Gyorsan hozzuk közös nevezőre magunkat: Ai Wei Wei az egyik legismertebb alkotó mostanában, és nem a művei alapján. Ő az, akit Kinába hazatérve adócsalással letartóztattak, megvertek, és emiatt Kina megitélése óriásit zuhant a világ legnagyobb részén.Ha Kina igy bánik a művészeivel, akkor ott nagy baj van. A képet árnyalja, hogy egy kinai egészen a 2000-es évekig csak az emigrációban reménykedhetett, ha művész volt, mert műtárgypiac nemigen volt. Most már persze van, és rögtön bele is húztak, hiszen a világ két legdrágább műtárgya immár onnan származik, letaszitva Picasso-t a trónról. A legdrágább képet láttam is fényképről: egy elég közepes kép, egy madarat ábrázol, a bal oldalán pedig hosszú szöveg irja le, hogy épp mit is kéne látnunk a képen. Uhh..Mondjuk azt, hogy az izlésünk egyelőre távol áll ettől..De aztán 2000 körül jött egy másik úthenger. Sorra nyitották a műtermeket, szakembereket hivtak tanitani, és többek között az én képeimet is kiállitották. Az európai galériák sorra szerződtettek kinai művészt, mert ráéreztek, hogy Kina igenis fontos: a több millió festőből csak van néhány tehetség is. És mi az hogy! Emlékszem még arra is, hogy amit Genfbe elhoztak, az világszinvonalú volt. Talán a képek nem voltak európai értelemben zseniálisak, de hihetetlenül jó kidolgozásuk és a nagyon pontos iparosmunka szimpatikussá tette őket. A new york-i fotóházban pl. kiraktak egy 2*3 méteres képet, amely egy kb 10*10 méteres felületet mutatott, amin 10 centinként más újságkivágás volt..Volt idejük rá..
Ai Wei Wei mostanában leginkább installációkat készit, ami nagyon illik a helyzetéhez. Egy tipikus ilyen pl. egy körben elrendezett biciklihalom, amiről hiányoznak a hajtókarok vagy a kormányok. A pesti kiállitása viszont egész más. 1983-1993-ig New Yorkban készitett fotóit láthatjuk, amit állitólag mostanáig nem is gondolt fontosnak, sőt állitólag elő sem hivta a tekercseket. Több mint 200 képet láthatunk, és ha valakit kicsit is érdekel New York a 80-as években, ne hagyja ki a kiállitást.
Művészetként szemlélve a képeket vegyesebb az értékelés. Egyrészt lenyűgöző a képek minősége, a Kodak profi fekete-fehér filmje és a nagyitás minősége is csodás, kár hogy nem irták oda a képekhez, hogy C-print (vagy ez egyértelmű?) A negativok feketéi belelátszanak a nagyitásokba, ami nagyon jó trükk, hogy a hozzám hasonló emberek egyből nosztalgiázni kezdjenek. Ami kevésbé jó, hogy sokszor bizony ez az egyetlen, ami megmenti a képeket: a kompozició laza, és sokszor érdektelen amit látunk. A portrék sokszor laposak, úgy tűnik, tényleg elkattintott, és nem annyira megtervezett fotók ezek. Azért nagyon sok viszont bekerülhetne bármilyen gyűjteménybe, szóval vegyes a kép. Nem hiszem, hogy itt külön kinai látásmódról beszélhetünk, a képek többsége valamelyik agyonsztárolt fotóst próbál utánozni, az alanyok is sokszor pózolnak.
Azt se gondoljuk, hogy majd itt mindent megtudunk a nagy almáról: a képek főleg a kinai negyedben készültek, de nem megőrzési, vagy szociófotós indokból, legtöbbször a fotóalany a kulcs a képhez. Azért persze vannak tüntetések, kávézók, nők, de a képaláirásokból semmit sem tudunk meg ezekről az eseményekről.
Kicsit úgy vagyok a kiállitással, hogy ezt az anyagot kizárólag most lehetett előhúzni a tarsolyból. Már megint nem a képekről fogok beszélni, de ami legerősebben megmaradt bennem, az az őszinteség. Itt van 200 kép, jobbak-rosszabbak, bármilyenek, és mi kizárólag azért nézzük őket, mert Ai Wei Wei ma már befutott név. Ha a szórólapon Kovács Béla lenne, a kutya se menne el erre a tárlatra. Számomra ez a kiállitás kiállás amellett, hogy igenis alkotni kell, normálisnak kell maradni, a legtöbb fotós pedig elmosolyodva úgy jöhet el a tárlatról, hogy azt hiszi, ő is tudna/tudott volna ilyet.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése