Ross King két zseniális könyvvel a háta mögött alighanem úgy érezhette, hogy bármihez is nyúl, az biztosan hálás téma lesz. A firenzei dóm épitése és Michelangelo élete után az impresszionizmus Párizsába érkezett, ami egyfelől logikus választás, hiszen a kor tele van érdekességekkel, másrészt nehéz téma, mert jópáran irtak már róla, és az általános tudásunk is jóval nagyobb, mint a reneszánszról. Ha igy vesszük, az első könyvnek még lehettem célcsoportja, a mostaninak biztosan nem, de hát az ember nem úgy járkál könyvesboltba, hogy azon mereng, ez a könyv vajon nekem szól-e.Igen, elfogult vagyok a témával, és szinte minden fellelhető könyvet elolvastam róla. Az alábbiak ennek ismeretében olvasandók.
A könyv Manet-val, illetve Meissonier-el indit, aki a kor és az akadémizmus elismert festője volt, vagyis nem vágunk a dolgok közepébe, 400 oldalon lehet korháttért rajzolni, ami rendben is lenne, ha nem a legszárazabb tények citálásával próbálná az iró próbára tenni olvasóját. Bizonyára nagyon fontos, hogy a nagy Szalon zsűrijének tagjai 267 képet festettek Asniéres-ről, de talán másról is lehetne beszélni. A szöveg érzelmi töltöttsége egy szakdolgozathoz közelit, amitől a bemutatott festők papirmasé szereplők lesznek, ráadásul a túlzott objektivitásra törekvés miatt sosem tudjuk meg pontosan, hogy miként értékeltek egy-egy kiállitást, mert az iró a legapróbb újságcikket is pont úgy tálalja, mintha az a legfontosabb orgánumban jelent volna meg. De még ezzel együtt is nagyon keveset tudunk meg a főhősökről: speciel Manet-ról több tucat könyv jelent meg, ezért az az infó, hogy az anyja ellenezte a házasságát, nem valami sok infó (a hölgyről külön könyv is megjelent).
De hagyjuk is az információ adagolás nehézségeit, mert a legnagyobb baj nem ez. Ross King sajnos nem érti a kort. 1860 körül járunk, Párizs ekkor épp nagy lépésekkel halad a világvárossá válás nehéz útján, Haussmann báró átalakitásai még évekkel később is vitatémát képeznek, az ország pedig a Nagy Forradalom extázisából a középszerűnél gyengébb vezetők miatt épp visszacsúszik Európában, a festészetben ekkor elinduló változások pedig ezeknek a történéseknek a lenyomatai. A Művészeti Akadémia úgy tesz, mintha még mindig a görög-római műveltség lenne a legfontosabb, közben pedig az éppen kialakuló munkásság hamarosan igencsak átalakitja a terepet. Renoir fiának visszaemlékezéséből tudjuk, hogy Párizs belső kerületeiben is volt a lakóknak kertjük, ahol maguk gazdálkodtak, és amikor Haussmann sugárútjai előtűntek, középkori állapotokat szüntettek meg ezzel. Gauguin életrajzából tudjuk, hogy Bretagne, ahová az impresszionisták jártak, egyáltalán nem túristalátványosság volt, hanem keményen hajtó parasztok élettere, akik kinézték maguk közül az idegeneket. Akár Munkácsy kitűnő életrajzából is felbukkanhat az a részlet, hogy amikor a magyar festő befutott, még a minél tökéletesebb festést találták szépnek, de rövid időn belül a közhangulat teljesen megváltozott, és mindehhez semmi köze nem volt az Akadémiának.
Még valami. Aki olvasta André Salmon zseniális Modigliani könyvét, az tudja, hogy a művészeket nem képméret vagy 1 négyzetméterre jutó olaj alapján kell mérni. A művészek mindig is történetek, hogy azt ne mondjam sztorizások révén váltak érthetővé, ezért aztán törvényszerű, hogy Ross King teljesen száraz irománya nem kerülhet fel ugyanarra a könyvespolcra.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése