Filmajánló: Ai Weiwei never sorry

Tulajdonképpen már az is botrány, hogy itthon nem vetitik ezt a filmet, Párizsba kellett menjek érte, pedig igencsak tanulságos lenne az itthoni nézőknek is. Ai Weiwei New York-ban tanult, hogy aztán visszatérjen Pekingbe, majd az ottani, igencsak provokativ munkái miatt műveit betiltották. Egyik emblematikus, hmm, műve? egy földrengés többezer gyerekáldozatának összegyűjtése, mert a hatóságok eltitkolták még a földrengés tényét is. A nem csekély kutatás végén közzétett névsort gyorsan eltüntették a művész blogjáról, ezzel is mutatva, hogy Kina egyáltalán nem szabad ország. Hogy mennyire nem az, azt jól mutatják a későbbi fejlemények: a müncheni kiállitása előtt úgy megverték, hogy műteni is kellett. A film persze erről is beszámol, aztán a műtermének a lerombolásáról és persze a harcról, amit a hatóságokkal vivott.
A film igen jó csattanója a visszafogottság: itt nem"Moore-os" nevetséges túlzásokat látunk, hanem dokumentumfilmet, amiben a konfliktusok és a hatóságok túlkapásai mondhatni tényszerűen jelennek meg, legalábbis senki sem rohangál feldúltan vagy töri szét a berendezést. De ettől lesz hátborzongató is: ahogy a művész vacsorázik egy kiülős helyen, és a hatóságok már ezt provokációnak veszik, az nagyot üt, mint ahogy a film végén érzelmektől mentesen tálalt 81 napos elzárás is. Igen, a film nem mondja ki, de mi igen: Kina barátságtalan és az emberi jogokat semmibe vevő hely, uff. Na és akkor mi van? A nagy cégek egymással versengenek, hogy bejussanak a nagy piacra, a Google például kereséseiben korlátozza a kinaiakat, pl. nem láthatnak találatokat a Tienanmen téri vérengzésről, amit nekem első helyen hoz ki a kereső, és vég nélkül lehet sorolni a hasonló példákat. Az üzlet az kérem nem az emberi jogokról szól.
Illik pár szót arról is szólnom, hogy miként lehetséges az, hogy egy ember szembe tud szállni a hatóságokkal, akik szemrebbenés nélkül tüntetnek el embereket. A válasz Ai Weiwei népszerűsége nyugati körökben és a pénz. Mivel ő az amerikai művészeti életben nőtt fel, ezért sokan ismerik, és komoly kiállitásai vannak pl. a Tate Modernben. A pénz sem kevésbé fontos tényező: több tucatnyi munkatársát irányitja, egész csarnokot bérel a műveinek, mindig nagy stábbal utazik, és legutóbbi adócsalás ügyének végén jó sok pénzt fizetett be az államnak. Ezek azok a dolgok, amiket egy kevésbé hires ember nem tehet meg.
Örüljünk tehát ennek a filmnek, ami igen visszafogott stilusával sok újabb aktivistát hozhat az emberi jogoknak és a művészi szabadságnak, és olyan témákról szól, amikről mi itt nyugaton már régen nem beszéltünk.

Ross King: Párisz itélete könyvkritika

Ross King két zseniális könyvvel a háta mögött alighanem úgy érezhette, hogy bármihez is nyúl, az biztosan hálás téma lesz. A firenzei dóm épitése és Michelangelo élete után az impresszionizmus Párizsába érkezett, ami egyfelől logikus választás, hiszen a kor tele van érdekességekkel, másrészt nehéz téma, mert jópáran irtak már róla, és az általános tudásunk is jóval nagyobb, mint a reneszánszról. Ha igy vesszük, az első könyvnek még lehettem célcsoportja, a mostaninak biztosan nem, de hát az ember nem úgy járkál könyvesboltba, hogy azon mereng, ez a könyv vajon nekem szól-e.Igen, elfogult vagyok a témával, és szinte minden fellelhető könyvet elolvastam róla. Az alábbiak ennek ismeretében olvasandók.
A könyv Manet-val, illetve Meissonier-el indit, aki a kor és az akadémizmus elismert festője volt, vagyis nem vágunk a dolgok közepébe, 400 oldalon lehet korháttért rajzolni, ami rendben is lenne, ha nem a legszárazabb tények citálásával próbálná az iró próbára tenni olvasóját. Bizonyára nagyon fontos, hogy a nagy Szalon zsűrijének tagjai 267 képet festettek Asniéres-ről, de talán másról is lehetne beszélni. A szöveg érzelmi töltöttsége egy szakdolgozathoz közelit, amitől a bemutatott festők papirmasé szereplők lesznek, ráadásul a túlzott objektivitásra törekvés miatt sosem tudjuk meg pontosan, hogy miként értékeltek egy-egy kiállitást, mert az iró a legapróbb újságcikket is pont úgy tálalja, mintha az a legfontosabb orgánumban jelent volna meg. De még ezzel együtt is nagyon keveset tudunk meg a főhősökről: speciel Manet-ról több tucat könyv jelent meg, ezért az az infó, hogy az anyja ellenezte a házasságát, nem valami sok infó (a hölgyről külön könyv is megjelent).
De hagyjuk is az információ adagolás nehézségeit, mert a legnagyobb baj nem ez. Ross King sajnos nem érti a kort. 1860 körül járunk, Párizs ekkor épp nagy lépésekkel halad a világvárossá válás nehéz útján, Haussmann báró átalakitásai még évekkel később is vitatémát képeznek, az ország pedig a Nagy Forradalom extázisából a középszerűnél gyengébb vezetők miatt épp visszacsúszik Európában, a festészetben ekkor elinduló változások pedig ezeknek a történéseknek a lenyomatai. A Művészeti Akadémia úgy tesz, mintha még mindig a görög-római műveltség lenne a legfontosabb, közben pedig az éppen kialakuló munkásság hamarosan igencsak átalakitja a terepet. Renoir fiának visszaemlékezéséből tudjuk, hogy Párizs belső kerületeiben is volt a lakóknak kertjük, ahol maguk gazdálkodtak, és amikor Haussmann sugárútjai előtűntek, középkori állapotokat szüntettek meg ezzel. Gauguin életrajzából tudjuk, hogy Bretagne, ahová az impresszionisták jártak, egyáltalán nem túristalátványosság volt, hanem keményen hajtó parasztok élettere, akik kinézték maguk közül az idegeneket. Akár Munkácsy kitűnő életrajzából is felbukkanhat az a részlet, hogy amikor a magyar festő befutott, még a minél tökéletesebb festést találták szépnek, de rövid időn belül a közhangulat teljesen megváltozott, és mindehhez semmi köze nem volt az Akadémiának.
Még valami. Aki olvasta André Salmon zseniális Modigliani könyvét, az tudja, hogy a művészeket nem képméret vagy 1 négyzetméterre jutó olaj alapján kell mérni. A művészek mindig is történetek, hogy azt ne mondjam sztorizások révén váltak érthetővé, ezért aztán törvényszerű, hogy Ross King teljesen száraz irománya nem kerülhet fel ugyanarra a könyvespolcra.

Bertrand Lavier

Nem teszek úgy, mintha ki tudnám vonni magam a Dali kiállitás hatása alól, de azért felmerül néhány kérdés a tárlattal kapcsolatban. Az egyik rögtön az, hogy ha Dali ennyire erős hatásában, akkor ez vajon a kornak köszönhető-e, vagy 100 év múlva a mostani nagyokból hasonló tárlatot lehet-e szervezni? Fog-e valakit érdekelni a mostaniak közül bárki ennyi idő múlva? A választ nem tudhatjuk, de van egy sejtésem, hogy Bertrand Lavier nem tartozik majd a közönségkedvencek közé. Ez persze nem azért lesz, mert nem fest kutyákat, hanem azért, mert témafelvetései nagyon szűkek, nagyon kell a háttérolvasás. Kezdjük mondjuk a nyitóművel: ez egy neon alkotás, két kék neon között egy lila van 90 fokkal elforgatva. Namost ez talán nem tűnik érdekesnek, de ez egy 50-es évekbeli műre utal, csak ott a lila szorosan a kék mellett volt. Vagyis itt is működik a korábbi művek újragondolása, utalások, csak már nem Rembrandtra utalnak.
Az, hogy a művész egyáltalán nem fest, nem probléma, amig megformázza a látványt. Nem, nem szobrász, hanem objektépitő, és ezek általában egy furcsa alakot mintáznak, és innen nem is merném tovább elemezni a műveket. Ezeknek a műtárgyaknak pont az a lényegük, hogy mit inditanak el a nézőben, de ez innentől nagyon szubjektiv irányba vezet. Akkor teszünk az alkotó kedvére, ha minden elvárás nélkül egyszerűen asszociálni próbálunk a műtárgyak láttán. Ha valakivel vagyunk, mondjuk ki ami először az eszünkbe jut.
Bevallom, nekem sem sikerült minden tárgy láttán értelmes gondolatfutamot végigvinnem, pláne nem az egész kiállitáson átivelő motivumot felfedeznem, de nem ez a lényeg. Hogy mi a lényeg, azt majd talán 100 év múlva meglátjuk, remélem akkor is összehoznak egy hasonló kiállitást, amiről valaki ir egy hasonló blogbejegyzést..

Voici Paris

Itthonról semmit. A Centre Pompidou viszont biztos pont, ahol még az állandó kiállitást is érdemes újralátogatni, mert minden évben átrendezik. Idén Gerhard Richter 4096 szin sorozatából került be egy igencsak monumentális darab, persze sok más mellett, de azt mindenképpen bizonyitva, hogy a kollekció frissen tartására szinte végtelen összegeket fordithatnak - irtam is nyáron arról, hogy az elnök nyafog, amiért nem növelik jelentősen a keretét... Érdekes, hogy valahogy mindig sikerül úgy összehangolniuk a tárlatot, hogy az szinte mindegyik irányzatot bemutassa - az irányzatok száma pedig félelmetes, és a festmény már korántsem a legfontosabb közülük..Ehhez képest kedves gesztus, hogy Voici Paris néven a huszas évek fotóit mutatják be egy gyűjtő szemüvegén keresztül. Mondanom sem kell a neveket, mindenki fújja Brassai, Kertész, Moholy-Nagy vagy a franciák hasonló neveit, de ez egy gyűjtő kiállitása, ezért természetes, hogy ezúttal máshol van a hangsúly. Amúgy is: ez a kiállitás nem összegző igénnyel, nem a legnagyobb művek felhozatala. Nem is kell: ha az lenne, nem is az utca végén állna a sor, hanem talán már az elővárosban. Igy is elkerülhetetlen a nagy nevek bemutatása, de mégis egységesnek érzem a gyűjteményt. Hogyan lehetséges ez? Ezúttal kimaradtak a zsáner és egyéb hatásvadász portrék. Nem szánakozunk a munkanélkülieken, és nem lessük meg a prostikat. A gyűjtemény a kép mint keretbe foglalt terület megjelenitéséről gondolkodik. Dora Maar egy tulipánt fotózik, és közben valahogy mégsem a növény lesz a fontos, hanem a váza és az ablakkeret egymáshoz való viszonya. Brassai nem táncost fotóz, hanem megfigyeli a viz fodrozódását. Gyárkémények mutogatják magukat majdnem geometriai rendben. Ne felejtsük, ekkor egy előtt képnek értéke van, nem lehet pazarolni, még kevésbé lődözgetni, ez bizony látszik is. Az első néhány képnél még nem értem, mire megy ki a játék, túl kicsik a képek, nem hangolódtam rájuk, de miután megfejtem a koncepciót, lelassulok, és élvezem a fotós gondolatiságát. Minden képben van valami a kompozicióban, ami megragadja a figyelmemet, aztán már a harmóniát érzem, akár a legkuszább vonalak láttán is. Megkockáztatom, hogy ezt a kiállitást otthon kéne megnézni, egymás után ölbe venni a képeket, és elmerülni bennük. A nosztalgia garantált.

Dali az új hype

Elképzelhetetlen őrület és rajongás kiséri a Centre Pompidou Dali kiállitását. A művész, aki Párizsban teljesen ismeretlenként tűnt fel, akinek a képeit sokáig néhány pohárka fröccsért meg lehetett venni, aki egy olyan fából készült viskóban lakott (csónakháznak hivták), ahol nemhogy wc, de fűtés is módjával volt, elérkezett az abszolút szupersztár státuszba, és Michael Jackson trónját fenyegeti.
Habár ez a hir is legalább 30 éves, hiszen amikor Dali átköltözött Amerikába, már rajongók hada várta, plusz a gyűjtők hosszú sorban, hogy pár milliócskát kifizethessenek egy képéért - mellesleg ők még igy is olcsón megúszták. Ezzel együtt ha sem floridában, sem a spanyoloknál nem jártunk mostanában, és a 74-es troli még mindig nem kanyarodik arra, akkor Dali képekkel nemigen találkoztunk. Egyrészt azért nem, mert a gyűjtők a trezorok legmélyén rejtegetik sokmilliós kincsüket, másrészt Dali képei nem illenek bele a századelő jól kidolgozott nagytotáljába. Igen, Picasso kétségtelenül a trónra kerül, Dali akármit is csinál, mindig az árnyékában lesz, de mig a Picasso képeket folyton folyvást mutogatják, addig Dali nincs sehol. A szürrealizmusba tulajdonképpen nem illik bele, a konstruktivizmusba még kevésbé, és ki győzné kifizetni a méregdrága biztositási dijat egy képért, amely összekuszál minden rendes kurátort? A Pompidou központ most megtette, a hatást pedig jócskán alulbecsülték.
Ott kezdődik a történet, hogy az ember bemegy egy újságoshoz, és Dalinak külön sora van. A Lemonde, a Beaux-art, a Connessaince d'art és még páran külön Dali különszámot hoztak ki, de máshol is bőven foglalkoznak a témával. Az eredmény pedig az, hogy szombat késő délután a tér széléig ér a sor. Eszünkbe juthat, hogy volt már ilyen máskor is, majd ha beérünk az épületbe, eloszlik a tömeg. Hát nem, a mozgólépcsőknél újabb elképesztő sor. A mozgólépcső tetején is. Egészen az előtér hátsó részébe kell elgyalogolni, hogy onnan tekintsünk reménytelenül a jó száz méteres sorra (immár néhány órás várakozás után). De mindez lényegtelen, mert a kiállitási térben is egymást lökdösik az emberek. De ennek már egészen más oka van. A Dali képek ugyanis..ezt nem is lehet érzékeltetni. Elinditom inkább máshonnan. A középiskolás rajzkönyvben van néhány fekete-fehér apró kép. Az ember ránéz, hümmög, hogy milyen béna, hogy lefolyik az óra, aztán továbblapoz. Később, egy jobb katalógusban közelebbről megnézi a képeit, hümmög, hogy biztos "elmentek nála", hogy ilyet fest, vagy esetleg röhög egyet.Még csak közelében sincs a valóságnak. Szemtől szemben állni egy Dali képpel, az maga a csoda. Először is, a képek nagy méretűek, méteresek vagy inkább kettő is megvan, nem méricskéltem, de nagyok. Igen, valóban nem úgy tűnik, hogy a realitáshoz van köze, pedig a képein minden egyes apróság legalább olyan reális, mint a billentyűzetemen a gombok. Távolabbról nézve a fantasztikus kékek tűnnek fel először, micsoda egek!, aztán a sárgának az árnyalatai, és amikor már fél méterről nézem a zsiráflábú elefántot, akkor is pontosan olyan, mint egy nagyfelbontású fénykép. Az a zsiráflábú az tényleg egy elefánt és kész. Nem festményeket látunk, hanem egy ablakot. Nincsenek festéknyomok, nincs félrerajzolt elem, nincs semmi, amit felhozhatunk. Érdekes, hogy ez egészen piciben is működik: a 10* 10-es képei is úgy hatnak, mintha csak egészen mellékesen nyitva hagyták volna a csillagkaput, és egy ismeretlen tájra néznék. Ennek ellenére természetesen igazán nagyban hat a legjobban: az oltárképénél pl. a kép valóban fölénk tornyosul, de ettől még ugyanolyan furcsa, hogy egy ugrókötelező kislányt nézünk valójában - meg se próbálom elkezdeni a mire gondolt a festő mondókát.
Az a helyzet, hogy el kell felejteni az idióta bajuszt meg a katonás ruhákat, itt most egy festőfejedelem megkoronázása zajlik.

Verebics Ági és Kati a Léna Roselli galériában

Egyáltalán nem túlzás, hogy annak idején a Várfok utcában egy Verebics Kati kiállitáson fogalmazódott meg bennem az, hogy ha ez a kortárs művészet, akkor én ezt gyűjteni szeretném. Az Octogonart-ban nagyméretű, egyszerű szerkezetű képek sorakoztak, már akkor is döbbenetesen jó rajztudással odarakott nők, például a nem szeplőtelen, egy női hátat ábrázoló, jó két méteres kép, vagy a többi, jobbára női testrészeket ábrázoló képei. Igen, könnyű poén lenne a hálás témára fogni az érdeklődésemet, de a bőr rendkivüli részletgazdagsága és természetessége igencsak továbblenditi a látó szemet a kép tárgyán.
Ági képei nehezebben megfoghatók, technikailag is sokszinűbbek, témáiban is sokrétűbbek, és hangulatukban is komorabbak. Az ő képeiket nem lehet összekeverni, mindketten kiforrott, de önálló stilusban alkotnak.
Megkockáztatom, hogy lassan ideje lenne a Ludwigban vagy az Ernst múzeumban összehozni nekik kiállitást, mert a belvárosi galéria rövid falai egyáltalán nem tudták felvillantani a két lány képességeinek töredékét sem. Erről persze legkevésbé a galéria tehet: kisméretű képek készültek, amiken általában 1-1 ötlet bontakozott ki, és persze gondolni sem lehetett volna igazán nagy méretű képekre, noha én nagyon szivesen adnék nekik 3 * 3 méteres vásznakat. Ezzel együtt jól látszott ezúttal is, hogy Katit rajztudása és a gender témák mozgatják leginkább, mig Ági inkább konceptuális. Mintha nem is testvérek lennének..

Wamp

Ok, ennek nem sok köze lesz a fotóhoz, de egyszerűen élmény volt látni a tömeget a wamp-on. A nem igazán magyaros név egy piacot jelöl, én még a Gödörnél sétálgattam először az újrahasznositott bakelitlemez-órák és sokszorosan újrahasznositott anyagú táskák között. A fiatal, de vállalkozókedvű, jó értelemben vett amatőrök (vagy még nem befutottak) megmutathatják a portékáikat, és könnyebben találnak vásárlókat, mint mondjuk egy eldugott bérház 4. emeletén. Az ötlet tényleg működik, mert pesten nem könnyű valódi publicitást elérni, noha az úgynevezett underground (vagyis a fogyasztható része) egyre népszerűbb. És ez remek, tegyek a falra olyan órát, aminek ismerem a készitőjét, beszélgettünk is kicsit, talán még a kedvemért egyedi darabot is készitett és mindezt messze nem olyan áron, amit ne tudnék kifizetni. A személyesség ereje itt is működik. Emellett egyszerűen még menő is, ha megemlitem, hogy a táskám egy fiatal magyar tervező, mondjuk AnnaAmélie portékája (bár nyilvánvalóan nem vagyok célcsoportja). A lényeg ismét a tudatosság, és ha valaki odafigyel a táskájára, holnap lehet, hogy egyedi festményt vagy fotót akar a falra tenni, és végső soron ez egy olyan áttörés, amiért már megéri foglalkozni a témával. A mai tömeg pedig nekem bizonyitott.