Múzeumok magánkézben?

A francia BeauxArts magazin októberi száma cimlapján teszi fel a fenti kérdést, amit a világ számos múzeumában kérdőjel nélkül is mondhatnánk. A new-yorki Momában csak egy diszkrét felirat utal a terem egyik sarkában arra, hogy az adott terem képeit ki bocsátotta a múzeum rendelkezésére (vagyis ki adta kölcsön), de arra is van példa, hogy egy gazdag ember egyszerűen múzeumot alapit a saját gyűjteményének (mondjuk a Ludwig). Az eddig is egyre kényesebb kérdés volt, hogy a nagymenő galériák mennyit profitálnak a múzeumokkal való együttműködésben, hiszen ha a galéria képvisel valakit, aki aztán egy jó nevű múzeumban kap teret, akkor a galériának nem kis haszna lesz a dologból, a cimlaptörténet viszont a francia művészeti politikának szól. A Louvre ugyanis az új iszlám művészetet bemutató anyagát 80 %-ban magánszemélyektől szedte össze, mintegy csekély 600 millió eurót. Összehasonlitásként elég megemlitenem, hogy a mindössze két évig létezett Aviva dij folytatásához 12 millió ft-ot nem birt kigazdálkodni a biztositó. Hogy mennyire nagyban játszanak Párizsban, az is mutatja, hogy a Centre Pompidou elnöke arra panaszkodik, hogy az éves 12 millió euró új képek vásárlására kezd rémisztően alacsony összeggé válni, és ezért egyre jobban kénytelenek együttműködni a gyűjtőkkel, galériákkal (aki részletesen szeretne olvasni a témáról, vegye meg Ébli Gábor Hogyan alapitsunk múzeumot kötetét).
A francia lap persze nem véletlenül most kongatja a harangot. A válság miatt a franciák is azt fontolgatják, hogy csökkentik a múzeumoknak juttatott pénzeket, amit persze könnyen lehet kommunikálni is (annyit költünk múzeumokra, mint egészségügyre). Az sem titok, hogy a magánkézben lévő gyűjtemények sokszor legalább olyan jól működnek, mintha állami múzeumok lennének, lásd mondjuk a Fondation Beyeler példáját. De. Időközben arra is akad példa, hogy kisebb alapitványok megszüntetik a tevékenységüket, a műtárgyak pedig poros pincék mélyére kerülnek, dacára az állami támogatásnak. A minek - kérdezheti az olvasó. Igen, a magánkézben lévő galériák és alapitványok is kaptak és kapnak támogatást, cserébe a szakmai tevékenységért. Emlékszem még, hogy itthon, az egyik művészeti vásáron szó szerint ettől tették függővé létüket bizonyos galériák.
A magántőke szivesen beszáll egy kortárs festő képébe, ha pár év múlva a sokszorosát veheti ki belőle. Viszont ha nem ennyire biztos a befektetés, akkor öntse csak az állam a pénzét a művészetbe. Hmm, mire is emlékeztet ez engem?