galériát. A cél itt az volt, hogy az amúgy Ikea képosztályán vásárló közönséget csábitsák el fiatal, névtelen szerzők nyilvánvalóan a közönségnek tetszeni akaró képeivel. Ehhez méltó az ár is, ami ilyen összefüggésben már nem is olyan olcsó. Hiszen a képek sosem fognak semmit sem érni, nem minősülnek műalkotásnak, már ha ez érdekel valakit. A javaslatom: bárki felhúzhatja a szineket és az élességet egy jobban sikerült nyaralási képén, amit ha jó minőségben előhivat, akkor olcsóbban kijön, mintha a galériából venné. De sokan vannak azok is, akik az olcsó árakat meglátva elcsábulnak egy-egy képre, és büszkén mesélik majd barátaiknak a vásárlásukat. Talán előbb-utóbb ők egy valódi galériába is eljutnak.

Párizs hét 1.

Párizs hetet inditok, mert rengeteg érdekes dolog történik ott. Az persze kétségtelen, hogy napjainkban már nem számit a világ elsődleges művészeti központjának, de azért továbbra is nagyon erős. Most nem elsősorban a turisták által generált értelmiségi mozzanatokra gondolok (vasárnap reggel 9-kor már sor áll a múzeumok előtt), és persze a Louvre... meg a többi közismert látnivalóra, hanem a kisebb galériákra, ahol mindig történik valami eredeti. Beleszippantok a trendekbe, mert érdekel, hogy milyen lesz a művészet pár év múlva, kik lesznek a sztárolt arcok, és egyáltalán, miről maradunk le, hogy majd 50 év múlva valakinek itthon is eszébe jusson... Azt találtam ki, hogy a teljesen közismerttől haladok a legapróbbig, de nem vagyok benne biztos, hogy tartom is magam ehhez.És voilá. Aki nem ismerte fel a Centre Pompidou-t, az talán még nem is járt Párizsban. Vagy ha mégis szégyellje magát. Az épületről lehet vitatkozni, de az biztos, hogy jellegzetes és modern, valamint élhető, szerethető teret ad. Én hétfő délben mentem, hogy elkerüljem a hétvégi tolongást, de nem jártam sikerrel: néha kifejezetten várnom kellett 1-1 kép előtt, hogy a hátak mögül előbukkanjon a kép. Hétfő délben... Az épület előtt diákok piknikeznek, a kávézók tele vannak, mindenki nyüzsög..ezt a látványt szeretem. A fő kiállitás Mondrian és a De stijl. A Pompidou központ kiállitóterei fantasztikusak, bőven van tér, de még nem érzem barlangban magam. A világ időközben eltanulta tőlük, hogy egy kiállitáson érdemes háttéranyagokat is bemutatni, korabeli újságokat, könyveket stb, igy most már természetesnek veszem, pedig a 920-as években vagyunk. A kiállitásban (meg már a korábbiakban is, Kandinszkijtól Rothkoig) az a jó, hogy bemutatják az előzményeket is, vagyis láthatjuk, hogy a mára szinte védjeggyé vált vonal-téglalap összeállitás miből indult ki, szinte érezzük, ahogy a festő bizonytanul létrehoz egy képet, majd ránéz, és abban a stilusban folytatja. Érdekes látni, hogy miből alakultak ki a festő jellegzetes formái. Mivel ez nem művészettörténeti óra, a kiállitáson pedig nem lehetett fotózni, ezért tovább is lépek. A másik kedvencem a könyvesbolt. Először is, a mérete összevethető egy hazai lánc bármelyik boltjával, pedig ott csak művészeti könyvek vannak, másrészt gyakran vannak leárazások. Igaz, sajnos a mindenki által keresett könyveket árazzák le, de az is valami. Egy éves átlagfizetést minden gond nélkül el lehetne költeni, csak győzzük hazacipelni utána a sok szépséget...Azért persze ott is megfigyelhető, hogy az irányultság erősen a hazai vagy legalábbis francia vonatkozású szerzőkre irányul. Lassan ott tartunk, hogy kizárólag a szerzőtől rendelhetünk könyvet. Arra nem számitottam, hogy pl. David Meisel nem lesz kapható...Magyar vonatkozású könyv pedig nincs, igaz, lengyel se. A csehek viszont jól állnak, ők valahogy jobban benne vannak a köztudatban. De még ezzel is, ez az intézmény bármelyik városnak példa lehet. Mint például...

a reklámról

Márpedig a reklámok működnek, ezt mindenki tudja, de persze senki sem vallja be. Melyik mosóport is vegyük? Ugye. De persze csak én, egyedüli kivételként mindig a legésszerűbben döntök - mondja mindenki. Aztán csodák csodája, a reklámozott mosószerből több fogy. Na most az a helyzet, hogy a művészetben is igy működnek a dolgok. Emlékszünk-e egy bizonyos Damian Hirst nevű figurára? Nos, vele volt tele a sajtó (külföldi sajtó), mikor 100 millió fontot kaszirozott a képei árverezéséből. Vagy ott van Andreas Gursky, aki meg kétmillióért adott el egy fotót (a 99 cent ciműt), szintén bejárva ezzel a sajtót. Vagy vegyünk általánosabb példát, ott van Warhol és Picasso. Annyival jobbak lettek volna a kortársaiknál, mint amennyire a sajtójuk?
Mai blogtémám össze sem hasonlitható az emlitett urakkal, sőt. Nézzük meg ezt a képet.Na ez bizony az igazi giccs. Kár is az elemzésért. Egy női alak, amelyik egészen véletlenül lenge ruhában van, egy hattyúval az oldalán. Csak az a baj, hogy ez a fickó (most már nem irom le a nevét) kis túlzással a csapból is folyik. Amióta kiállitottam New York-ban, sokkal több információ és persze kéretlen levél is érkezik a levelesládámba. A festőtől, akiről most szó van, átlag heti két levelet kapok, gyorsan ki is törlöm őket, de néhány havonta még igy is elolvasom egy-egy levelét. És tényleg működik a dolog, mert most meg az Art Business News cimlapján is ő van. Megsúgom, tavaly is ő volt ilyenkor, mert az Artexpo-n állit ki, ami ilyenkor van. Tavaly egy oszlopsor mellett lépdelő pucér nő volt hátulról a téma. És hiába minden: annyira felbosszantott ez a kép, hogy hirt adok róla, ami által növekszik a hirneve, és igy tovább...
Legalább a nevét nem irtam le.

Műgyűjtők éjszakája

Ez is olyan, mint szinte mindegyik művészeti megnyilvánulás Pesten: ha akarom, elismeréssel szólok, ha rossz kedvem van, leszólom. És mindkettő igaz lehet. Ezzel együtt tegnap jókedvem volt, találkoztam barátokkal a megnyitókon, tömeg volt, sokan eljöttek, nincs kedvem kritizálni.
A Virág Judit galériában örömmel láttam a kortársakat, mégha a papirmunkák mint összefoglaló rendezési elv kicsit erőltetettnek tűnik is. Meglepődve fedeztem fel egy darab fotográfiát, ez egy Szabó Dezső kép volt. Persze feltehetném a kérdést, hogy miért pont ő, de 1 fotóssal mindenképpen hiányérzetem lenne. Pedig bőven voltak festők is, akikről tudom, hogy készitenek fotót, de a válogatáson nem mentek át. De még ez se baj, mert akkor rögtön progresszivek lehetnénk, és felthetnénk azt a kérdést, hogy hol van a videó, az installáció, land art, copy art...Na jó, most már tényleg röhögnöm kell. Installáció a Virág Judit galériában? Ha tippelnem kéne, úgy 100 évre tenném, mire beférkőzik egy kiállitásukra...
Másfelől a művek szinvonala - természetesen - nagyon különböző. Politikailag korrekten úgy lehet megfogalmazni, hogy a közönség érdeklődése is eltérő. Azért találtam néhány képet, ami megmozgatta a fantáziám. Akárhogy nézzük, a festmény korántsem az egyetlen érdekes művészeti produktum... Most pedig ismételjük meg az előző mondatot addig, amig el nem hisszük...

fotódiploma Madridból

Ha netán valakinek kedve támadna fotózásból diplomát szerezni, itt a remek spanyol lehetőség. Az 1 éves mesterfokozatú kurzuson a hétközbeni tanulást hétvégi gyakorlatok szinesitik, a tanári gárda pedig elég jól néz ki. De amiért iderakom, az inkább az, hogy már egy ilyen képzésen is óriási figyelmet forditanak a nemzetköziségre. A képzésről először Pozsonyban hallottam, egy éppen népszerűsitő körúton lévő tanártól. A nemzetközi kapcsolataik tényleg nem rosszak, nagyjából Dublintól Oroszországig terjednek, és a jó hir, hogy a pesti Lumen Galéria is szerepel köztük. Nocsak..

A Nyolcak

Azóta már mindenkinek meséltem, akivel találkoztam: nálam ez az év kiállitása (tudom, még sok van hátra). Ami azért is furcsa nálam, mert se nem modern, se nem a kedvenc stilusom..Valamit eltaláltak a rendezők.Az egyik legtiszteletreméltóbb momentum az, hogy rekonstruálták a három fő kiállitást, amit eredetileg szerveztek, sőt még annál is kicsit többet, ami a kiállitások utáni időszakot illeti. Rengeteg háttérinformációval dobták fel az amúgy követhetetlen tárlatot, hiszen többszáz képről van szó. De még ez sem érne semmit, ha a képek nem lennének jók. De azok. Nem tudom, kinek támadt az ötlete, hogy rendes világitást rakjanak a képekhez, de nagyon megérte. A szinek nemhogy élénkek, hanem lejönnek a képről, kezet fognak velem, és egy kupica bor mellett elmesélik a legjobb történeteiket. Döbbenetes. Be is rakok ide még egy fotót.
És mindez 100 évvel elkészültük után. Talán elképzelni sem lehet, hogy mindez hogyan hatott az akkori közönségre, aki leginkább klasszikus portrékat, tájábrázolásokat láthatott addig... Persze talán az sem véletlen, hogy akkoriban aki számitott a festészetben, Párizsban tanult...Akárhogy is, a századelő valahogy kitüntetett idő, és nem csak a festészetben...

Hova tűnt?

Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de a minap eszembe jutott, hogy régen láttam El Kazovszkij képet a műkereskedelemben. Pedig annak idején szinte a csapból is ő folyt, nem volt hét, hogy ne interjúvolták volna meg. A hisztéria olyan nagy volt, hogy amikor meghalt, nem a tény miatt lettem szomorú, hanem azért, mert nem vettem tőle életében képet, noha gondolkodtam rajta, és a halálával azonnal fel is mentek az árai. Persze már akkor is szégyelltem magam, mint kiderült, feleslegesen. Azóta a képei, az életműve ugyanis eltűnt. Persze most válság van, meg amúgy is, gondolom aki vett egy képet tőle, az személyes okok miatt vette, és nem szivesen válna meg tőle. De még igy is megdöbbentő, hogy ennyire ki tud esni a köztudatból valaki, aki ennyire meghatározó volt.
Erről viszont eszembe jutott az is, hogy a műkereskedelem egyáltalán nem úgy működik, ahogy azt elképzeljük a hétköznapi tapasztalatainkból. Nincs például olyan, hogy veszek egy eredeti Robert Capa vagy Brassai képet. Bár csak fényképről beszélünk, az áruk bizonyára elképesztő lenne, de nincs egy darab se. Mégpedig azért nincs, mert amikor éltek, nem volt téma a képeik eladása, sok képről nincs is nagyitás, vagy csak nagyon kis méretben. Ez nem is meglepő, mert a képek nagyitása akkoriban drága mulatság volt. Brassai még nagyitott magának képet, de csak 1 példányban, és azt már rég elárverezték. Vagyis egyetlen példányban létezik. A későbbi nagyitások pedig értéktelenek, ezt mindenki tudja, habár volt idő, amikor az egyik pesti galéria újranagyitott Moholy-Nagyot próbált árulni... A probléma az velük, hogy semmilyen módon nem kötődnek a készitőjükhöz. Ha én most fogom az egyik katalógust, beszkennelek és kinyomtatok egy képét, annak pontosan ugyanannyi lesz az értéke, mint a galériában vett másolatnak. Vagyis semmi, nulla, a papir értéke.
Eladási célból a művészek nem is olyan régen kezdtek képeket nagyitani. Mondjuk warhol még azt is megtehette, hogy a tanitványaival iratta alá a saját képeit (mondjuk ez azért látszik az árain is, tavaly az egyik Mercedes képet 800 dollárért vehettem volna meg, a 201/250 számút). Mostanában a fotóban az 5 vagy 10 példányos nagyitás divik, aki többet készit, az hmm, nem korrekt. De nagyon ritka, hogy le is nagyitják a 10 példányt, mivel nem szokott elkelni ekkora mennyiség. Érdemes-e ezt gyűjteni? A piac itélete mindenesetre az, hogy nem, hiszen nem forognak fotóműtárgyak a piacon, ami érthető is, hiszen a nagy mesterek nem elérhetők -és nem is itthon vannak a műveik, vagy ha mégis már rég múzeumban-a kortársakból meg ki tudja mi lesz? Ha El Kazovszkij példáját veszem, egyáltalán nem alaptalan a félelem. Lesz-e hazai fotóműtárgy?