Dali az új hype

Elképzelhetetlen őrület és rajongás kiséri a Centre Pompidou Dali kiállitását. A művész, aki Párizsban teljesen ismeretlenként tűnt fel, akinek a képeit sokáig néhány pohárka fröccsért meg lehetett venni, aki egy olyan fából készült viskóban lakott (csónakháznak hivták), ahol nemhogy wc, de fűtés is módjával volt, elérkezett az abszolút szupersztár státuszba, és Michael Jackson trónját fenyegeti.
Habár ez a hir is legalább 30 éves, hiszen amikor Dali átköltözött Amerikába, már rajongók hada várta, plusz a gyűjtők hosszú sorban, hogy pár milliócskát kifizethessenek egy képéért - mellesleg ők még igy is olcsón megúszták. Ezzel együtt ha sem floridában, sem a spanyoloknál nem jártunk mostanában, és a 74-es troli még mindig nem kanyarodik arra, akkor Dali képekkel nemigen találkoztunk. Egyrészt azért nem, mert a gyűjtők a trezorok legmélyén rejtegetik sokmilliós kincsüket, másrészt Dali képei nem illenek bele a századelő jól kidolgozott nagytotáljába. Igen, Picasso kétségtelenül a trónra kerül, Dali akármit is csinál, mindig az árnyékában lesz, de mig a Picasso képeket folyton folyvást mutogatják, addig Dali nincs sehol. A szürrealizmusba tulajdonképpen nem illik bele, a konstruktivizmusba még kevésbé, és ki győzné kifizetni a méregdrága biztositási dijat egy képért, amely összekuszál minden rendes kurátort? A Pompidou központ most megtette, a hatást pedig jócskán alulbecsülték.
Ott kezdődik a történet, hogy az ember bemegy egy újságoshoz, és Dalinak külön sora van. A Lemonde, a Beaux-art, a Connessaince d'art és még páran külön Dali különszámot hoztak ki, de máshol is bőven foglalkoznak a témával. Az eredmény pedig az, hogy szombat késő délután a tér széléig ér a sor. Eszünkbe juthat, hogy volt már ilyen máskor is, majd ha beérünk az épületbe, eloszlik a tömeg. Hát nem, a mozgólépcsőknél újabb elképesztő sor. A mozgólépcső tetején is. Egészen az előtér hátsó részébe kell elgyalogolni, hogy onnan tekintsünk reménytelenül a jó száz méteres sorra (immár néhány órás várakozás után). De mindez lényegtelen, mert a kiállitási térben is egymást lökdösik az emberek. De ennek már egészen más oka van. A Dali képek ugyanis..ezt nem is lehet érzékeltetni. Elinditom inkább máshonnan. A középiskolás rajzkönyvben van néhány fekete-fehér apró kép. Az ember ránéz, hümmög, hogy milyen béna, hogy lefolyik az óra, aztán továbblapoz. Később, egy jobb katalógusban közelebbről megnézi a képeit, hümmög, hogy biztos "elmentek nála", hogy ilyet fest, vagy esetleg röhög egyet.Még csak közelében sincs a valóságnak. Szemtől szemben állni egy Dali képpel, az maga a csoda. Először is, a képek nagy méretűek, méteresek vagy inkább kettő is megvan, nem méricskéltem, de nagyok. Igen, valóban nem úgy tűnik, hogy a realitáshoz van köze, pedig a képein minden egyes apróság legalább olyan reális, mint a billentyűzetemen a gombok. Távolabbról nézve a fantasztikus kékek tűnnek fel először, micsoda egek!, aztán a sárgának az árnyalatai, és amikor már fél méterről nézem a zsiráflábú elefántot, akkor is pontosan olyan, mint egy nagyfelbontású fénykép. Az a zsiráflábú az tényleg egy elefánt és kész. Nem festményeket látunk, hanem egy ablakot. Nincsenek festéknyomok, nincs félrerajzolt elem, nincs semmi, amit felhozhatunk. Érdekes, hogy ez egészen piciben is működik: a 10* 10-es képei is úgy hatnak, mintha csak egészen mellékesen nyitva hagyták volna a csillagkaput, és egy ismeretlen tájra néznék. Ennek ellenére természetesen igazán nagyban hat a legjobban: az oltárképénél pl. a kép valóban fölénk tornyosul, de ettől még ugyanolyan furcsa, hogy egy ugrókötelező kislányt nézünk valójában - meg se próbálom elkezdeni a mire gondolt a festő mondókát.
Az a helyzet, hogy el kell felejteni az idióta bajuszt meg a katonás ruhákat, itt most egy festőfejedelem megkoronázása zajlik.