Párizs hét 3 - MEP

Ez kötelező kör. Az európai fotósház tulajdonképpen már hosszú ideje csodálatom tárgya. Eddigi látogatásaimkor csupa többéves előkészitő munkával készült sorozatot mutatott be, az életmű-kiállitásokat leszámitva. Ezúttal is öt név szerepel a szórólapon, mégse vagyok lenyűgözve.
Mintha a Mep ezúttal a világ lelkiismerete szeretne lenni, és csupa olyan témát hoz, ami engem valahogy nem hoz lázba. Ott van Henri Huet Vietnámról, mármint a háborúról szóló képei: teljesen tökéletesek, nyilván a szenvedésre koncentrálnak, hogy ne legyen egysikú, néha akad kép a katonák erőfeszitéseiről is. Mi a bajom ezzel? Csak az, hogy ez a háború - és most nyilván elnézést kérek mindenkitől, akit ez sért - történelem. Semmiképpen sem beszédtéma. Ott van Marc Trivier, aki hires irókat fotózott le, de gyakorlatilag háttér nélkül, kiragadva a környezetéből. Kit érdekelnek mondjuk Marquez arcvonásai? Inkább a környezete: hol él, iróasztalnál ir-e, hány könyve van, de eből semmit se látunk. A képek túlságosan is üresek. Ezzel egyébként Anton Corbijn-re emlékeztetnek: az ő képein is az üresség látszik, bármi is van a képen. Nem mondom, hogy nem lehet tanulni belőle, mégha csak azt is, hogyan kell beégés nélkül fehériteni a hátteret, de én pont a skála ellenkező végén helyezkedem el a részleteket illetően.
Aztán ott van Hervé Guibert, aki saját szenvedéseit irta meg 8 millió oldalon: hogy úgy mondjam, nem normális kapcsolatai, barátai, talán még az álmai is megjelennek, és noha nem akarom őt bántani, de ehhez én felszines vagyok. Persze örök kérdés, hogy a jókedvet ábrázolni végtelen banalitás-e, a szenvedés viszont nem művészet automatikusan, teszem hozzá. Két könyve jelent meg, az egyik hátlapszövege igy kezdődik: amikor megtudtam, hogy aids-es vagyok, három hónapig sirtam. Nem kaptam kedvet az olvasásához.
Akárhogy is, a Mep teljességgel megkerülhetetlen a fotózásban, ezt mutatja is a tömeg a könyvesboltban, ami mellesleg megérdemelné a könyveslyuk nevet is...