Voici Paris

Itthonról semmit. A Centre Pompidou viszont biztos pont, ahol még az állandó kiállitást is érdemes újralátogatni, mert minden évben átrendezik. Idén Gerhard Richter 4096 szin sorozatából került be egy igencsak monumentális darab, persze sok más mellett, de azt mindenképpen bizonyitva, hogy a kollekció frissen tartására szinte végtelen összegeket fordithatnak - irtam is nyáron arról, hogy az elnök nyafog, amiért nem növelik jelentősen a keretét... Érdekes, hogy valahogy mindig sikerül úgy összehangolniuk a tárlatot, hogy az szinte mindegyik irányzatot bemutassa - az irányzatok száma pedig félelmetes, és a festmény már korántsem a legfontosabb közülük..Ehhez képest kedves gesztus, hogy Voici Paris néven a huszas évek fotóit mutatják be egy gyűjtő szemüvegén keresztül. Mondanom sem kell a neveket, mindenki fújja Brassai, Kertész, Moholy-Nagy vagy a franciák hasonló neveit, de ez egy gyűjtő kiállitása, ezért természetes, hogy ezúttal máshol van a hangsúly. Amúgy is: ez a kiállitás nem összegző igénnyel, nem a legnagyobb művek felhozatala. Nem is kell: ha az lenne, nem is az utca végén állna a sor, hanem talán már az elővárosban. Igy is elkerülhetetlen a nagy nevek bemutatása, de mégis egységesnek érzem a gyűjteményt. Hogyan lehetséges ez? Ezúttal kimaradtak a zsáner és egyéb hatásvadász portrék. Nem szánakozunk a munkanélkülieken, és nem lessük meg a prostikat. A gyűjtemény a kép mint keretbe foglalt terület megjelenitéséről gondolkodik. Dora Maar egy tulipánt fotózik, és közben valahogy mégsem a növény lesz a fontos, hanem a váza és az ablakkeret egymáshoz való viszonya. Brassai nem táncost fotóz, hanem megfigyeli a viz fodrozódását. Gyárkémények mutogatják magukat majdnem geometriai rendben. Ne felejtsük, ekkor egy előtt képnek értéke van, nem lehet pazarolni, még kevésbé lődözgetni, ez bizony látszik is. Az első néhány képnél még nem értem, mire megy ki a játék, túl kicsik a képek, nem hangolódtam rájuk, de miután megfejtem a koncepciót, lelassulok, és élvezem a fotós gondolatiságát. Minden képben van valami a kompozicióban, ami megragadja a figyelmemet, aztán már a harmóniát érzem, akár a legkuszább vonalak láttán is. Megkockáztatom, hogy ezt a kiállitást otthon kéne megnézni, egymás után ölbe venni a képeket, és elmerülni bennük. A nosztalgia garantált.