Cézanne a múzeumok megmentője

A minap ráeszméltem, hogy milyen régen voltam egy jó kiállitáson itthon, pontosabban bármilyen kiállitáson. Valahogy az egész múzeumba járásdi kikopott belőlem, és lehet takarózni azzal, hogy sok a munka, de nem. Nincsenek kiállitások. És ezt sajnos szó szerint értem. A Nemzeti Galériában pl. idén egy szem Ferenczy kiállitást tudtak összehozni, de az ő képei amúgy is bármikor megnézhetők az állandó anyagban az 1. emeleten. Gyorsan utánanéztem: 2011 novembertől 2012 júniusig volt ez a tárlat. Ez röhejes. Vagy inkább a múzeum elszabotálása. Jelenleg még mindig az olimpiai összeállitást nézhetném meg, ha nem felejtettem volna el már rég, mikor is volt az olimpia.
A többi helyen sem vidámabb a kép. A Ludwig csak árnyéka önmagának, néha-néha történik még valami, csak győzzük kivárni. Mindennél jellemzőbb, hogy a Kogart jelenleg a gyűjteményét mutatja be kizárólag. Az eddig a földszinten bemutatott kollekció most megkapta a teljes házat, vagyis a Kogart sem kiván semmit sem megmutatni a művészetből. A Műcsarnok is gyakrabban mutatott be új anyagot eddig, ráadásul a Mi a magyar tárlata erősen politikaszagú volt.
Eközben mondjuk a Centre Pompidou-ban egyszerre 4 időszakos kiállitás megy az állandó anyag mellett, a Tate Modern-et bővitik, de addig is 3 különböző összeállitás várja a nézőket, és igy tovább.
A Szépművészetiben sem történt túl sok minden idén, habár volt egy fotóművészet születése tárlat, csak épp ott van a kinai propaganda-kiállitás, ami tényleg közröhej volt, és azt se felejtem el, hogy a svájci konstruktivizmust bemutató egyébként kiváló anyagot úgy eldugták a pincébe, hogy vasárnap délelőtt teljesen egyedül nézhettem végig a kiállitást, ami azért nem gyakori arrafelé.
A tömegre ezúttal sem lehetett panaszom, voltak látogatók, de minden képhez hozzá lehetett férni. Még csak sor sem volt a pénztáraknál. Cézanne és a tömeg már csak a múlt (Cézanne és a múlt a cime a tárlatnak).
De miért is irtam azt, hogy ez a kiállitás menti meg a múzeumi szakmát? Természetesen azért, mert a dolog működik. Érezni a koncepciót, követni is lehet, és végre nem szabotálták el a magyarázatokat sem a képek mellől. Ettől aztán a szorgalmasan olvasó néző valóban megtudja és átérzi a képek kiválasztását, a sorrendiséget, a mit mivel állitok párba játékot és még egy cseppet a korról is meg lehet tudni (bár az impresszionistákról és egyáltalán a jelenségről semmit sem tudunk meg innen). De őszintén szólva nincs kedvem belemenni a boncolgatásba, mert akkor óhatatlanul előkerülne a kis terület, a kortársak bemutatásának hiánya, és most nincs kedvem lehúzni azt a kiálltást, amit jóformán egyetlenként tudok ajánlani megnézésre.
Nagy kár, hogy pl. Tót Endre Debrecenben kapott kiállitást, ahová Pestről azért nem evidens eljutni, a többi művész pedig egyáltalán sehol, Bak Imrétől Nádlerig, Csontvárytól Bill Violáig és tovább.Itt tartunk most.
Ha valaki mégis múzeumba menne valamiért, annak most egyedül a Szépművészetit tudom ajánlani.

Kisterem a Fiac-on

Kaptam egy érdekes visszajelzést, eszerint túlságosan is bentfentesként irok, és művészeti háttértudás nélkül sokszor nem érthetők a bejegyzéseim. Oké, akkor most szuperérthető leszek. A Kisterem egy kortárs galéria a Kálvin térnél, már befutott művészekkel foglalkozik, jó nevekkel. Ehhez képest a kiállitótér valóban nem túl nagy, és számomra kissé ellentmondásos, hogy a legtöbb kiállitást, amit rendeznek, inkább egy nagy múzeumban kellene összehozni. Szebb pillanataikban azt nyilatkozzák művészeti lapokban, hogy a honi művészetet képviselik -külföldön is. A FIAC Párizs egyik legfontosabb művészeti vására, bár ez a legnagyobb, legfontosabb, satöbbi már nem sokat jelent manapság. Vásárok mennek csődbe, mások meg visszesnek, ehhez képest a FIAC ugyanaz, mint volt: egy francia túlsúllyal megrendezett, nagyrészt francia vagy frankofon gyűjtőknek rendezett találkozó. A franciák pedig köztudomásulag erősek művészetben: Európában ugyan csak a harmadikok, ha a pénzt számoljuk, de ha valaki járt már szombat délelőtt a rue de Buci tájékán, az tapasztalhatta, hogy a művészet és a műtárgygyűjtés bizony nagyon beleégett a párizsiakba. És ha ez nem lenne elég: a környező országokban példaképként tekintenek a rendezvényre, ami összefogja mindazt, amiért érdemes Európainak lenni. Érthető maradok, ezért kifejtem: a vásáron sétálva olyan érzésem van, mintha hirtelen minden rendben lenne. Nem nyomasztanak az afrikai bevándorlók, a görögök nincsenek sehol, a válság nem érezhető, hacsak abban nem, hogy a galériák igyekeznek jól bevált neveket elhozni. A kisérletezgetés ideje nem most van.
Talán furcsán hangzik, ha egy több 10000 műtárgy felvonulásán azt mondom, mindegyik műtárgy fontos, pedig ez áll közel a valósághoz. Rengeteg olyan alkotó van, akit se névről, se műről nem ismerek, de ez csak a műveletlenségemnek és annak köszönhető, hogy nem járok mindennap a Centre Pompidou-ba. Nem sütöm el azt a könnyű poént, hogy hány kortárs francia művészt ismertek, de amikor Bernard Venet a Műcsarnokban állitott ki, azt természetesen nem mondta, hogy hazájában ő egy közepesen ismert név, és egy francia műértő száz másik nevet tudna felsorolni. Én most maradok egynél, aki viszont nagy hatást tett rám: Jean Miotte. S hogy ő kicsoda? Keress rá egy keresőben, vagy felejtsd el, nem fontos, Párizs messze van.

google art project

Komolyan mondom, nem tudom, mit gondoljak. A google egy kereső..de hát ismerjük. Csakhogy meglehetősen nagyra törnek, a hirek szerint épp beelőzték a Microsoft-ot. Jó, de mi köze ennek a fotózáshoz? A google elinditott egy art project nevű weblapot, ahová a világ összes múzeumának anyagát várják. Többek között fent van már a Szépművészeti is meg a Nemzeti Galéria is, bár ez utóbbi oldala nem töltődött be nekem. A képernyőn megjelenik 6 műtárgy, a képek mellett ott a leirások, és ennyi..Lehet görgetni a képeket, a Szépművészeti esetében több mint száz kép vár minket, igaz, mind külföldi mester alkotása. De.
Senki sem tudja, hogy miért azok a művek vannak fent, nincs életrajz a művészekről, nincs sorrendbe rakás, nincs kiemelés, csak az ömlesztett képek vannak. Sohasem tudjuk meg, hogy a Hősök Terén lévő Manet kép pl. hogy illeszkedik az életműbe, egyáltalán hogyan illeszkedik Manet a művészettörténetbe, és még sorolhatnám. Nagyzolás ez, nem más. A google mindent tud, elég az oldalra felmenni és lehivhatók teljes galériák, satöbbi. Ami persze egy nagy marhaság, mert a teljes gyűjteményt úgysem érdemes felrakni, és mit is kezdenék egy XVI. századi oltárral és mellette egy Pisarro-val, ez igy érdektelen. Megemlithetném azt is, hogy pl. olyan apró múzeumok hiányoznak, mint a Louvre, de minek?
Ám blogbejegyzés nem lenne ebből, ha nem látnék bele még valamit. Az oldal azt a hamis képzetet adja, hogy a művészettörténet nem más, mint sok-sok kép elárasztva a millió múzeumban, ami nyilvánvaló marhaság. Ha egy tanulni vágyó fiatal odaül a gép elé, és végigszemléli az oldalt - semmit sem fog megtudni.

Nyitott műtermek délutánja

Ez az esemény arról szól, hogy egy délutánra megnyilnak az egyébként titkos és zárt műtermek, bárki odamehet, és megszámolhatja, hány ecsetje van a művésznek, Amsterdam olajfestékkel fest-e és egyáltalán: mit fest és miért. Szimpatikus kezdeményezés kellemes művészekkel, mert ahol voltam, mindenhol mindenki érdeklődött, kérdezett, mesélt, teázott, egyszóval ezúton kell lerombolnom azt azt a sztereotipiát, hogy a művészek befelé forduló emberek, mert nem. Legalábbis a fiatalok nem, hiszen elég kevés idősebb, de jobb, ha úgy fogalmazok, hogy elég kevés művész vett részt a programban úgy általában. 4 műteremház, néhány lakásból kialakitott műterem és 4 egyéni művész mutatta be a dolgait az érdeklődőknek. Kár, hogy már befutott művésszel nemigen lehetett találkozni, nekik ez már nem érdekes, pedig az lenne, mert érdeklődő lenne. Legalábbis a kevés helyszinen mindig voltak, sehol sem üres szobákban járkáltam, és nem lenne reális széles tömegeket megmozgatni ezzel a programmal.
Ami engem illet, én egyszerűen örültem a lehetőségnek, mert néhány helyszinen nem voltam még. A képzeletbeli dobogóra a budapest art factory kerülne, a műtermek szinvonalasak, tágasak, és egyszerűen jó érzés volt ott lenni, a többi helyszin inkább szükségből lett műterem. A művészek többsége érzésem szerint még nem alakitotta ki saját stilusát, ami nem kritika, inkább a korosztály sajátja, mindenesetre sajnálatos, hogy műgyűjtőként alig néhány kiforrott művész munkái közül választhattam volna, ha úgy alakul. Az is furcsa volt, hogy senki sem készült külön művel, portfolióval az eseményre, jópáran válogatás nélkül mutatták be a képeiket. Az viszont egészen bizonyos, hogy egy ilyen rendezvényen ezerszer közelebb kerülhetünk a kortárs művészet megértéséhez, mint bármelyik könyv vagy újság elolvasásával, és tulajdonképpen csodálkozhatunk, hogy a többi szakma miért nem mutatja be igy a műhelyeit..

Múzeumok magánkézben?

A francia BeauxArts magazin októberi száma cimlapján teszi fel a fenti kérdést, amit a világ számos múzeumában kérdőjel nélkül is mondhatnánk. A new-yorki Momában csak egy diszkrét felirat utal a terem egyik sarkában arra, hogy az adott terem képeit ki bocsátotta a múzeum rendelkezésére (vagyis ki adta kölcsön), de arra is van példa, hogy egy gazdag ember egyszerűen múzeumot alapit a saját gyűjteményének (mondjuk a Ludwig). Az eddig is egyre kényesebb kérdés volt, hogy a nagymenő galériák mennyit profitálnak a múzeumokkal való együttműködésben, hiszen ha a galéria képvisel valakit, aki aztán egy jó nevű múzeumban kap teret, akkor a galériának nem kis haszna lesz a dologból, a cimlaptörténet viszont a francia művészeti politikának szól. A Louvre ugyanis az új iszlám művészetet bemutató anyagát 80 %-ban magánszemélyektől szedte össze, mintegy csekély 600 millió eurót. Összehasonlitásként elég megemlitenem, hogy a mindössze két évig létezett Aviva dij folytatásához 12 millió ft-ot nem birt kigazdálkodni a biztositó. Hogy mennyire nagyban játszanak Párizsban, az is mutatja, hogy a Centre Pompidou elnöke arra panaszkodik, hogy az éves 12 millió euró új képek vásárlására kezd rémisztően alacsony összeggé válni, és ezért egyre jobban kénytelenek együttműködni a gyűjtőkkel, galériákkal (aki részletesen szeretne olvasni a témáról, vegye meg Ébli Gábor Hogyan alapitsunk múzeumot kötetét).
A francia lap persze nem véletlenül most kongatja a harangot. A válság miatt a franciák is azt fontolgatják, hogy csökkentik a múzeumoknak juttatott pénzeket, amit persze könnyen lehet kommunikálni is (annyit költünk múzeumokra, mint egészségügyre). Az sem titok, hogy a magánkézben lévő gyűjtemények sokszor legalább olyan jól működnek, mintha állami múzeumok lennének, lásd mondjuk a Fondation Beyeler példáját. De. Időközben arra is akad példa, hogy kisebb alapitványok megszüntetik a tevékenységüket, a műtárgyak pedig poros pincék mélyére kerülnek, dacára az állami támogatásnak. A minek - kérdezheti az olvasó. Igen, a magánkézben lévő galériák és alapitványok is kaptak és kapnak támogatást, cserébe a szakmai tevékenységért. Emlékszem még, hogy itthon, az egyik művészeti vásáron szó szerint ettől tették függővé létüket bizonyos galériák.
A magántőke szivesen beszáll egy kortárs festő képébe, ha pár év múlva a sokszorosát veheti ki belőle. Viszont ha nem ennyire biztos a befektetés, akkor öntse csak az állam a pénzét a művészetbe. Hmm, mire is emlékeztet ez engem? 

Ai Wei Wei az Ernst Múzeumban

Gyorsan hozzuk közös nevezőre magunkat: Ai Wei Wei az egyik legismertebb alkotó mostanában, és nem a művei alapján. Ő az, akit Kinába hazatérve adócsalással letartóztattak, megvertek, és emiatt Kina megitélése óriásit zuhant a világ legnagyobb részén.Ha Kina igy bánik a művészeivel, akkor ott nagy baj van. A képet árnyalja, hogy egy kinai egészen a 2000-es évekig csak az emigrációban reménykedhetett, ha művész volt, mert műtárgypiac nemigen volt. Most már persze van, és rögtön bele is húztak, hiszen a világ két legdrágább műtárgya immár onnan származik, letaszitva Picasso-t a trónról. A legdrágább képet láttam is fényképről: egy elég közepes kép, egy madarat ábrázol, a bal oldalán pedig hosszú szöveg irja le, hogy épp mit is kéne látnunk a képen. Uhh..Mondjuk azt, hogy az izlésünk egyelőre távol áll ettől..De aztán 2000 körül jött egy másik úthenger. Sorra nyitották a műtermeket, szakembereket hivtak tanitani, és többek között az én képeimet is kiállitották. Az európai galériák sorra szerződtettek kinai művészt, mert ráéreztek, hogy Kina igenis fontos: a több millió festőből csak van néhány tehetség is. És mi az hogy! Emlékszem még arra is, hogy amit Genfbe elhoztak, az világszinvonalú volt. Talán a képek nem voltak európai értelemben zseniálisak, de hihetetlenül jó kidolgozásuk és a nagyon pontos iparosmunka szimpatikussá tette őket. A new york-i fotóházban pl. kiraktak egy 2*3 méteres képet, amely egy kb 10*10 méteres felületet mutatott, amin 10 centinként más újságkivágás volt..Volt idejük rá..
Ai Wei Wei mostanában leginkább installációkat készit, ami nagyon illik a helyzetéhez. Egy tipikus ilyen pl. egy körben elrendezett biciklihalom, amiről hiányoznak a hajtókarok vagy a kormányok. A pesti kiállitása viszont egész más. 1983-1993-ig New Yorkban készitett fotóit láthatjuk, amit állitólag mostanáig nem is gondolt fontosnak, sőt állitólag elő sem hivta a tekercseket. Több mint 200 képet láthatunk, és ha valakit kicsit is érdekel New York a 80-as években, ne hagyja ki a kiállitást.
Művészetként szemlélve a képeket vegyesebb az értékelés. Egyrészt lenyűgöző a képek minősége, a Kodak profi fekete-fehér filmje és a nagyitás minősége is csodás, kár hogy nem irták oda a képekhez, hogy C-print (vagy ez egyértelmű?) A negativok feketéi belelátszanak a nagyitásokba, ami nagyon jó trükk, hogy a hozzám hasonló emberek egyből nosztalgiázni kezdjenek. Ami kevésbé jó, hogy sokszor bizony ez az egyetlen, ami megmenti a képeket: a kompozició laza, és sokszor érdektelen amit látunk. A portrék sokszor laposak, úgy tűnik, tényleg elkattintott, és nem annyira megtervezett fotók ezek. Azért nagyon sok viszont bekerülhetne bármilyen gyűjteménybe, szóval vegyes a kép. Nem hiszem, hogy itt külön kinai látásmódról beszélhetünk, a képek többsége valamelyik agyonsztárolt fotóst próbál utánozni, az alanyok is sokszor pózolnak.
Azt se gondoljuk, hogy majd itt mindent megtudunk a nagy almáról: a képek főleg a kinai negyedben készültek, de nem megőrzési, vagy szociófotós indokból, legtöbbször a fotóalany a kulcs a képhez. Azért persze vannak tüntetések, kávézók, nők, de a képaláirásokból semmit sem tudunk meg ezekről az eseményekről.
Kicsit úgy vagyok a kiállitással, hogy ezt az anyagot kizárólag most lehetett előhúzni a tarsolyból. Már megint nem a képekről fogok beszélni, de ami legerősebben megmaradt bennem, az az őszinteség. Itt van 200 kép, jobbak-rosszabbak, bármilyenek, és mi kizárólag azért nézzük őket, mert Ai Wei Wei ma már befutott név. Ha a szórólapon Kovács Béla lenne, a kutya se menne el erre a tárlatra. Számomra ez a kiállitás kiállás amellett, hogy igenis alkotni kell, normálisnak kell maradni, a legtöbb fotós pedig elmosolyodva úgy jöhet el a tárlatról, hogy azt hiszi, ő is tudna/tudott volna ilyet.

Tate Modern bővités

Szerintem már többször irtam, hogy a londoni Tate modern kihagyhatatlan hely, kb olyan mintha egy hozzánk látogató nem látná a Parlamentet. Művészeti párhuzamot nehéz lenne találni, mert ahhoz össze kéne adnom a Ludwigot, a Nemzeti Galériát meg mondjuk az Acb galériát. Pedig a Tate épülete egy véletlennek köszönheti művészeti csatasorba állitását, mégpedig az, hogy az erőműből kiköltöztették a technikát, az épületet pedig bontásra itélték. Még tavaly is hallottam olyat, hogy az eredeti megállapodás szerint a Tate elköltözik, miután csak ideiglenesen kapták meg az épületet, de az évi két millió látogató azért elég erős érv volt a folytatás mellett. Sőt, most már új épületet is terveznek a téglakocka mellé, ami viszont százszázalékosan modern lesz. A Tate igazgatója különben az állandó zsúfoltsággal magyarázza a bővités szükségességét, amit valamennyire én is meg tudok erősiteni, bár nekem inkább kellemes élmény a sok látogató. Ha gonoszul párhuzamot vonok, akkor...de ezt tudjuk. Inkább örüljünk annak, hogy Londonban egyre több embert érdekel a művészet. Lehet, hogy csak Damien Hirst ügyei miatt, vagy Saatchi marketingkampányai miatt, vagy csak úgy, de ettől még tény marad: ma Európában az angoloké a legnagyobb műtárgypiac.A műzeumokban a Louvre vezet, de ott aligha állitanának ki formaldehidben úszó cápákat..